Kihal-e az a szakma, ahol hetven éve nem változik semmi?

Ön csizmadia vagy cipész?

Szeles László: Csizmadia a mesterségem, bár cipészként kezdtem. Eredeti szakmám gépészmérnök, korábban a Ganz Villamossági Műveknél gyártás technikusként dolgoztam. A csizmadia mesterséget a hatvanas évektől kezdve már nem tanították iskolákban, én édesapámtól tanultam a mesterséget, aki csizmadia volt Jobbágyiban. Ő hetvenegy éven keresztül végezte ezt a szakmát, egészen nyolcvanöt éves koráig. Az egyes szakmák között az a különbség, hogy a varga megcsinálta a bőrt, "kikészítette", és abból csinált lábbelit, cipőt, papucsot, mindent. Utána ez egyre szakosodott, tehát kialakult cipész, papucsos, csizmadia.

A nagyüzemi gyártás elterjedésével pedig már a gépsorokon volt aljakészítő, cipőfelsőrész készítő, és így tovább. Manapság már nem nagyon vagy Magyarországon csizmadia, a legtöbb mester cipész, aki csizmákat is csinál. Korábban a papucsos csak papucsot, a cipész csak cipőket, a csizmadia viszont csizmákon kívül papucsot és cipőket is készített. Egyedül varrott cipőt nem gyártott a csizmadia.

Miért választotta ezt a szakmát ?

Eleinte idegenkedtem ettől a szakmától. Szüleim mondták, nem árt, ha ezt is tudom, utána bármikor visszamehetek villamosmérnöknek. Anyagi vonzata is volt a döntésemnek, mert a nyolcvanas években cipészként egy hét alatt kerestem annyit, mint technikusként egy hónap alatt. Később bele is szerettem a csizmadiaságba.

A szakmában eltöltött évtizedek alatt hogyan változott meg a vásárlói köre?

Míg a nyolcvanas években is a hagyományos paraszt vásárok alkalmával a bő szoknyás nénik és a paraszti népviseletbe öltözött férfiak vásárolták ezeket a lábbeliket, addig ma már szinte csak a néptáncosok keresik ezeket a csizmákat, cipőket. A népviselet a falvakból eltűnt, ma már többnyire falunapokon öltöznek be népviseletbe az emberek, illetve itt a szomszédos községekben, Csömörön, Nagytarcsán van néhány idős néni, aki napi szinten hordja a népviseletet, másról nem nagyon tudok.

Beszélhetünk-e divattrendről az Ön által készített hagyományos paraszti csizmákat, cipőket illetően?

Amit készítek, az régen népviseleti divat volt. Alapvetően van néhány alapforma, alapdarab, amelyet elkészítek, de ha valakinek egyedi elképzelése van, azt is megcsinálom. Nemrég hoztak nekem Kalocsa környékéről egy muzeális darabnak számító bársony cipőt. Az ilyen régi termékeket nagyon szívesen újragyártom, hogy fennmaradjon az utókornak, hiszen egy idő után szétporlad a bőrtermék is, mint a fa. Régi cipőket, csizmákat hoztak már Erdélyből, Felvidékről is, amelyekről pontos másolatokat csináltam. Ugye a cipőnek nincs szára, illetve ha magasabb a szára, az magasszárú cipő, un. bakancs, a csizma pedig nem cipzáras, fűzős, hanem egyben felhúzható. Semmit nem változtattam azon, amit édesapámtól tanultam, se a formán, se a mintán, se az elkészítés menetén. Illetve próbáltunk változtatni, de nem vált be. Cipész kollégáim változtatnak, de én megmaradtam annál a technikánál, ahogyan a keményszárú csizma elkészítését kitalálták a századforduló tájékán. Vagyis mindent bőrből készítek, még a csizmaszár keményítése is bőr. A lábbelijeimen lévő minta is már legalább hetven éve ugyanaz. Régen minden cipésznek, csizmadiának saját mintája volt, ezekkel díszítették az általuk készített cipőket és csizmákat. Az általam használt mintát még édesapámtól vettem át, ez az én névjegyem.

Hogyan, mennyi ideig készül egy lábbeli?

Akár cipőről, akár csizmáról beszélünk, a felsőrészt ragasztóval egy talpbélésre erősítjük. Nálunk minden lábbeli rámával készül, utána kitöltjük a talpközt, és rákerül a tapt. A rámát és a talpat is faszegessel rögzítjük. Utána történik a sarok építése. Egy cipő előállítása kilenc és fél munkaóra, egy puhaszárú csizmáé tizennégy óra, egy egyszerűbb keményszárú csizmával tizennyolc-tizenkilenc órát dolgozok, egy díszesebbel huszonkét-huszonöt órát. Ami a keményszárú csizma elkészítését illeti, kiszabom a csizmaszárat és -fejet, kirajzolom, ezután kerül összeállításra a csizmafelsőrész, majd jöhet a rozslisztes ragasztás és a varrás. A csizmaszár keménységét a szár bélése adja, belülre jön még egy zsák anyag és a simaságot biztosító nátronpapír. A csizmák nagyrészt lábra szabottan készülnek, egy-két kész darabot azért a műhelyben tartok, ha valakinek jó a lábára, azonnal elviheti.

Hogyan kell elképzelni egy munkanapját?

Reggel hét, fél nyolc felé bejövök a műhelybe, és este kilenc, tizenegy óráig dolgozom. Van egy tűző, aki megtűzi az alsó talprészt, és van két cipészem, akik ráteszik a talpat. Nekem bőven elég, hogy a felsőrészt kiszabom, megvarrom és sámfára teszem, mivel egy nap három pár csizmát tudok felsámfázni, de ezeknek a csizmáknak még nincs talpuk. A felsámfázás a lelke a csizmának, de ezt a régi, hagyományos technikát igazából ma már senki nem csinálja rajtam kívül, tehát nem fordítják ki a csizmát. Csupán egy hátsó szíjat varrnak rá, mint a lovagló csizmára. Próbálkoztam gépekkel előállítani a csizmát, de nem megy. Emiatt viszont az ember kezét eléggé igénybe veszi a munka, mert amikor vastag a csizmabőr, nagyon nehéz kifordítani.

A karakter cipő is hasonlóan nehéz fizikai munkát igényel?

A női karakter cipő nem igényel akkora erőfeszítést, de természetesen azzal is van munka. A svábosan spanglis vagy magyar szóval csatos cipő - amit a néptáncosok ma úgy hívnak, hogy karakter cipő - úgy alakult ki, hogy több évtizeddel ezelőtt felmerült az igény, hogy a nők ne papucsban vagy mezítláb menjenek a földekre dolgozni, hanem aratószandálban, amely nem esik le a lábról, mert a csat megfogja. Aztán változott a használata és kinézete, készítettek szebb kivitelben, jobb bőrből is csatos cipőket, egyes falvakban különböző mintákat találtak ki rá. Ma már ünneplő cipőnek számít.

Mit szeret legjobban a munkájában?

A legszebb pillanat, amikor az elkészült, kipucolt csizma a lábra kerül, és látszik a vevőn, hogy tetszik neki. Mindenkinek egyedi csizma kell attól függően, mire akarja használni, milyen viselethez kívánja fölvenni, mennyire hajlik a lába, mennyire lehet kemény a csizmának a szára. Szerintem bármilyen szakmáról is legyen szó, ha az ember nem szeretettel és odaadással végzi a munkáját, abban nincs köszönet.

Kinek fogja átadni a tudását?

A fiam nem kívánja folytatni. Kicsit megértem, mert nem lesz kivel, és jóformán nem lesz már alapanyag sem. A cipők elsősorban marhabőrből, de néha sertésbőrből készülnek. A felsőbőrnek, a talpnak, az épített sarkoknak marha az alapanyaga. Az olasz cégeknek - ahonnan a marhabőrt importáljuk - egyre nehezebb a marhabőr beszerzése, mert Kína szinte mindet fölvásárolja. Például a sertésbőr egyedüli gyártója Kína. Magyarországon néhány évvel ezelőtt megszüntették a bőripari képzést és a bőrgyártást. Jelenleg csupán egy velem közel egykorú ember gyárt itthon bőrt. A többi alapanyaggal, például a sarkat rögzítő drótszög minőségével is probléma van, mert vagy szárnyas, vagy sorjás, amitől mikor beverik a szöget, nem arra megy, amerre irányítják. Édesapám elmondása szerint az ötvenes-hetvenes években is volt probléma az anyagbeszerzéssel, de a nyolcvanas évektől kezdve viszonylag jó volt az alapanyag ellátottság. Az utóbbi években viszont egyre nehezebb. Úgy tudom, a környező országokban is egyre kevesebb a cipész, csizmadia, sokszor keresnek meg engem Németországból, Ausztriából, Romániából is munkákkal. Magyarországon tíz-tizenöt aktív csizmadiáról, cipészről tudok, akik nem gyógycipőkre specializálódtak. Van fiatalabb is közöttük, de ők a faszeges megoldástól már idegenkednek, az egyszerűbb, ragasztott megoldást választják, de az már olyan, mintha a kínaiak csinálnák. Ha a korosztályombeli cipészek befejezik a munkát, marad még egy harmincas korosztály. Hogy utánuk marad-e még valaki, kérdéses. Oktatás már nincs, hiába jön el hozzám bárki tanulni, én papírt nem tudok adni róla, mert ennek a szakmának van egy elméleti képzése is, szakrajzot, anyagismeretet is kellene tanulni. Én kollégáknak is meg szoktam mutatni, mit hogyan kell csinálni, de sokszor megvalósítás helyett inkább föladják, mert mindennek van egy technológiája, amit hiába mondok el, azt ki kell gyakorolni. Két-három év minimum kell ahhoz, hogy egy munkafázis benne legyen az ember kezében. Régen is három év volt az inas idő, plusz kettő évet kellett segédként eltölteni, aztán jöhetett a vizsga.