"Kihalásra" ítélve? A nagyvállalati rugalmasság tündöklése és bukása?

Múltkor a TELEKOM, most meg a MÁV

Tudom, persze, tudom, hogy a nemzetközi porondon is meghatározó multisaurus hazai alfaja (Magyar Telekom) ez év februárjában a négynapos munkahéttől, míg a magyar foglalkoztatás gigasaurusa (MÁV) a napokban a home office intézményétől táncolt vissza, és ezen egymástól teljesen független eseményeket összemosni nem túl stílszerű – tisztában vagyok vele. De nekem mégis, erről a két, bár különbözőnek tűnő, de szerintem nagyon is azonos gyökerű, a munkavégzést alapjaiban érintő megnyilvánulásról, valahogy ugyanaz a dolog, a Homo Erectus (’felegyenesedett’ ember), illetve sok paleontológus/antropológus által annak elődjének tekintett Homo Ergaster (’dolgozó’, vagy ha úgy tetszik ’munkás’ ember) tündöklése és bukása jutott eszembe: 

A PhysOrg tudományos-ismeretterjesztő hírportálon volt olvasható pár évvel ezelőtt, hogy egy, a kora kőkorszakban – a mai Arab-félsziget területén – élt előember-populáció régészeti-antropológiai vizsgálata alapján valószínűsíthető, hogy a Homo Erectus/Ergaster egyedei, bár az őket megelőző emberelődökhöz képest jóval fejlettebb eszközkészítő (munkavégzési) képességekkel rendelkeztek, és nagyobb hangsúlyt fektettek a szerszámaik előállítására és azok használatára (az etiópiai Melka Kunture régészeti ásatáson például, egy 1,2 millió évesre datált obszidián „feldolgozó-műhelyt” találtak. Ez megdöbbentően korai példája az obszidián megmunkálásának, hisz’ az ilyen típusú, rendkívül finom készségeket, jókora ügyességet, valamint komoly kognitív képességeket is igénylő „ipari tevékenységre” utaló jeleket korábban csak a felső-pleisztocénra – 40 ezer évvel ezelőttre – és az európai területekre jellemzőnek gondoltak a kutatók), mégsem igazán erőltették meg magukat, ha atipikus munkavégzéssel kellett szembesülniük, és ez a fajta „lustaság”, amely közvetett módon összekapcsolódott a környezet – éghajlat – változásaihoz való alkalmazkodás „ellinkeskedésével”, alighanem nagy szerepet játszhatott a faj teljes kipusztulásában…

A leletek alapján úgy tűnik ugyanis, hogy amikor eszközkészítésre került a sor, a táborhelyeik körül heverő kövek bármelyike megtette a Homo Erectusnak/Ergasternek, pedig ezek többnyire jóval silányabb minőségűek voltak, mint azok, amelyeket egy közeli sziklás magaslaton találhattak, illetve használhattak volna. Tudták ők, hogy ott vannak az alkalmasabb kövek, de mivel bőven volt elég egyéb nyersanyaguk nem „vesződtek” az ide-oda mászkálással, kutatgatással, szállítással, a megszokott rutinjuk megváltoztatgatásával… 

Azonban mindez szöges ellentétben állt más, későbbi korok eszközkészítőinek – köztük a korai Homo Sapiens (’értelmes’ vagy ’gondolkodó’ ember) és a Neandervölgyi ember – gyakorlatával, akik szó szerint hegyeket másztak meg jó minőségű kövek után kutatva. Épp ezért érthetetlen, hogy a Homo Erectus/Ergaster miért nem tette ezt, annak ellenére sem, hogy körülötte minden alapos változáson ment keresztül: a környezet például egyre inkább elsivatagosodott, ők azonban mindezt figyelmen kívül hagyva, folyton folyvást ugyanazt, ugyanúgy, ugyanazokkal az alapanyagokkal és eszközeikkel csináltak, teljességgel elhanyagolva a száraz éghajlathoz való „technológiai” és „munkavégzési” innovativitást. Talán, nem csupán lusták, hanem túl maradiak (konzervatívok? „tipikusak”?) is voltak…?!

Amikor egy (élő) szervezet (organizmus) egy új szituációval találja magát szemben, akkor a felszínen létrejövő reakciók közvetlenek és azonnalik, de általában nem tartósak. A szükségszerű, mélyebb („darwini”) változások lassabban és közvetetten érkeznek csak meg. A kívülről jövő problémás hatásokra adott belső, mély, fejlődési/fejlesztési kényszert szülő és cselekvést előidéző válaszok nehezen indulnak el és csak áttételesen követik a külső reakciókat, de masszívabbak, tartósabbak, a hosszútávú sikeresség szempontjából pedig elengedhetetlenek. Viszont az inaktivitás (lustaság), az innovativitás hiánya (konzervatizmus), illetve az ismeretlen jövőtől való félelem (fóbia) gátolja ezeket a szükségszerű változásokat, amely hiányosságok aztán a szervezetek pusztulásához vezethetnek – a fenti esetben a Homo Ergaster, majd a Homo Erectus teljes eltűnéséhez...

De a Homo Erectus/Ergaster „hülyeségét” évmilliók választják el a ma dolgozó Homo Sapiens Sapiens „értelmességétől”! Úgyhogy mi közünk hozzájuk?! – gondolhatják sokan.

Pedig az analógia nagyon is él, noha valóban nem vagyunk már a kőkorszakban. Helyette inkább az immunológia (védekezés) korát éljük. A környezet változik, válságok jönnek-mennek, vírusok és háborúk tizedelnek, kihívások sokasodnak, problémák tornyosodnak, és a vállalataink, intézményeink, munkaközösségeink döntő többsége – a mamutokkal az élen – egy adott szituáció diktálta helyzetre várszerűen építik fel védekező struktúrájukat és foglalkoztatási/munkavégzési rendszereiket, gyakorlatilag teljesen kizárva a munkáltatásból a flexibilitást, a rugalmasságot, az alkalmazkodást, az innovációt, a kockázatvállalást, és ezzel együtt megfosztva magukat a változásra való hosszabb távon sikeres reagálás lehetőségétől. Válsághelyzetben aztán, amikor a statikusnak vélt környezet egy erődszervezet számára követhetetlen gyorsasággal változik meg, jön a működési zavar, de a baj lecsengésekor, a biztonságosnak vélt falak mögé való visszatérés válik elsődleges prioritássá szinte azonnal: a változástól való félelmük (metathesiophobia) nem más, mint egy felfokozott – érzelmi – immunválasz (védekezési mechanizmus) a változásra magára. És ezt látjuk a Magyar Telekom és a MÁV, de számos más nagy mamutvállalat (Google, JPMorgan, Meta (a Facebook üzemeltetője), IBM, Amazon, stb.) illetve vezetők, tulajdonosaik, képviselőik viselkedéséből, döntéseiből, kommunikációs megnyilvánulásaiból.

Akik azt mondják lehetetlen, legalább ne gátolják azokat, akik már csinálják

Egyébként egyéb tények, más olvasatú vélekedések, progresszív (nem védekező) jelek, előrejelzések és tettek is akadnak bőven:

• tíz éven belül minden harmadik fehérgalléros munkavállaló a munkahelyétől távol fog dolgozni, többek között az algoritmizáció és a mesterséges intelligencia megállíthatatlan térnyerése következtében;

• a munkavállalók 10-15 százaléka semmi pénzért sem adná fel a home office lehetőségét, a 20-29 százalékuk is csak fizetésemelésért cserébe; 

• további 50-55 százalékuk pedig a 9-től 17-ig tartó, normál munkanap rugalmassá tétele esetén térne csak vissza az irodákba dolgozni;

• óvatos becslések szerint is, a munkáVAL töltött idő mindössze fele a munkáBAN (a munkahelyen) töltött időnek; 

• igaz, a ’home office’ pilot-bevezetése az esetek felében nem volt jelentős hatással a munkavégzés hatékonyságára, de a munkavállalók 40 százalékánál növelte azt (!), és a munkatársak mindössze 10 százalékánál következett be teljesítmény-, vagy egyéb romlás;

Mégis a világ legnagyobb vállalatainak első emberei (64 százalékuk!) – és persze jópár politikai vezető is, mint ahogy azt Lázár János, magyar építési és közlekedési miniszter példája is bizonyítja a MÁV esetében – teljes mértékben vissza akarják állíttatni a hagyományos irodai munkavégzést az elkövetkezendő három évben, sőt 87 százalékuk ösztönözni (de talán helyesebb inkább az ’ösztökélni’ szót használni), vagy egyszerűen elrendelni/utasítani fogják ezt – mint ahogy ezt tette Lázár miniszterünk is, csekélyke, a munkavállalókkal konszenzusra törekvő, dolgozói elkötelezettség-növelő, valós problémamegoldó és/vagy HR stratégiai érzékenységről és munkaerőpiac-ismeretről téve tanúbizonyosságot.

Mert a ’home office’ – és a vele egy tőről fakadó, másik atipikus munkavégzési slágertéma, a ’rövidített munkaidő’ is – több divatos sikerreceptnél, hálás konferencia-témánál, szükségszerű márkaépítési akciónál, vagy proaktivitást színlelő kísérletezgetésnél. Azon túl, hogy mindkettő eredményes válságkezelési eszközök, talán fontosabb, hogy a technológiai fejlődés kikényszerítette ’people management’ reakciók/válaszok is egyben, amely a megszokotthoz való ragaszkodás (ultrakonzervativizmus) nyújtotta védekezésből kilépve, a maga diverz (több HR rendszert egyszerre, párhuzamosan működtetni tudó) és perszonalizált (egyéni munkavállalói igényeket is figyelembe vevő) módján, hosszú távon képes biztosítani a munkavállalók és a munkáltatók

• valódi elköteleződését,

• (munka)közösségi jól-létét, 

• egzisztenciális biztonságérzetét, 

• hosszú távú foglalkoztatási együttműködését, 

• és az érdekképviseleti oldallal történő, építő jellegű, békés – és nem harcos! – kooperációját (a sajtó hírek szerint, Lázár János a vasutas szakszervezeteknél is alaposan kihúzta a gyufát a ’home office’ lehetőség beszüntetését meghozó döntésével). 

Igen ám, de aki először megy át a falon, az több sebből vérzik! És ezt 

• a multik nem engedik meg maguknak (csak kaparja ki a tűzből a forró gesztenyét más!), 

• az állami szervek és intézmények pedig nem tudják megengedni maguknak (mert a saját paradigmáik, akár évszázados törvényi szabályozásaik rabjai), 

és így kényelmesebb (és kockázatmentesebb, naná!) azt harsogniuk a munkaerő-piaci média fellelhető összes csatornáján, hogy „ezen rendszertelen rendszerek lehetetlenek”.

Én pedig azt javaslom, kedves háeresek, hogy kiabáljuk vissza nekik bátran: akik azt mondják lehetetlen, legalább ne gátolják azokat, akik már csinálják, mert a végén, előbb vagy utóbb, úgyis Darwin-nak, illetve az evolúciónak lesz igaza: "Nem a legerősebb szervezet lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásra."

Nyitókép: Pixabay