Szerző: Filius Ágnes
Csatlakozz hozzánk a Viberen
Megjelent: 4 éve

Lehet hatástalanítani a nyugdíjbombát

- Egy frissen kiadott tanulmányban arról írt, hogy a nyugdíjvitában az igazi probléma az, hogy csak a mai nyilvántartási rendszerben láthatóvá tett jelenségeket vizsgáljuk, miközben a jövő járulékfizetőit a családok „láthatatlan” járulék formájában, saját erőforrásaikból és idejükből nevelik fel. Ez a tanulmány 15 évvel ezelőtti adatokra épít. Nincs frissebb adat? Mennyire torzít ez az időtáv?

Gál Róbert Iván
- Már megvannak ugyan a friss adatfelvételek, de még nincs publikációs fázisban az a számítás. Ugyanakkor bizton állítom, hogy ezek, ritka történelmi helyzetektől eltekintve, nem időérzékeny folyamatok, és a mostani adatokból szinte pontosan ugyanez mutatható ki, mint a 2000. éviből. Sőt, most már az is látszik, hogy az Európai Unió minden eddig vizsgált országában ugyanez a helyzet. A gyerekek láthatatlan csatornákon kapnak transzfereket, az idősek pedig szinte kizárólag a közkiadásokból.

Azonban azt is látni kell, hogy nem volt ez mindig így. 1960 és 1975 között zajlott le egy olyan történelmi jelentőségű változás, amely az életpálya finanszírozását teljesen átalakította. 1975-ben valóban nem lett volna elegendő 1960-as adatokból dolgozni. 1975-ig a nagyszámú ellátásnélküli, és az alacsony nyugellátások miatt például a közoktatási és családtámogatási közkiadások magasabbak voltak a nyugdíjkiadásoknál.

Újraelosztás, gyerekszám szerint meghatározva

- Az, hogy az állam a mai helyzetben kiemelt szerepet tölt be az életpálya finanszírozásában, milyen torzulásokat okoz?

- Az állami beavatkozás mindig úgynevezett „holtteher-veszteséget” teremt: megdrágítja a szolgáltatásokat, ami miatt bizonyos tranzakciók már nem jönnek létre. Ez nem automatikus érv az állami beavatkozás ellen, mert az, mindent egybe véve is bizonyulhat hasznosnak. A mi tanulmányunk nem foglalkozik ilyesmivel, mert nem közgazdász-szemlélettel íródott, hanem pusztán számviteli következtetéseket vontunk le. Még így is le tudtunk vonni olyan tanulságokat, amelyek szemléletváltoztató erővel bírnak.

Az idősek számára készült teljes transzfer csomag ma úgy néz ki, hogy annak túlnyomó többsége közösségi transzfer. A fiataloknak sem anyagi, sem időbeli lehetőségük nincs az ő támogatásukra.

Ugyanakkor azt, hogy egy idős ember mekkora közösségi transzfert kap, sőt valószínűleg azt is, hogy van-e tőkejövedelme korábbi felhalmozásaiból, erősen befolyásolja, hogy hány gyereket nevelt és hogyan nevelte őket. Akinek kevés gyereke van, vagy nincs gyereke aktív korában, illetve azoknak, akiknek van, de elhanyagolják őket, az/azok jelentős adóbefizetést is tudnak adni. Ezeknek az embereknek több idejük marad a jövedelemszerzésre, és több szabadidejük is marad. Akinek viszont több a gyereke, az jelentős szabadon eltölthető időt, és szabadon elkölthető jövedelmet fog a gyerekére áldozni, ami összességében jócskán felülmúlja a gyerektelenek transzfer-adását. Kialakul az a helyzet, amelynek a során az ad, aki sokat áldoz a gyereknevelésre. Ez jelentős újraelosztást okoz, afféle „láthatatlan adók” formájában. Ez egy nagyon erős hatás, erősebb, mint az, hogy az aktív állam magas adózási szintet tart fent, amiből a gyerektelenek valószínűleg többet vállalnak.

- Jól látható, hogy az aktív korú generáció időszámlája erősen negatív, azaz többet adnak, mint kapnak, az időseké viszont szinte nulla, vagyis ők annyit adnak, amennyit kapnak is. Ez azt jelenti, hogy a gyerekre sok időt, az idősebbekre keveset fordítanak, az aktívak pedig időhiányban szenvednek?

- Egy nap mindenkinek 1440 percet jelent. A meghatározó inkább az, hogy ki-milyen szerkezetben tölti el a napját. Az a jól dokumentált tény, mely szerint az aktívakra jelentős nettó adóteher hárul, érthető, és természetes jelenség. Az is természetes, csak nem szoktuk figyelembe venni, hogy a teljes transzfercsomagjuk ennél jóval nagyobb. Az a gond, hogy a teljes, nettó, átadott erőforrásuk nagyobb annál, mint ami a statisztikában látható. Az, hogy dolgoznunk kell a gyerekeink javára, magától értetődő dolog. Csak éppen az marad el, hogy láthatóvá válhasson ennek a tehernek a mérete, ami nagyobb annál, mint amit gondolunk.

Mára az anyák váltak „páriává”

- A gyereknevelés olyan 20-25 éves „projekt”, amelynek során a megszerzett erőforrásokról, a pénzről, a szabadon eltölthető időről, egy hosszútávra szóló döntés értelmében lemondunk. Pánikot okoz a fiataloknál az, hogy látják, ez a befektetés még idős korra sem látszik megtérülni. Két generációval ezelőtt a gyermektelen nagynéni megtűrt személyként élt a családokban. Most az agyonhajszolt anyját látja a felnövekvő gyerek ebben a marginalizált szerepben.

Kisebb lenne a pánik, ha valamikor, ha máskor nem, a megtérülési időszakban megjelennének azok a hatások, amely miatt mégis megéri a gyermekneveléssel járó életmódot választani. Ez lehetne akár gyermeknevelés- függő járulékfizetés, korhatár-módosítás, vagy ellátási összegben megjelenő differenciálás. Amíg nincs két, világosan látható, alternatív életmód-útvonal, addig nem lesz más a helyzet.

Támaszkodni kell a megmaradó munkakapacitásra is!

- A fogyasztás tekintetében Magyarországon a vagyoni eredetű jövedelem az időseknél minimális, és igazából magántranszferről sem beszélünk. Csak az állami transzfer elköltése jelent fogyasztást. Az aktívaknál is a közösségi transzfer látszik magasnak. Jól látható trend, hogy az aktívaknak sem lesz más lehetőségük, mint várni az állami transzfert?

- Két csatornán keresztül lehet vagyoni transzfert felhalmozni. Egyrészt a gyerekek felnevelésével, vagyis emberi tőke beruházással. Vagy – gyerekvállalás hiányában - a megmaradó erőforrásokat, időt és energiát kell munkára fordítani, az abból származó többletbevételt pedig félretenni. Ha a gyermeknevelés kimarad, az arra fordítható összeget meg lehet takarítani. Mivel jó ideje alacsony a termékenység, ezért jelentős összegek maradtak az egyéneknél. Ezt a pénzt ugyan el is lehet fogyasztani, mint ahogy azt a szüleink nemzedékét érintve a korhatár előtti nyugdíjazással, vagy a 13. havi nyugdíjjal ezt részben meg is tettük.

A mai 25-40 évesek elemi érdeke az, hogy a kormány olyan politikát folytasson, amely az egyéni felhalmozást támogatja. Mivel van erőforrás. Erről a jelenségről sem veszünk tudomást. Ha a mai aktívak rá tudnák venni magukat a takarékosságra, és a mai idősek sem akarnák őket a korhatár előtti nyugdíjazással kifosztani, akkor tudnának vagyont felhalmozni, és nem roppannának bele az idősödésbe.

Döntés kell a megtakarításról, vagy az utódaink kirablásáról

- Belefér a mai életünkbe az erőforrásaink hosszú távú megtakarítása?

- A mai felnőtteket felnevelő nemzedék lényegesen rosszabb körülmények közt élt akkori gyermekeikkel. A mostani harmincasok lakásigénye más, mint a szüleiké volt. Ami ma a kiindulást jelenti, abban valaha kétgyerekes családok éltek. Sokan olyan utazásokat szerveznek maguknak, amelyekről a szülők nem is álmodhattak volna, és a ruházkodási szokások is megváltoztak. De mivel kevesebb a gyerek, ezért van tér a megtakarításra, csak éppen döntést kellene ennek a felhasználásáról hozni.

Arról is mindenképpen beszélni kell, hol tűnhet el ez az erőforrás. A politika sajnos dönthet arról, hogy szavazatmaximalizálási céllal ezt a pénzt odaadja a mai időseknek, vagy a mai fiatalok dönthetnek úgy, hogy inkább felélik az erőforrásaikat. Ha ez így történik, akkor nem marad más, mint az időskori nyomor, vagy meghalni a munkapad mellett vagy annak a kevés gyereknek a kirablása, akik mostanában mégiscsak megszületnek.

A rendszerváltáskor egyszer már történt az utóbbihoz hasonló, amikor elkezdték felüljutalmazni az aktívkori teljesítményt. Az 1990-es években az eleve alacsony nyugdíjkorhatárt sem érték el az öregségi nyugdíjba menők. A mélyponton az átlag nyugdíjba vonulási életkor nők esetében 53 év volt. Az ebben az életkorban várható élettartam pedig még 18-20 évnyi időt jelentett. Még a 2000-es évek elején is, és csak az öregségi nyugdíjasokat tekintve a nyugdíjasok 30 százalékának nem volt meg a 30 évnyi szolgálati ideje. Alacsony termékenység mellett és körülbelül 20-25 évnyi szolgálattal majdnem ugyanennyi nyugdíj-folyósítási időszakra szerzett egy ember jogosultságot.

A mai fiatal azzal, hogy nem vállal elég számú gyermeket, és alacsony bejelentett jövedelem után fizet járulékot, megteremti azt a helyzetet, amelyben azt kell mondanunk, hogy jogtalanul terheli meg az utána jövő nemzedéket egy, neki kedvező, hosszú távú nyugellátás törvényi biztosításával.

Fokozatos nyugdíjba vonulásra lenne szükség

- Hogyan lehet azt a helyzetet feldolgozni, hogy a nem fizetett munka értéke megnő a nyugdíjba vonulás után?

- Valóban, nyugdíjazás után megnő a háztartásban végzett munka értéke. Lehetővé válik az otthoni lekvár főzés, kertészkedés, más házimunkák végzése. A probléma ott van, hogy valaki pénteken még főállásban dolgozik, hétfőn pedig már „főállásban” nyugdíjas. Egy hétvége alatt nem csökken a munkavégző képessége. Ha fokozatossá tehetnénk a visszavonulást a munkaerőpiacról, ezt a dilemmát fel tudnánk oldani.

A jelenlegi szabályok azonban nem teszik lehetővé a kétharmad munka-egyharmad nyugdíj kezdetű, majd idővel a teljes nyugdíjba átcsúszó, lassú visszavonulást. Ha létezne ez a lassú folyamat, akkor kinyúlna a munkaerő-piaci jelenléttel töltött idő, a TB-nek is sokkal tovább maradna befizetője az egyén, és a munkavállalónak is magasabb lenne a nyugdíja, amit teljes egészében később kezdene felvenni. Nem szabad elfelejteni, hogy a nyugdíj, árindexálási módszer mellett, fokozatosan elmarad keresetektől, melyek alapesetben gyorsabban nőnek, mint az árak. Így minél hosszabb a nyugdíjban töltött idő, annál valószínűbb az időskori elszegényedés. A most korhatár alatt nyugdíjazott nőkkel újra fogjuk termelni a jelenleg Magyarországon már nem létező, időskori szegénységet.

- Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a lehető legoptimálisabban végződjön a karrierünk, és viszonylag nyugodt öregkorunk legyen?

- Jelenleg leginkább az elöregedéssel kapcsolatos hisztériával lehet találkozni. Ez részben megalapozatlan, hiszen van mozgástér a krízis tompítására. De tény, hogy készülni kell rá.
Follow hrportal_hu on Twitter