Négy attitűd, amitől nem csak a karácsony lesz szebb - Gondolatok vezetőknek és másoknak

Az ünnep pontosan ugyanattól lesz szép és minőségi, mint amitől a hétköznapjaink lehetnének élhetők és szerethetők: a hozzáállásunktól.

A 4 attitűd:

• 1. Mozgass hegyeket az értékeiddel!
  
• 2. Tiszteld az újításokat!
  
• 3. Örülj a létezésnek!
  
• 4. Mindenkiben keresd a kincseket!
  

Mozgass hegyeket az értékeiddel!

A karácsony ünnepe olyan értékekről szól, mint a szeretet, a kegyelem, a jóság, a méltányosság, a türelem, a vágy arra, hogy tudjunk adni magunkból és elfogadni másokból. És szól a hitről, hogy lehet másképp, szebben, bölcsebben, támogatóbban élni a hétköznapokat. Ahogy Dickens írja a Karácsonyi ének című művében: „Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik.” Milyen nagyszerű lenne, ha ez valóban így lenne, s a Karácsony szelleme máskorra, a hétköznapok zajába is átvihető lenne.
Ha most valaki azt gondolja, hogy ez idealista szemlélet, akkor téved. Hogy a segítségre mindig, mindenhol lehetőségünk van - akkor is, ha egész más motivál bennünket, akkor is, ha az üzleti élet sűrűjében hatékonyságról és profitmaximalizálásról beszélünk -, erre jó példa Jean Henri Dunant.

A svájci üzletember föld koncessziót szeretett volna beszerezni egy malom építéséhez és működtetéséhez, de nem kapta meg a szükséges engedélyeket. Genfbe utazott, hogy III. Napóleontól kérje meg a szükséges üzleti okmányok kiadását. Ebben az időben - 1859-ben - Napóleon a francia-szardíniai seregeket vezette az osztrákok ellen Olaszország északi részén. Amikor Henry Dunant itt próbálta meg felkeresni őt, szemtanúja lett a Lombardiában zajló solferinói csatának és annak, ahogy a csata végén, napnyugta után a vörös keresztet viselő kamilliánus szerzetesek hogyan látják el a sebesülteket illetve temetik el az elhunytakat. Ez a látvány arra inspirálta, hogy megalapítsa a Vöröskeresztet illetve annak elődjét. Hitével és elkötelezettségével olyan nemzetközi szervezetet hozott létre, amely 1864 óta segíti a rászorulókat. Vajon a mi értékeink, a mi elkötelezettségünk, milyen érdek nélküli jótettre inspirál bennünket?

Tiszteld az újításokat!

A karácsony nagyrészt hagyományokról szól: szaloncukor, halászlé, fényes égősorok és színes dekorációk. Megtanultuk és megszoktuk, hogy a hagyományokat tisztelni kell, ám tudjuk-e értékelni, örömmel fogadni, elismerni az újításokat, vagyis a megszokotthoz képest a másságot, a változást? Először meglepődtem, amikor egyik ismerősöm elmesélte, ők már december közepén feldíszítik a karácsonyfát, amelyből nem is egy, hanem összesen három van a házukban. Megtudtam, hogy ez nem hóbort vagy nagyzolás, csak „pótlás”. Gyerekkorában nagyon szegények voltak, így soha nem került a lakásukba karácsonyfa, csak egy fenyőág, amit mindössze néhány felfűzött mogyoróval és házi készítésű cukorral díszítettek. Gyerekként megfogadta, hogy ha egyszer megteheti, annyi karácsonyfa díszíti majd a házát, hogy azok az épület minden helyiségéből jól láthatók legyenek.

Vajon a környezetünkben, a munkahelyünkön, a csapatunkban, hány olyan helyzet, ügy van, amelynek jót tenne egy kis változás, újítás? Ragaszkodunk-e a megszokotthoz, vagy tiszteljük mások ötleteit és hagyjuk, hogy az innováció az életünk része legyen? Lehet persze, hogy nem három karácsonyfára van szükség, hanem valami másra. Eszembe jut például az egyik vállalat, ahol kitalálták, hogy decemberben mindenki kihúzza egy kollégája nevét egy virtuális kalapból (az alkalmazás véletlenszerűen dobta a neveket, s csak azt segítette elő, hogy senki ne húzza a maga nevét), s akit húzott, annak egy évig ő lesz a titkos „angyalkája”, vagyis segíteni-e, támogatnia kell a kihúzott személyt. 2017. december elején aztán majd fény derül a titokra, ki, kinek volt az őrangyala.

Örülj a létezésnek!

Akkora információs zajban élünk, hogy nehéz másokra, még nehezebb önmagunkra figyelni. A cselekvő énünk állandóan mozgásban van: tesszük a dolgokat, megoldjuk a problémákat, szervezzük az életünket - a hétköznapokat és most épp az ünnep dolgait. A cselekvő énünk rutinokat alakít ki, akár olyan mélységűeket, hogy hazavezetünk a munkahelyünkről az otthonunkhoz úgy, hogy fogalmunk sincs, tulajdonképp hogyan is kerültünk haza. A létező énünket elnyomjuk, pedig ő az, aki a jelenben van, nem a múlton rágódik és nem a jövőt tervezi. Legyünk a jelenben, éljük meg a pillanat szárnyalását vagy épp súlyát.

Az ünnep (is) egy remek lehetőség arra, hogy reggel úgy keljünk fel: örülünk a létezésnek. Érdemes megfigyelni magunkat, vajon hányszor kalandozik el a gondolatunk a cikk olvasása közben, hányszor kapjuk rajta magunkat, hogy máshol jár az eszünk? Ha észrevesszük a figyelmetlenségünket, már egy lépést tettünk a befelé figyelés, az önmagunkhoz kapcsolódó tisztánlátáshoz. Ha akarjuk edzeni a létező énünket, álljunk ki néhány percre pulóverben a hidegre (tényleg csak pár percre!), figyeljük és érezzük, hogy járja át testünket a hideg levegő, hol érezzük legelőször a didergést, mi tűnik fel először? Ugyanezt a szorgos megfigyelést tehetjük a mézeskalács ízével és zamatával, egy karácsonyi dal tudatos hallgatásával is. Gyakoroljuk, hogyan válhatunk akár csak egy kis időre, vagy egyre hosszabbra, saját életünk belső főszereplőjévé!

Mindenkiben keresd a kincseket!

Egy anekdota szerint Kisfaludi Strobl Zsigmond magyar szobrász 1932 nyarán G.B. Shownál, az irodalmi Nobel-díjas, ír drámaírónál járt Angliában. Show nyaralójából minden reggel felsétáltak egy közeli dombtetőre, és a séta közben gyakran találkoztak a környék lakóival. Gyerekek, nők, férfiak - mindegy ki jött velük szemben, lelkes „good morning”-gal köszöntötték Mr. Show-t, s az író nem csak egyszerűen visszaköszönt, hanem mindenkihez volt néhány kedves szava. Nem udvariaskodó közhelyek és jókívánságok voltak, hanem olyan mondatok, amelyekből Kisfaludi Strobl Zsigmondnak kiderült, Showt ismerik a kisváros lakói és ő is számon tartja őket, sőt, nyomon követi az életüket. Show elfoglalt ember volt, sok feladattal, amit mindig felelősen teljesített, széles kapcsolatrendszerrel élte a hétköznapjait, így Kisfaludi Strobl az egyik reggeli séta végén megkérdezte tőle: „- Bernard, hogyan lehetséges az, hogy fáradtság és kényszeredettség nélkül tudsz kedves és figyelmes lenni ennyi emberrel?” Show határozottan válaszolt: „- Sigmund, jegyezd meg, az igazán nagy embernek soha nem árt meg a siker.” Az igazán nagy embernek valóban soha nem árt meg a pénz vagy a hatalom, a tekintély, a hírnév, sőt, a titulus és a jó szerencse sem. Az igazán nagy ember tisztában van saját értékeivel és hasonló kincseket keres másokban, olyanokat, amelyeknek a szavatossága nem jár le sem év végével, sem máskor: őszinteség, hit, felelősségvállalás, motiváltság, elkötelezettség, szorgalom, kitartás, kedvesség, derűlátás, örömre való képesség, stb.

Milyen tulajdonságainkra, erényeinkre vállalunk örökérvényű szavatosságot?

Szilágyi Domokos Karácsony című verse erősítse meg, hogy miért is érdemes elgondolkodni ezen a négy attitűdön, és ha szükséges, akkor miért éri meg változtatnunk, növekednünk az ünnep szellemében:

„Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.”

Áldott, békés, csodákkal teli ünnepeket kívánok:

Márton-Koczó Ildikó
executive coach, menedzsment szakíró