Túlárazott karácsonyi vacsora helyett

A nagy nyári szabadságolási cunami után, augusztus végén - szeptember elején, az élelmesebb belső rendezvényszervezők – legyenek ők HR-esek, marketingesek, beszerzők vagy vezetői asszisztensek (hol kire van delegálódva a nemes feladat) – mihelyst túlteszik magukat a ’post vacation blues’ szomorúságán, felveszik a boldog ’merry christmas’ állapotukat, és elkezdik keresgélni az évvégi céges vacsora/parti/buli helyszíneket, hogy még időben lefoglalhassák azokat. A leg-élelmesebbek persze, mindezt megtették tavasszal, így a csak-élelmesek számára már csupán a kevésbé jó (nem annyira divatos, és ár-érték szempontból is erősen költségkeret-feszegető) helyek és időpontok maradnak. Az a nemelég-élelmes partifelelős pedig, akit csak késő ősszel kap el az év végi ünnepi láz, szinte biztos, hogy azzal szembesül majd, hogy – akár ilyenek a vele szemben támasztott elvárások, akár nem – kénytelen lesz a cég telephelyén vagy irodaépületében összehozni valahogy a vállalati karácsonyt, és ezzel deklarálni, hogy az évvégi dolgozói buli márpedig meg lesz tartva, ahol tessék mindenkinek jól – a vezetőség által, legalább egy alkoholmentes gyerekpezsgő erejéig, megbecsültetve – érezni magát.

A december nagy része stressz a munkahelyen és a magánéletben

És ugye mindezt minden bérből-fizetésből élő proletár, év(vég)ről, év(vég)re a saját bőrén is megtapasztalhatja. Mármint, hogy az év végi időszak nem csak a közelgő meghitt családi szeretetünnepről és az attól sajna elválaszthatatlan – a karácsonyi ajándékvásárlásoktól kezdve, az ünnepi menü összeállításán és előkészítésén át, a nagycsalád végiglátogatásának megtervezéséig – számtalan civil teendőről, hanem az elkötelezettség- és elégedettségnövelőnek szánt, de sokszor inkább csak kényszeredetten erőltetett jópofizós
    • mikulásnapi titkos vagy nyílt ajándékozgatásokról;
    • a tavalyi vállalati dekoráció és műfenyők leporolásáról és felállításáról;
    • cégen belüli adománygyűjtögetésekről;
    • kis, nagy, mégnagyobb (összvállalati) karácsonyi vacsorákról;
    • előszilveszteri/szilveszteri/utószilveszteri kollegális partikról;

Na meg, az ezekhez kötelező jelleggel kapcsolódó ingyen (!) nagy-zabálásokról és -berugásokról is szól! A kérdés már csak az, hogy tényleg erre van-e szüksége a munkásosztálynak.

Az persze többé-kevésbé (köz)ismert, hogy a karácsony előtti 3-4 munkahét az egyik legnagyobb humán fókuszú (HR) kihívás az évben. A karácsonyi időszak közeledtével ugyanis nemcsak az évvégi hajrá: a tervszámok teljesítésének, és a zárási feladatok elvégzésének kényszere; a téli megbetegedések és járványok miatt növekvő számban kieső dolgozók pótlása, illetve a munkájuk mások általi elvégzése/elvégeztetése; vagy éppen az elérhetetlen célokat kergető, rétestésztaként nyúló bértárgyalások nyomják rá bélyegüket a munkaközösség hangulatára és eredményességére, hanem az ilyenkor az iroda/hivatal/üzem/gyár/telephely/raktár falai közé óhatatlanul is intenzívebben begyűrűződő magánélet is (ha már a kibogozhatatlanul összegabalyodott ’work-life balance’ megbillenése nem okozna egyébként is épp elég gondot és sokkot):
    • szinte mindenkiben érezhetően emelkedik a felfokozott és túlfeszített ünnepi készülődésből adódó, nem kis részben az anyagiakkal és az időnyomással kapcsolatos feszültség (stressz),
    • ráadásul sokakban a szociális elszigeteltség érzése is felerősödik, és megnő a depressziós, szorongó, magukba forduló kollégák száma, amelyek aztán negatív spirálként hibázásokhoz, személyi konfliktusokhoz, az egyéni és a szervezeti teljesítmény csökkenéséhez vezetnek. Ezért a decemberi időszakban, a munkaközösség összes tagjának még fokozottabban kell figyelniük arra, hogy
    • érzelmileg stabil, félelemmentes, támogató munkahelyi légkört alakítsanak ki, hogy a munkatársak a (munka)közösség biztonságában érezhessék magukat;
    • érzelmileg kapcsolódjanak, kapcsolódhassanak a kollégáikhoz és a munkahelyükhöz;
    • támaszkodhassanak, számíthassanak egymásra, a vezetőikre, a HR-eseikre;
    • érezzék, hogy bíznak bennük, foglalkoznak velük, odafigyelnek rájuk.

Így, ezek tükrében, nem egy karácsonyi csoda, a ’mikulásnapi munkatársi ajándékozás’; a ’karácsonyi jutalom-osztogatós vacsora’ vagy az ’óév búcsúztató-feszültséglevezető parti’ ötlete…

Csakhogy azon túl, hogy általánosnak mondható az a dolgozói (és szakszervezeti) vélekedés, hogy a karácsonyi buli költségeit, inkább pénzben kéne a munkavállalóknak odaadni („Kiskarácsony, Nagykarácsony, van-e kolbász a padláson? Ha nincs kolbász a padláson, nem ér semmit a Karácsony”…), én úgy vélem – ha nem is reprezentatív felmérésekre, hanem saját tapasztalásaimra hagyatkozva, és bizonyítékul előrángatva számos regisztrációs listát, amelyekből feketén-fehéren kiderül, hogy a dolgozók már eleve csak egy része jelentkezik az év végi „csapatépítésekre”, és még ennél is kevesebben jelennek meg végül ott – a munkavállalóknak nem erre, pontosabban nem így van erre szükségük, mert
    • akármilyen hihetetlenül is hangzik, sok cégnél/vállalatnál/intézménynél még csak meg sem tudják fogalmazni az évvégi közösségi események célját. „Mi végre is a karácsonyi vacsora?” kérdésre „…háááát, mert mindig is volt ilyen, és a versenytársaink is csinálják.” a válasz – Hm, na ez az igazán ablakon kidobott pénz, illetve kihagyott ösztönzési ziccer…
    • munkavállalóink többségének, tetszik vagy sem, az adventi időszakban a legkisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a munkaidején túl még puccos vacsorákon is részt vegyen, könyöktámasztva hallgatva végig az évi végi értékeléseket és jövő évi kitekintéseket; lagymatagon tapsolva meg az év dolgozóit; bambán bámulva a „vicces” és/vagy „lélekmelengető” karácsonyi műsort, és nézve végig a keménymag lerészegedését – hát, nem ettől fog nőni az általános közösségi jól-lét, az tuti.
    • szomorú, és nem nézne ki jól a szervezeti-kultúra felmérési riportokban sem, de a közösség jórésze a háta közepére sem kívánja, hogy a saját családtagjai karácsonyi és télapó meglepijei mellett, még ismeretlen ismerős kollegák számára is ajándékok után szaladgáljon (vagy gyűjtögessen) a céges mikulásra, kétségbeesetten kotorászva a már amúgy is kimerülőben lévő pénztárcájában.

Nem a második otthonunk a munkahely

Az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyunk egyformák, hogy uniformizáltan terelgessenek minket a karácsony öröme felé, másrészt a munkahelyünk (már) nem a második otthonunk, vagy pláne családunk (ahogy azt annak idején elhitetni igyekeztek velünk, de levetkőzni a mai napig nem tudtuk), hogy ugyanazokat az ünnepi paneleket puffogtassuk itt is ott is, mintegy versenyeztetve egymással a családi és a munkahelyi meghittséget, boldogságot, együvé tartozást.

Vad és nem túl keresztényi gondolatnak tűnik, de a munkahelyünk egy olyan közösség (vagy legalábbis annak kéne lennie…), ahova jó és érdemes tartozni, de nem a krisztusi ’szeretet’, hanem az asszertív ’együttműködés’ jegyében, és végképp nem kizárólagosan, hanem a családi, baráti, vagy egyéb (pl.: sport, társastánc vagy akár szerepjátszó) közösségeink mellett. De ennek eléréséhez nem feltétlenül nugát-mikulásokon, „titokzatos” munkatársi ajándékhozókon, karácsonyi vacsikon, céges ihb-szilvesztereken át vezet a nagyker-piával, és diszkont-kajával vonzóvá tenni igyekezett út.

Bár a koronavírus okozta pandémia egyértelműen rámutatott, hogy a céges – karácsonyi – bulik nélkül sem áll meg világunk gazdasági zakatolása, még mindig atipikus, de már sokan vannak azon kevesek, akikaz adventi időszakban nem terhelik (jaj, majdnem azt írtam: hergelik…) pluszban az alkalmazottaikat, és
    • nem erőltetik felülről a karácsonyi odaadást, hanem inkább hagyják az alulról jövő, spontán és önkéntes kezdeményezések (adakozások, sütisütések, összejövetelek) térnyerését;
    • egyértelműen elválasztják az alapbérfejlesztéseket és a teljesítményalapú jutalmazásokat a juttatásoktól (ahova tulajdonképpen a csapatépítő-közöségfejlesztő bulik, beleértve az évvégieket is, tartoznak);
    • az év utolsó teljesítmény-értékeléseinek időpontjait, tudatosan december helyett november végére időzítik, hogy a jól megérdemelt prémiumok/bónuszok/pulykapénzek/13. havi fizetések ne a vállalati karácsonyfa alá kerüljenek, hanem már december 10-ig a számlákon lehessenek, valódi anyagi segítséget nyújtva a bérből és fizetésből élő – de kiemelten a – kiváló dolgozóiknak;
    • a télapót sem sajátítják ki, hanem meghagyják a gyerekeknek, illetve a gyerekes dolgozóknak, viszont jobban odafigyelnek a mentális segítségkérés és -nyújtás lehetőségének a vállalat általi támogatására, biztosítására;
    • a jövő évi célkitűzések bemutatását január közepére-végére teszik, és nem túlárazott évzáró, hanem költséghatékony évnyitó vacsorát tartva;
    • a téli csapatépítő-közösségfejlesztő programokat pedig az amúgy is túlzsúfolt stresszdecember helyett, a munkavégzés tekintetében az év két legalacsonyabb hatékonyságú hónapjára, depijanuárra vagy februárra szervezik, amikor ténylegesen a legnagyobb szükség van egy kis plusz aktivizáló-motiváló odafigyelésre (például, hogy megelőzzék az év elején szinte menetrendszerűen érkező felmondási hullámot).

Vagyis a boldog békés karácsony nevében valóban békén is hagyják; hagyják „csak” dolgozni, valamint az év végi ünnepekre, amennyire csak lehet stresszmentesen, készülődni a munkavállalóikat (az év eleji szabadságolási tervekben lefektetetten!) – legalábbis azokat, akik számára ez jelenti az igazi (odafigyelő) ösztönző-motiváló erőt.