A Robotlány, a stroke-túlélő és az elvált apuka – állj fel a padlóról

„Az iskola sajnos nem tanít meg a problémamegoldásra” – summáz Lukoviczki Réka, akinek 2014 nyaráig egyenes volt az élete, aztán nagy fordulat vett Autóbalesetet szenvedett melyben elveszítette bal lábát. Két évébe telt, hogy leküzdje nehézségeket. Most már azt vallja, hogy a probléma szerves része az életnek. "Azért van, hogy jobban megismerd magad általa."

Ne az egészséges léthez viszonyíts, jelölj ki napi célokat

Az első sokk után az intenzív osztályon feküdve hálát érzett, hogy nem veszítette el az életét. Aztán a műláb megérkezésével újabb fázisba került: jött az újabb mélypont: nyom, szúr, fáj a protézis, nem is élet ez.

„A legfontosabb, hogy ne a korábbi életedhez viszonyíts, hanem a baleset időpontjához. Erőt ad, ha érzed, hogy minden nappal kicsit előrébb lépsz. Persze mindig jönnek hullámvölgyek is” – mondja. Motiváló számára az is, hogy kicsi napi célokat kijelöl.

Meg kellett tanulnia makacsnak is lenni. Még akkor is, ha senki sem hisz benne. Réka balesete előtt imádott futni. A rehabilitáció alatt minden szakember azt javasolta, hogy felejtse el ezt a sportot, soha nem fogja tudni űzni. Aztán egyszer a Youtube videómegosztón ráakadt egy világklasszis paralimpiai bajnokra, a német Heinrich Popovra. Réka egy gyógyászati segédeszközgyártó céggel pedig kijutott Lipcsébe egy nemzetközi szakkiállításra. Itt felpróbálhatta a futó protézist, és találkozott a példaképpel, Heinrich Popovval. Remegett és sírt a közönség előtt, amikor előjöttek a régi futós emlékek. Most célja, hogy megtanuljon futni és újra róhassa a köröket.

Réka egyébként közösségi médiában Robotgirl-ként is ismert.Blogol, motivációs előadásokat tart. Miért Robotgirl? Mert egyszer egy kisgyermek így nevezte, amint meglátta őt a protézisével. Azt mondja, nem született zseninek, nincsenek gazdag szülei, csak használja adaptációs képességét.

A stroke-túlélő: fogadd el önmagad, játssz, keress nagy célt

„Sípolást éreztem a fülemben, amikor az autópályán haladtunk. Megállt az idő, zuhantam a gödörbe és már csak azt akartam, hogy legyen vége” – emlékezik vissza a 2011-es stroke-jára az akkor 28 éves Kocsis Gábor. Bal oldali mozgáskoordinációja és egyensúlyérzéke elveszett, de túlélte. Úgy látja, hajlamos az ember a szerencsétlen áldozat szerepben tartani magát, marcangolnia magát, hogy miért én. Őt először ápolója rángatta ki ebből, amikor csak ennyit mondott: „Minden tiszteletem!””.  

Gábor a válság szó kínai fordításával világítja meg a helyzet lényegét: ott a veszély és a lehetőség szavakból áll össze a fogalom. Azaz a válság lehetőség is egyben. Ezzel számára hosszú önismereti utazás kezdődött. Nála három alappillér segített. Az első az önelfogadás. Minden úgy jó, ahogyan történt. Ne hazudj tökéletességet magadnak. Be kell látni, hogy vannak napok, amikor gyenge az ember, annyi ereje sincsen, hogy felkeljen. A második a játék: ő egy 70 éves szobatársától kapott egy kék szivacslabdát, amivel rengeteget játszott a kórházban, mindenben a játékot kereste. A harmadik pedig egy önmagunknál nagyobb cél megtalálása, amiben kiteljesedhetünk. Gábornál ez mások segítése lett.
Úgy látja, hogy a folyamatos biztonságra törekvés hamis illúzió. „Nem görcsölni kell ezen, hanem a lehetőségeket kiaknázni” – jegyzi meg a mérnök , akinek a szívéhez a harcművészet is közel áll.

Feltettem a kérdést magamnak: "Ennyi volt az élet?"

A válás és a család elvesztése okozta traumáról osztotta meg érzéseit a férfi szempontjából Tiszttartó Titusz médiaszakember (korábban a Class FM programigazgatója). A téma tabunak számít, pedig sok középkorú férfi a válás után elindul a lejtőn, ami alkoholizmusban és/vagy a hajléktalanságban végződik. Titusznak 2010-ben csúszott ki szinte minden a lába alól. Saját szavai szerint a szakadék szélén találta magát, amikor lánya és fia 110 kilométeres távolságba költöztek. Akkor úgy tűnt számára, hogy meghaltak. Két lehetőség előtt állt: vagy annyit mond, hogy „kész, ennyi volt” és hagyja magát sodorni az árral, ami testi és lelki lecsúszást eredményez. Vagy elfogadja, hogy rossz az élet és elkezdi az újratervezést, felépíteni magát. Meg kellett tanulnia azt is, miként tudja a jelen nem léttel szeretetét kifejezni gyermekei felé.

Problémának tartja, hogy a férfiak képtelenek beszélni belső problémáikról, mert egy férfi a társadalmi normák szerint nem sírhat, nem mutathatja magát gyengének. „Hogy vagyok most?” – tette fel a kérdést. „Nem szuperül, de megtanultam élni a helyzettel. 75 százalékos szinten is lehet boldog, normális az élet.” Sokat segített neki az egyensúly megtalálásában a futás: napi 8-10 kilométert tesz meg reggelente a Normafánál és 2010-es túlsúlyos állapotához képest 50 kilóval lett könnyebb.