Így valósítsd meg karriercéljaidat hatékonyan

Kezdjük az elején: Elhatározom, hogy idén valami újat fogok tanulni, mert új karriert akarok elindítani. Megvan, mire vágyom, keresem a tanfolyamokat, majd nem iratkozom be.
Vannak lépések – tanfolyamnál apróbbak is –, amiket nem vagy jócskán késve teszek meg. De vajon miért halogatok, amikor tudom, hogy cselekedni kell a célom eléréséhez?

Lustaság és halogatás: a láthatatlan ellenségek
A lustaság vagy a halogatás nem tűnik el azzal, ha megpróbálom legyőzni a SMART módszerrel (ez angol betűszó a célkitűzésre: legyen konkrét, mérhető, elérhető, releváns, időben korlátozott) és a lépések szisztematikus nyomon követésével. Lassacskán úgyis elmaradnak a lépések és ismét lusta leszek – dacára annak, hogy már nagyon tudom, mit és hogyan kellene tennem – teszem hozzá, érthető módon, hiszen feladatot csináltunk a lépésekből…
Coachként a klienseimnél is felfigyeltem arra, hogy a „tudom én, mit kell tennem, csak ’hát lusta vagyok, nincs önbizalmam, …” szólam sokkal inkább kifogás, mint valódi ok az eredmények elmaradására.

Ha megfigyeljük, a halogatás, a lustaság, a türelmetlenség erős érzelmekkel járnak együtt (bűntudat, kétségek, önsajnálat, …) ezért jól elvagyunk velük, és elégnek erősnek bizonyulnak ahhoz is, hogy visszatartsák azokat az élményeket, amelyekre valóban vágyunk – például az alkotási, felfedezési, tanulási, gyarapodási vágyat, stb. Kulcskérdésnek látszik, hogy miért választjuk inkább a halogatással járó gyötrődést?

Ezért választjuk szívesebben a halogatást
Menjünk tovább ezen a gondolatmeneten: Ha a halogatás és a lustaság és a többi gyötrődés csak érzelmi fékek, akkor valójában ok nélkül ácsorog az ember olyan sokat egy helyben élete során? Nos, ez a kérdés érezhetően számon kérő, olyan, mintha azt mondanám, „ha egyszer eldöntötted, hogy csinálod, akkor mire vársz?”

Hál’ Istennek azonban, önmegítélésnek semmi helye nincs az ügyben! Van ugyanis egy nyomós ok, ami a legtöbb embernek megálljt parancsol, épp csak tud róla. Emiatt van az, hogy már akkor megállunk, amikor még azt sem tudjuk, mitől félünk.
A problémamegoldáshoz szokott emberi elme számára az új területre lépés, a változás talajvesztéssel jár: mivel nem látunk a jövőben, ezért nincs mit megoldani, nincs mire felkészülni, nincs mit legyőzni. És már jönnek is a valósnál is valósabbnak látszó visszatartó aggodalmak: „ezt képtelenség logikus lépésekkel irányítani, ennek nincs semmi alapja, kész agyrém, hogy kitaláltam,…”? Az így létrejövő aggódás, lemondásból adódó bűntudat, és a többi érzelem pedig szinte már rutin; nyilván ezt fogom választani a rémisztő talajvesztett állapot helyett.

Ám nem minden sarokban lapul szellem
Amikor csak lustán ücsörgök a kanapén, és épp egy lépést sem teszek a célom felé, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy megrettentem a nagy változástól. Valljuk be, nem csak az eget-földet rengető lépések előtt vagyunk hajlamosak a leülésre.
Tekinthetünk a nem cselekvésre természetes vonakodásként is, és nagy empátiával fordulhatunk magunk felé ha például azért állunk, mert:
-    A feladatokat eleve nem szívesen végezzük. Ha esetleg a célt lebontottam feladatokra, akkor nem csoda, hogy nem akaródzik elvégezni őket. Gyerekkorból jön, hogy a feladat egy muszáj, és csak ritkán élvezhető.
-    A félsz előre viszi a dolgokat. Felnőtt korra ezt is megtanultuk: majd ha már szorít a cipő, belehúzok.
-    Tudom, hogy eleve nincs szükségem sok időre. Természetes, hogy hátradőlök, és kivárom a sürgetést.

Vagyis, ha a halogatás nem hátráltat túlzottan, akkor nincs miért aggódni. Ám ha eléri a komoly akadály szintet és már feszít a tehetetlenség érzés, akkor érdemes vizsgálódni, mert lehet, hogy a talajvesztéssel kell szembe néznem.

Mit tegyek, ha halogatós vagyok?
A változáshoz való hozzáállásban jellemzően kétféle személyiség típust figyeltem meg:  
-    Az egyik beáll egy működési módra, és ha abban külső hatásra valami megváltozik, tehetetlenné válik, nem képes változtatni.
-    A másik személyiség típus folyamatosan pörög, jön-megy, ötleteket gyárt, belefog ebbe is, abba is – látszólag állandó változásban van. Ő viszont nem tud elköteleződni.
 Azt látom, hogy egyik sem az igazi. Az egyik mellett elrohan az élet, a másik meg elszalad a lehetőségek mellett. Úgy fest, a kettő együtt kell.

Elég rémisztőnek látszik a helyzet, de szerencsére a megoldás annál könnyebb:
1.    Ismerd meg a saját cselekvési módodat!
Mi sarkall új célok keresésére? Mennyi ideig tartasz ki mellette? Mi von el a célkitűzéstől? Mik azok a lépések, ahol jellemzően leállsz?
2.    Találd meg a saját tempódat az Állj – Menj módszerrel.
Határozd el, hogy egy egyszerű célkitűzésen gyakorolsz – például, egy hónapig nem eszem cukrot –, és kialakítod a saját tempódat. Egy olyan tempót, ami a tennivalók és a közben megjelenő érzelmi terheltség (például teljesítményfélelemből adódó szégyenlősség vagy bizonytalanság, ellenállás, stb.) szempontokból is vállalható, és egyben ösztönző.  Így gyakorolj:
1.    Állj meg, ha valami nem felel meg az életedben, és nézd meg, mi az pontosan.
2.    Menj, ha eldöntötted, hogy ki akarsz lépni abból, ami nem tetszik.
3.    Állj meg újra, és tapasztald meg mindazt, amivel menet közben találkoztál – események, sikerek, visszatartó érzések.  
4.    Menj tovább, majd…
5.    Állj meg újra és tapasztald meg azt, ahol most van.

A gyakorlat azt mutatja, hogy menet közben minden ponton változhat a célról alkotott elképzelés. Van, hogy úgy képzelem, gyors lesz a folyamat és piszok nehéz, majd kiderül, hogy nagyon élvezetes, ám sokkal hosszabb utat járok be a célig, mint hitem. És olyan is van, hogy nagyon élvezetes az út, és egészen más célt érek el, mint ami felé elindultam.
De ezek csak akkor következnek be, ha mozgásban vagyok.

Összegzés:
•    A tanult önszervező módszerek elvesztik a hatásukat, mert a vágyott cél felé haladásért meghatározott lépések átváltanak kötelező feladatokká, és létrejön az ellenállás.
•    A kifogásokat használja az ember arra, hogy fékezze az ismeretlen felé haladást, és hogy elkerülje a talajvesztettség érzését.
•    A változáshoz kapcsolódó talajvesztés félelme képes elhiteti velünk, hogy ha újba fogunk, van miért aggódni.
•    A halogatás, a lustaság vagy a türelmetlen eredményvárás nem feltétlenül kórosak. Tekinthetők természetes reakciónak is az előttünk álló feladatokra.
•    A halogatás legyőzésére legjobb mód, ha megtalálod a saját tempódat.

Petrány Viktória
Coach, HR szakértő
www.munkaland.com

Esemény: "És Velem mi lesz? Félelmek és vágyak a karrierépítésben" - workshop, május 17. (szerda) 18 óra

Helyszín: Budapest,  Akvárium Klub

Jelentkezés itt: https://futureworkfestival.hu/reszt-veszek