Tegnap öt percig Schmitt Pál voltam - gondolatok az empátiáról

A leírt párbeszéd teljesen kitalált, egy tréningyakorlat részeként született meg, és nem tartalmaz személyes véleményt.

Öt percig Schmitt Pál voltam

Exállamfő voltam, és coachommal a "hogyan továbbon" gondolkodtunk. Arra kerestük a választ, hogy mely vezetési tapasztalataimre tudok építeni az előttem álló 20 évben.

"- Mitől volt korábban sikeres vezető? Mi működött jól a MOB-nál?

- Legerősebben a kapcsolataimra alapoztam. Így tudtam befolyásolni, ügyek mellé állítani másokat. És az úgynevezett coaching stílus is ment: erős második vonalat alakítottam ki. Olyan csapat volt mellettem, alattam, ahol az összmunka jobb eredményeket hozott ki, mint az egyének magukban.

- És a víziók? A nagy jövőképek?

- Az nem az én világom. Nekem nem mentek ezek a "szép új világ" beszédek. Parancsolni sem szerettem, vagy kihajtani az emberekből az egyre nagyobb teljesítményt. Nem, az én világom a kapcsolatok, a csapatmunka és a szorgalmas kitartás. A nagy célokat tűzzék ki mások, én segítek megvalósítani.

- Mit fog most tenni?

- A kapcsolataimra nem építhetek úgy, mint régen, a média tönkretett mindent. A csapat is megszűnt körülöttem. Nem tudom. Ez az egész érthetetlen. Nehéz újrakezdeni hetven felett. Azt hiszem, beszélni fogok olyanokkal, akik átéltek hasonlót."

Lejárt az időnk. Egy tréningen ültünk hárman, ahol feladatként kaptuk az angol trénertől, hogy - igazi kihívásként - ismert magyar politikusok helyébe képzeljük magunkat, és játsszunk el velük egy coaching beszélgetést. Nem akartuk ezt a gyakorlatot, nehezen indult a beszélgetés, nevetgélve, döcögve jöttek a kérdések és válaszok. De az ötödik perc végére elkezdtem (és talán nem csak én, hanem játékostársaim is) empátiát érezni az idős ember iránt, akinek az eddigi éltető közege szűnt meg: a kapcsolati rendszere és a csapata. Nem kérnek belőle. Ő megtette a kötelességét, támogatta a célokat, amelyekben hitt - és most mégis ismeretlen, nehéz út várja. Elcsendesedve éltük át az ő szubjektív igazságát.

Persze ez a párbeszéd nem az igazság maga, mint ahogy a történéseink belső megélése sem az. Lehetnek mások által akár irigyelt pozíciónk vagy életkörülményeink, kívülről nézve lehetünk bármilyen sikeresek, tűnhetünk határozottnak, miközben belül magányosak vagyunk és kétségek között őrlődünk.

Az empátia beleérző képességet jelent

Buda (1978) idézi Adlert, aki szerint "az empátia a másik ember szemével látás, a másik ember fülével hallás és a másik ember szívével érzés képessége" (Buda,1978). Kevésbé költőien megfogalmazva az empátia nem más, mint "a nem verbális kommunikáció, tulajdonképpen a metakommunikáció felfogásának és értelmezésének a képessége" (Buda, 2002). Azáltal tudjuk felfogni a másik érzéseit, hangulatait, hogy beleéljük magunkat a helyzetébe.

Az empátia az egyik legfontosabb eszköz a coachingban. Akkor tudsz hatékony segítséget adni, ha érted az ügyfél világát. Ahogy az egyik coachee mondta: "Egy óra beszélgetés után úgy érzem, hogy értesz engem. Ez nagy biztonságot ad, bízni tudok benned."

Belépni más világába, megérteni a belső logikáját felelősség és kaland. Igen, kell hozzá az őszinte, szinte gyermeki kíváncsiság, a vágy a felfedezésre. És soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mi vendégek vagyunk ott. Semmit nem vihetünk el, amit nem szeretne, hogy elvigyünk; tisztelettel és teljes diszkrécióval kell bánnunk a megismert világgal. Biztosítanunk kell, hogy átlátható legyen a tapasztalásunk és a benyomásaink - érzékelésünkben, reakcióinkban nem lehetnek titkok.

Merjünk megérteni másokat!

Ne féljünk az empátiától. Merjünk megérteni másokat. Tapasztalatom szerint ez a legnehezebb. Félünk, hogyha valakit megértünk, akkor majd egyet is kell értenünk vele. Pedig a "megérteni" nem jelenti azt, hogy "egyetérteni". Az empátiánál nem számít a saját értékrendünk, nincs benne erkölcsi megítélés, nincs benne véleményalkotás. Akkor is tudunk empatikusak lenni, ha szélsőségesen nem értünk egyet a másik cselekedeteivel vagy világával. Ez szélsőséges helyzetekre is igaz: túsztárgyalásoknál, terrorista események megelőzésénél is akkor tudnak igazán eredményesek lenni, ha megértik a másik oldal logikáját, motivációit.

Bízzunk magunkban. Lépjünk bele mások világába, merjük félrerakni a sajátunkat. Ez a megmerítkezés megérint bennünket, mint a tó vize. Lehet, hogy hidegebb, mit szeretnénk vagy éppen nekünk való. Attól azonban, hogy úszunk benne, még nem oldódunk fel. Mint a színész, aki a lényének 90 százalékával a szerepé, de a 10 százalék mindig ő maga marad.

A belemerítkezés, a megismerés a coachingban a változás alapja. Így tudjuk megtalálni a valódi célokat és megoldásokat. Így tudunk a helyzethez leginkább illeszkedő eszközöket találni - legyen az egy teszt, egy kérdés, egy visszajelzés, egy modell megismerése. Így fedezünk fel eddig meg nem látott lehetőségeket és találunk valódi megoldásokat.

Máté Barbara
executive coach, változásmenedzsment konzulens
ASCON-Változás blog