4 napos munkahét: Hány a munkaóra, Vekker Úr?

A szaksajtóban harsogó szalagcímekkel, de a „köz(önséges)” médiában is egyre gyakrabban és növekvő terjedelemben jelennek meg a rövidített munkaidővel kapcsolatos hírek, állásfoglalások, hezitálások és döntések. A munkaidőrövidítés persze, a koronavírus-válság előtt is napirenden volt (bár akkor – ki emlékszik már azokra az időkre?! – például a generációs különbségekről szóló munkaerő-piaci diskurzusok (szócséplések…) teljesen elfedték azt –, de a pandémia, illetve a pandémia lecsengését követő helyzet sokszorosára növelte, sőt a gazdaságágpolitika egyik kiemelt ügyévé tette:

- Új-Zélandon maga a miniszterelnök (Jacinda Ardern) – miután országa a világ egyik legszigorúbb lezárásának köszönhetően sikeresen fékezte a koronavírus terjedését – egyértelműen a négynapos munkahét (és egyéb rugalmas foglalkoztatási formák) bevezetése mellett tört lándzsát már 2020-ban;
- de a legnagyobb németországi szakszervezet (IG Metall) elnöke is a négynapos munkahét bevezetését szorgalmazta hazájában – a pandémia okozta tömeges munkahelyvesztés elkerülése érdekében;
- „ugyanazért a bérért kevesebb munkaórában dolgozni, azaz a nyolcórás munkanapokat hatórásra csökkenteni, nemcsak lehetséges, de egyenesen kívánatos is” jelentette ki Sanna Marin, finn miniszterelnöknő egy 2020-as beszédében, hozzátéve, hogy a termelékenység növekedéséből nemcsak a tulajdonosoknak és befektetőknek kellene profitálniuk, hanem a munkavállalóknak is!
- Spanyolországban a Más País alterglobalista, zöldprogresszív párt kezdeményezésére egy 50 millió eurós, hároméves, a négynapos munkahetet tesztelő projektet indítottak 200 vállalat bevonásával;
- Szlovákiában a volt miniszterelnök, Robert Fico pártja (Smer-SD) javasolta a négynapos munkahét bevezetését. Felméréseik szerint a hét első négy munkanapja a legproduktívabb, a hosszú hétvégék pedig kifejezetten pozitívan hatnak nemcsak az idegenforgalomra, de a családi élet minőségére is;
-a japán kormány is – az ottani új gazdaságpolitikai iránymutatás részeként –a négynapos munkahét bevezetésére ösztönzi a japán vállalatokat. Ha heti egy nappal kevesebbet dolgoznának az emberek, az nem csak a munka-magánélet egyensúlyának, hanem a kiégés elkerülésének is jót tenne, nem mellesleg ösztönözné a belső fogyasztást, amely a japán nemzetgazdaság lassulására is pozitív hatással lehetne.
- Az idén a belga parlament fogadott el új munkaügyi reformokat, melynek részeként bevezették a négynapos munkahetet, de úgy, hogy a dolgozók maguk dönthetnek arról, hogy a szabályozás szerinti kötelező heti munkaórákat öt helyett négy nap alatt teljesítik-e. Ám az új szabályozás kiterjed arra is, hogy a munkaidő letelte után nem lehet munkával zaklatni a dolgozókat, akik kikapcsolhatják telefonjukat és e-mailjeikre sem kell válaszolniuk;
- Az Oxfordi és a Cambridge-i Egyetem, valamint az amerikai Boston College kutatói, továbbá a 4 Day Week Global és az Autonomy tanácsadói által kidolgozott pilotprogramnak megfelelően, Nagy-Britannia ez év júliusától az év végéig, 60 cég, több mint 3000 munkavállalójának részvételével teszteli a négynaposra rövidített munkahét hatásait;
- A CBSNews minapi híradása pedig azt adta tudtul, hogy a kaliforniai törvényhozásban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, amely szerint az 500 vagy annál több dolgozót foglalkoztató cégek hivatalos munkahetét 32 órára csökkentenék, az érintett alkalmazottak fizetésének megtartása mellett. A törvényjavaslat mintegy 2600 céget és a kaliforniai munkavállalók 20%-át érintené.

Természetesen Magyarországot sem kerülik el a munkaerő-piacot érintő változások hullámai, Pilinszky János megfogalmazásával élve: kishazánk „millimétert se mozdulhat ki a világ törvényeinek hullámveréséből", de sajnos (vagy szerencsére? – sokak véleménye szerint) a nagy gazdasági történések peremén működő szervezeteket csak a változások egyre gyengülő hullámai érintik, hiszen a "peremvidékiek" olyan keretrendszerben működnek, amelyek már eleve távol vannak (vagy messze le vannak maradva) a változások epicentrumától, így reakcióikban csak erőtlen követői lehetnek a messze kipattant változások gyengülő hullámainak. Magyarország pedig sajnos, a pandémia által radikális módon felszínre hozott munkaerő-piaci problémák, illetve azok kezelésének tekintetében tipikus példája lehet ennek. Ugyanis a digitális HR megoldások térnyeréséről vagy a távmunka (hibrid munkavégzés) elsöprő forradalmáról szóló hírverések sokkal inkább toborzás-célzatú marketingfogások, mintsem a hazai foglalkoztatási gyakorlatba széleskörűen beépült, valóban szinergikus és szimbiotikus munkaügyi megoldások. De ezekkel kapcsolatban legalább van némi mozgolódás (még ha azok az esetek döntő részében – kivéve néhány multi egy-egy részlegét, valamint az egyébként is atipikus vizeken evezgető start up vállalkozást – a pandémia előtt állapotokhoz való visszarendeződés irányába mutatnak is leginkább). Viszont a spanyolok, a belgák, a britek által bőszen tesztelt és nyíltan kommunikált rövidített munkaidőről a honi gazdaságpolitika és foglalkoztatásügyi irányítás – de a versenyszféra is! – mélyen hallgat.

Ha már a „home office” beépülése a honi foglakoztatási gyakorlatba sem igazán sikerült – nem kis részben a foglalkoztatók ultrakonzervatív, paradigmatikus hozzáállása miatt –, akkor még csak próbálkozni sem érdemes a rövidített munkaidővel?

Vagy, uram bocsá’, nem is kell ezzel bajlódni idehaza? Hiszen – ha nagyon őszinték akarunk lenni – már a mai magyar munkavégzési valóság realitása a nyolc óránál kevesebb napi munkavégzéssel töltött idő és például a pénteki „rövidnap” intézményesedéséből adódó munkaidő-rövidülés?

Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy az Eurostat 2019-es – tehát a pandémia előtti – adatai szerint az Európai Unióban a munkavállalók bő harmada (39 százaléka) már akkor maga döntötte el, részben vagy teljes egészében, hogy mikor, mennyit, milyen időszakokban dolgozik (vagyis nem a munkával töltött idő, hanem a feladat elvégzése számított – ilyen értelemben azon mélázni, hogy 40 vagy 32 órát dolgozzunk egy héten, vihar egy pohár vízben). A legkevesebb beleszólása a saját munkaidejének alakításába a bolgárok után (80%) a litvánoknak (79%) és a magyaroknak (79%) volt akkor.

A munkaidőnek, illetve annak hosszának rugalmatlan alakítása ugyanakkor azt is jelentette, és vélhetőleg jelenti ma is, hogy a magyar dolgozók 60 százaléka, ha nem is feltétlenül könnyedén, de azért nagy biztonsággal megoldja, hogy az utasítás jellegű, kötött és rugalmatlan, heti 40 órás munkaideje ellenére (pontosabban terhére!) naponta 1–2 órára kivonja magát a munkából és a munkaideje nem elhanyagolható részét:
- pszeudó munkavégzéssel (lásd a Parkinson törvényt, amely szerint „minden munka annyi idő alatt végződik el, amennyi idő az elvégzésére rendelkezésre áll…”)
- felesleges munkával („cc” e-mailek olvasgatásával, mítingezgetéssel, haszontalan fejtágításokon való ücsörgéssel, irodák/telephelyek közötti lófrálással, sajtószemle-böngészgetésekkel);
- semmittevéssel (kávézgatással, ebédelgetéssel, cigizgetéssel, késésekkel, internetezéssel);
vagy boltba, postára, hivatalokba történő „kiugrásokkal”, munkahelyen kívüli személyes ügyek intézésével
tölti.

Ilyen munkavégzési hozzáállás és morál mellett persze, valóban feleslegesnek tűnhet az igen mélyen rögzült heti 40 órás munkaidő kurtításában való elmélyülés, hiszen a 8 óra munka - 8 óra pihenés - 8 óra alvás „elengedéshez” elsősorban az kell, hogy az ipari forradalomban gyökerező és az erőteljes munkásmozgalmi aktivitás során kiharcolt munkaóraalapú munkavégzés paradigmáját felváltsa a célorientált feladatalapú munkavégzési kultúra. Ha nem azt számolgatnánk állandóan, hogy mennyi időt töltünk – és csak részben értékteremtő munkával! – a munkahelyünkön, hanem a feladataink elvégzésére koncentrálva a célok elérésére, illetve a hatékony munkavégzésre fordítanánk az energiáinkat, egycsapásra átvágásra kerülhetne a munkaidőrövidítés dilemmáját gúzsba kötő gordiuszi csomó (és megszűnne az azt körbelengedező kommunikációs hájp!), már rövidtávon is win-win helyzetet eredményezve mind a foglalkoztatók, mind a foglalkoztatottak számára.

Annak érdekében tehát, hogy a munkaidő hossza ne képezhesse parttalan viták és eredménytelen eszmefuttatások tárgyát, a munkapiaci szereplőknek, feladva a távoli politikai csatározások valamiféle eredményeire váró patópálúrságukat, a saját kezükbe kell(ene) venni(ük) a saját helyi foglalkoztatáspolitikájuk menedzselését, és globálisan gondolkodva ugyan, de lokálisan cselekedve, a helyi törvényi szabályozások biztosította kereteken belül, kihasználva

- a csúsztatott munkaidő,
- a hibrid munkavégzés,
- a home office,
- a közösségi iroda (co-office/coworking)
- a kötetlen munkaidő,
- a részmunkaidő,
- a rugalmas munkaidő,
- a távmunka,
- az osztott munkakör,
- a workation (munkáció)
nyújtotta lehetőségeket, megoldást találniuk az avitt „munkaidőben” történő gondolkodásukból adódó foglalkoztatási-ösztönzési zavaraikra.

THINK GLOBALLY, ACT LOCALLY!