40 ÓRA TÚL SOK(K)

A manapság is vadászó-gyűjtögető életformát folytató emberi közösségek, például a Kalahári sivatagban, vagy az Amazonas esőerdőiben - és vélelmezhetően a történelem előtti időkben, a homo sapiens hordák is - három napból csak az egyiken vadásznak, és a gyűjtögetéses munkavégzésük sem tesz ki többet napi 3-6 óránál.

Ezzel szemben a mai jóléti társadalmakban a munkavállalók heti 40-45 órát (mondjuk, a fejlődő országokban akár heti 60-80 órát is) „gyűjtögetnek”, akarom mondani dolgoznak - bár korrektebb „dolgozás” helyett inkább munkahelyen, vagy munkahelyi munkával töltött időről beszélni. Mindezek tudatában már kicsit talán érthetőbb, hogy az első ipari forradalmat követő brutális mértékű iparosodás során kialakult 70-80 órás munkahét helyett a nyolcórás munkanapért küzdő XIX. és XX. századi munkásmozgalomi törekvések sem valamiféle légből kapott utópisztikus ábrándokat kergettek, sokkal inkább egy, a kollektív emlékezetből fakadó tapasztalati, még az ipari forradalmat megelőző, agrár munkavégzési ritmushoz való visszatérést szorgalmazták. Míg 100-150 évvel ezelőtt tehát, a nyolcórás napi munkaidőre történő csökkentés és a vasárnapi munkaszünet volt a hívó szó, manapság a négynapos (vagy még annál is rövidebb) munkahét az.

Se a túl kevés, se a túl sok munka nem jó

Az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatói ráadásul megvizsgálták azt is, hogy a napjainkra általánossá vált heti 40 munkaóra (8 órás munkanap) milyen hatással van a munkavállalókra. A HILDA (Household Income Labour Dynamics of Australia Survey) segítségével éveken át követték nyomon nagyjából nyolcezer munkavállaló mindennapjait, beleértve a munkahelyen és az otthon végzett munkájukat, a munkakörülményeiket és munkafeltételeiket, valamint a fizikai és a szellemi egészségügyi állapotukat, sőt mindezek hosszútávú hatásait. A kutatók végül arra jutottak, hogy a munkahelyi boldogság a munkaórákhoz viszonyítva egy fordított U-alakú grafikont ír le, vagyis azok, akik túl keveset dolgoznak - amelynek nullzérós változata a munkanélküliség, ugyebár, és ez kimutathatóan komoly mentális problémákkal jár - haszontalannak érzik magukat (vagy nem keresnek eleget...) tehát elégedetlenné, boldogtalanná válnak. De a sok munka is - elsősorban a stressz és a fáradtság miatt - hasonlóan "ártalmas", és kimerüléshez, kiégéshez, végső soron szintén boldogtalansághoz vezet. A HILDA szerint az átlag munkavállaló számára a maximális heti munkavégzési idő valahol 39 óra tájékán van, úgy, hogy az egyéni tényezők, mint amilyen az alvásigény, az ingázás ideje, vagy a házkörüli feladatok, az otthoni tevékenységek mennyisége természetesen komolyan befolyásolja lefelé ezt a maximum értéket.

Olyannyira, hogy a kutatás arra is rámutatott, például, hogy a nők - akik még napjainkban is sokszor jóformán egymaguk viszik a háztartás teendőket - átlagosan heti 34 órányi munkahelyen eltöltött idő után érzik a fizikai elfáradás tüneteket, míg a férfiak „csak” heti 39 óra elteltével. Ez azt is jelenti, hogy mivel a nőkre a munkahelyen kívül jobban nehezednek extra elvárások, így a munkáltatók nem is várhatnák el, hogy minden nap hosszú műszakokban dolgozzanak, ez ugyanis ténylegesen csökkenti a teljesítményüket, az elégedettségüket, a munkahelyükkel szembeni elkötelezettségüket, sőt veszélyeztetheti az egészségüket is.

HETI 8 óra munkaidő?
Még ennél is jóval mellbevágóbb eredményre jutott Brendan Burchell, a Cambridge-i Egyetem szociológusa, aki munkatársaival a munka minimális időtartamát HETI 8 órában határozta meg, amely érték ráadásul jól összevág egy dolgozó ember kalkulált heti munkával töltött maximum idejével, amellyel az egyéni károsanyag kibocsátását minimalizálni lehet(ne). Vagyis a Földanya szempontjából, a mai széndioxid-kibocsátós időkben, nem lenne szabad többet dolgoznunk heti 9 óránál...

De John Maynard Keynes is, a modern közgazdaságtan egyik megteremtője, már 1930-ban úgy kalkulált, hogy az automatizáció miatt a 20. század végére már csupán napi háromórás lesz az átlagos munkaidő. Paradox módon Keynesnek többé-kevésbé igaza is lett, mert

• a Harvard Business Review egy 2013-as kutatása szerint a munkavállalók fele is úgy ítéli meg, hogy teljesen felesleges (hozzáadott étéket egyáltalán nem teremtő) a saját munkája;
  
• egy másik brit felmérésben pedig a dolgozók 37%-a gyakorlatilag bevallotta, hogy a munkakörének egyenesen nem is kellene léteznie;
  
• sőt David Graeber - az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású antropológusa, a London School of Economics professzora - szerint 40% körüli a kapitalista világ tökéletesen hasztalan munkaköreinek az aránya (bullshit jobs).
  

Mindezen kutatási, és jórészt valóban tudományos megalapozottságú megállapítások egyértelműen rávilágítanak tehát: a munkaadók és a dolgozók érdekében is át kell gondolni, hogy mennyire is hatékony - és hosszú távon eredményes-e - a sok országban bebetonozódott 40 órás munkahét, amelyre egyébként szépen pakolódnak rá további túlórák, plusz műszakok, és egyéb, munkaidőn túli munkavégzések (pl.: elhúzódó meetingek) vagy másodállások:

• a FlexJobs álláskereső portál felmérése szerint - amely 50 ezer amerikai cég állásajánlatának elemzése alapján készült - a munkáltatók széles spektruma nyitott arra, hogy rövidebb munkahetet vezessen be;
  
• Nagy-Britannia egyik vezető jótékonysági szervezete, a Wellcome Trust pedig, egy vállalkozásokon átívelő konzultációt indított el a rövidített munkahétről, aminek hatására - állítja a BBC - számos kisvállalat döntött úgy, hogy átváltanak a négynapos munkahétre vagy a napi nyolc óra helyett a napi 6 órás munkavégzésre, naná, hogy a bérek megtartása mellett;
  
• Svédországban a rövidített munkahéttel történő kísérletezés eredményeképp arra a megállapításra jutottak, hogy a termelékenységben nem történt romlás a kevesebb munkaóra ellenére, viszont a dolgozók 24%-a érezte úgy, hogy kiegyensúlyozottabb (boldogabb) a mentális állapota;
  
• Új-Zélandon az Unilever, egyelőre csak teszt jelleggel ugyan, de egy egész évre bevezette a négynapos munkahetet. A globálisan mintegy 150 ezer munkavállalót foglalkoztató óriáscég döntése egyelőre csak 81 dolgozót érint, akik viszont teljes fizetésüket megkapják a rövidített munkahétre;
  
• a Microsoft japán részlegénél is, 2019 nyarán kísérletképpen kipróbálták a 4 napos munkavégzést (az augusztus összes péntekét "különleges fizetett szabadságként" adták ki a dolgozóknak). A kísérlet eredményeképpen az augusztusi produktivitás 40%-os növekedést mutatott, és a pilot időszak végén a dolgozók 92%-a nyilatkozta azt, hogy elnyerte tetszését a program, illetve ez a fajta - Japánban igencsak atipikusnak számító - időbeosztás.
  

A 2020-as koronavírus világjárvány aztán - sok más dologgal együtt, mint az algoritmizáció (meserséges inteligencia), az e-kereskedelem (virtuális interakciók), a távmunka (home office) vagy az általános alapjövedelem - a politikacsinálók fókuszába is behelyezte a rövidített munkahét intézményét (a magyar politikai kommunikációs belcsatározásokat most direkt nem említve):

• a pandémia okozta gazdasági sokk hatására Új-Zélandon a miniszterelnök egyértelműen a négynapos munkahét bevezetése mellett tört lándzsát;
  
• de a legnagyobb németországi szakszervezet (IG Metall) elnöke is a négynapos munkahét bevezetését szorgalmazza a tömeges munkahelyvesztés elkerülése érdekében;
  
• Sanna Marin, a finn miniszterelnök pedig egy 2020-as vitaindító beszédében azt találta mondani, hogy „ugyanazért a bérért kevesebb munkaórában dolgozni, azaz a nyolcórás munkanapokat hatórásra csökkenteni, nemcsak lehetséges, de egyenesen kívánatos is a jobb munka-magánélet egyensúly biztosítása érdekében, mert a termelékenység növekedéséből nemcsak a tulajdonosoknak és befektetőknek kellene profitálniuk, hanem a munkavállalóknak is”!
  

Amellett azonban, hogy a jelenlegi törvényi szabályozások nemigen tudják kezelni a 40 óránál rövidebb munkaheteket (csak a részmunkaidővel, és annak különböző változataival tudnak úgy-ahogy mit kezdeni), és a rövidítéseknek a hatékonysági eredményei sem mindenhol egyértelműen pozitívak, egy fontos megállapítás határozottan körvonalazódni látszik: a mai megfelelő munkaerő ínséges időkben a munkavállaló-nélküliség és a hatékonyságjavítás egyfajta megoldása tud lenni az, ha a munkahelyi feladataink ellátásához heti kevesebb humán munkaórát használunk el.

Mert ha el tudjuk fogadni - szembe merünk vele nézni! -, hogy a számos prognózis, felmérés, tudományos vizsgálat, és kevésbé tudományos vélemény szerint a munkáBAN töltött idő majd' duplája a munkáVAL töltött időnek, akkor könnyedén belátható, hogy az általános, és az ipari forradalom óta tartó munkaidőrövidülésnek a térnyerése - ráadásul munkaidőcsökkentés arányú bércsökkentés nélküli térnyerése (!) - nemhogy elkerülhetetlen, de még indokolt is, sőt gazdasági értelemben meg is alapozott. Hiszen a munkáltatóknak csak azokat a munkaórákat kell „elengedniük”, amelyeket a munkavállalóik egyébként is

• pszeudó munkavégzéssel (amely jelenséget jól leírja a Parkinson törvény, miszerint a globális munkaóra alapú foglalkoztatási rendszerben minden munka annyi idő alatt végződik el, amennyi idő az elvégzésére rendelkezésre áll! …és ennek igazságára a mostani járványhelyzet generálta távmunkás időszak munkavállalók milliót döbbentette rá, amikor azzal szembesültek, hogy a napi munkájukat lényegesen kevesebb idő alatt végzik el home office-ban, mint végezték el azt a munkahelyükön…)
  
• felesleges munkával („cc” e-mailek olvasgatásával, meetingezgetéssel, haszontalan fejtágításokon való ücsörgéssel, irodák/telephelyek közötti lófrálással, időtlen sajtószemle-böngészgetésekkel);
  
• semmittevéssel (kávézgatással, ebédelgetéssel, cigizgetéssel, késésekkel, fészbukozással, személyes ügyek intézésével);
  töltenek.
  

Az „elengedéshez” viszont az kell - az adott szervezet és munkaközösség alapos ismeretén felül - hogy a munkaóraalapú munkavégzés paradigmáját felváltsa a faladatalapú és célorientált munka-, illetve szervezeti kultúra.Ha nem azt számolgatnánk állandóan, hogy mennyi időt töltünk (és csak részben értékteremtő munkával!) a munkahelyünkön, hanem a feladataink elvégzésére koncentrálva az eredmény elérésére fordítanánk az energiáinkat, egycsapásra átvágásra kerülhetne a munkaidőrövidítés dilemmáját gúzsba kötő gordiuszi csomó, már rövidtávon is win-win helyzetet eredményezve mind a foglalkoztatók, mind a foglalkoztatottak számára.

Nyitókép: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.