Aki kérdez: Siba Balázs

- Mint szervezetfejlesztő hogyan látja, mit adhat a narratológia a szervezeti kommunikáció fejlesztéséhez?

- Pár évvel ezelőtt egy neves közgazdász stratégiai menedzsment előadást tartott. Miközben hallgattam, a következő mondatra lettem figyelmes: „Lehet, hogy a jövőben már nem a mérlegkészítés tanára, lehet, hogy nem a statisztika tanára lesz a legfontosabb. Lehet, hogy a mesemondó tanár lesz a legfontosabb, mert ő visz be a nagy összefüggések rendszerébe.” Egy közgazdász, aki a mesemondásról beszél? Hova tart a világ? – tettem fel magamnak a kérdést.

Azóta megfigyeltem, hogy kultúránkban valóban valami elmozdult a modern tudományos világképhez képest. Egyre több reklám törekszik arra, hogy ne csupán egy terméket akarjon eladni, hanem lehetőséget kínáljon egy történetbe való bekapcsolódásra. A marketing szakemberek nem véletlenül alkalmaznak történeteket, egyrészt mert ez egy ősi üzenetátadási forma, másrészt a számok, adatok, statisztikák, tudományos eredmények logikája mellett, létezik egy másik gondolatfűzési rendszer, ez pedig a narratívák világába kalauzol bennünket.
Érdekes megfigyelni, hogy a történetek mennyire sokféle alakban vannak jelen hétköznapjainkban. Az embereket érdeklik a történetek, gondolhatunk akár a kisgyermekekre, akik mesét hallgatnak, felnőttekre, akik moziba járnak, vagy könyvet olvasnak, emberekre, akik beszélgetnek. Egy-egy történet hozzásegít minket saját életünk jobb megértéséhez, hiszen a jól sikerült történetek úgy épülnek fel, hogy magukkal ragadják a hallgatót, aki észrevétlenül újra meglelheti magát bennük. Ez többek között az által történik, hogy az ember azonosul a hős útkeresésével, félelmeivel, kérdéseivel, konfliktusaival, és úgy érzi magát, mintha róla szólna a mese. Ahogy szőjük életünk szövetét, a történetek hallgatása közben beleszövünk másoktól átvett szálakat, mintákat, melyek segítenek abban, hogy végül saját életünk képe, gobelinje összeálljon, kirajzolódjon.

De mi van akkor, ha a történet munkahelyi csapatunkról szól? Hol vannak azok a kapcsolópontok, ahol egyéni történeteink összeérnek egymással? Mi az, amit az én sztorim hozzáad a közös történethez? Mi az, amit én kapok a közösből, vagy éppen mások története mennyiben hat rám?

Akárcsak életünk, munkahelyi történeteink is kölcsönös egymásra hatásban formálódnak, történetek hatnak egymásra és a találkozással közös történetet írnak. A közösség modelleket és mentorokat, szereplőket kínál a saját történetünk szövéséhez. A történetek jelentősége nem csupán az egyén életében fontos, hanem a szervezetek életére nézve is. Szükségünk van másokkal megosztott történetekre, de ez csak akkor lesz közös történet, ha tudatosul és a csoport tagjai számára relevánssá válik. Céges szempontból alapvető jelentőségű, hogy a közös cégtörténethez megtaláljuk a kapcsolópontokat a munkatársak egyéni karriertörténeteihez.

Modellem szerint a bevonódás igénye az első kapcsolópont. A csoporttag elhiszi, bízik benne hogy egy adott (szakmai) közösség története számára releváns. Ha a részesedés igénye cselekvésbe fordul és a közösség befogadja, beavatva a tudásba az újonnan érkezőt, akkor válik ő is „értelmezés hordozóvá”, ő maga is írja tovább azt a történetet, melybe bebocsátást kapott. Minden egyes élet- és karriertörténettel a cégtörténet elemei is tovább íródnak, a céges tradíció is tovább él. Ez ábrázolva így néz ki:

Minden közösség interpretáló közösség, melyen keresztül élettapasztalataink, értelmezési keretbe foglalódnak, egyfajta közösségi értelemkeresésről, értelemtalálásról van tehát szó. A kollektív cselekvés és tapasztalat nemcsak egy régi történetet rekonstruál, hanem a jelen és a jövő tapasztalatait is szervezi.

Tulajdonképpen, amikor cég stratégiát készítünk, akkor is egy történet építőelemeit faragjuk és rakjuk egymás mellé. De, hogy egy jó story összeálljon, ahhoz az egyénnek meg kell találnia a helyét a közös stroryban és a történet tovább írójává kell válnia. A narratológia tudománya és a storytelling éppen ebben segíthet a cégeknek: „Egyszer egy hercegnő kopácsolást hallva kinyitotta palotája ablakát és azt látta, amit már hosszú évek óta olyan sokszor, a város főterén nagy a sürgés-forgás, kőfaragók hatalmas kőtömböket csiszolnak és építőmesterek rakják a falat. Akkora nagy az építkezés, hogy nem lehet tudni vajon életükben még befejezik-e. A hercegnő kinyitja az ablakot és lekiált az egyik építőmesternek: Hé, te ott! Látom, éjt nappallá téve dolgozol, s egyik nap a másik után nem csinálsz mást, csak egyik követ rakod a másikra. Mondd, hogy bírod ezt a munkát?” – „Hercegnő, te lehet, hogy csak azt látod, hogy mi itt vért izzadva csak követ faragunk és rakunk egymásra, de mi valójában a kölni dómot építjük.”

KÉRDÉS:

Kérdésem Kaszás Helgához, az Eurest Kft. HR- és kommunikációs igazgatójához: A forprofit szféra egyre nagyobb érdeklődést mutat a szupervízió iránt. Mint HR-vezető, miben látod szükségét és hasznát a szupervíziónak céges környezetben?