Magyarok a nagyvilágban - angoltanárként Indonéziában

- Mikor és hogyan kerültél külföldre, és mit csináltál ott?

- Éppen csak megízleltem a munka világát itthon, amikor bizonyossá vált számomra, hogy többre vágyom, mint a mindennapi mókuskerék. Egyfajta menekülésnek is tekinthető, hogy külföldi útra vállalkoztam, és mi sem kínált ehhez jobb lehetőséget, mint az AIESEC nemzetközi szervezete. Mindig is érdekelt a Távol-Kelet, megragadott ezen kultúra mássága, ezért egy idő után az AIESEC gyakorlatok között ilyen célorientáltsággal kezdtem el lehetőségeket keresni. Így akadtam rá egy indonéziai társadalmi munkára: angoltanárt kerestek egy középiskolába. A jelentkezésemre azonnal reagáltak, érződött, hogy lelkesen fogadnak, és mikor hivatalosan is biztos volt az utam, felmondtam a munkahelyemen, és az indonéz szigetekre indultam.

- Mi a végzettséged és ennek mennyiben van köze a külföldi munkádhoz?

- A Budapesti Gazdasági Főiskola Kereskedelmi, Vendéglátóipari, és Idegenforgalmi Főiskolai Karán, kereskedelem szakon végeztem, 2009 márciusában diplomáztam. Pályafutásomat egy hazai élelmiszerlánc logisztikai központjában kezdtem, ahol főként mindennapos adminisztrációs feladatokat láttam el csaknem két éven keresztül. Kezdetben jól éreztem magam itt, nagy lelkesedéssel végeztem a munkám, de hamar kiderült, hogy a jövő semmilyen fejlődési, továbblépési lehetőséget nem tartogat. Láttam magam, amint több év múltán is ugyanott ülök, és ugyanazt csinálom. Éreztem, hogy váltani kell, és ez az utazás pont azt jelentette számomra, amire vágytam: egy színes, a miénktől különböző kultúrát, mely érdekes kalandokat tartogatott.

- Hogyan telt egy napod munkaidő alatt és után?

- Négykor volt az ébresztő hajnali imára, amire kezdetben én is felkeltem, majd reggeli, héttől pedig iskola, hétfőnként emlékezés a szabadságharc hőseire. Hétfőtől péntekig van tanítás, de néha vasárnapra is esik óra. Én fél kilenctől kezdtem dolgozni. Ebéd után a szabadfoglalkozásokon volt a sor, ilyenkor beálltam velük focizni, a többi tanárral együtt rúgtuk a bőrt. Nagy meglepetést okoztam, ha úszni mentem, náluk ugyanis nyolc-tíz hossz már kiemelkedő teljesítménynek számít, és felkértek, hogy legyek a vízilabdaedzőjük. Ez is jellemző rájuk, ha valamihez egy kicsit értesz, az ott rögtön megsokszorozódik, így jóval több sikerélményt lehet elkönyvelni. Hétvégenként kulturális eseményekre mentünk, múzeumokat, esküvőket, néha ismerősöket látogattunk meg. Egyszer egy illegális motorversenyre is magukkal vittek.

- Mit gondolsz, mennyiben lenne más itthon az a munka, amit kint végeztél? Kérdezem ezt szakmai, anyagi értelemben, a megbecsülés, vagy az emberi kapcsolatok szempontjából.

- Tekintve, hogy Szumátra szigetén, Jambi városától tíz kilométerre, gyakorlatilag egy bentlakásos, vidéki középiskola alkalmazásában álltam, már az alaphelyzet is egészen eltérő az itthoni viszonyokhoz képest. Ez egy szigorú, saját szabályokkal rendelkező intézmény, ahonnan a diákok csak ritkán járnak haza, a tanárok pedig családjukkal együtt itt élnek, én is itt kaptam egy apró házat. 15-17 év közötti diákokat kellett tanítanom, akik tudtak angolul, de eleinte nagyon félénkek voltak velem szemben, főleg az iskola falai között. Észrevettem, hogy civilben sokkal inkább megnyílnak felém, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a tanárokat és az idősebbeket erős tekintély övezi, az európai származásom pedig még inkább különlegessé tette a légkört. Kollégáim részéről is megbecsülést éreztem. Az volt az érzésem, egyszerűen presztízskérdést jelentett nekik, hogy külföldi gyakornokot foglalkoztathattak. A diákok tisztelettudóan viselkednek egyébként minden idősebb személlyel, így a személyzettel szemben is. Nem begyakorolt viselkedésformákról van szó, hanem valódi tiszteletről.

Anyagi értelemben itt sem éri meg jobban tanárnak lenni, a velem egykorú pedagógusok havi fizetése körülbelül egy millió rúpia, azaz húszezer forint körül mozog, ehhez jönnek még egyéb béren kívüli juttatások, mint például iskolai egyenruha tanításhoz, vagy az ingyenes étkeztetés.

- Mire futotta a jövedelmedből?

- A szerződést úgy írtuk alá, hogy fizetést csak minimális mértékben kapok, de szállásért, étkezésért és egyéb apróságokért nem kell fizetnem, mivel ezeket az iskola biztosította.

- Milyenek az életkörülmények az itthonihoz viszonyítva? Mennyire tűnnek kiegyensúlyozottnak, boldognak az emberek?

- Általánosságban elmondható, hogy alacsonyabb az életszínvonal, de alacsonyabbak az árak is, ami az európaiak számára különösen vonzó. A legnagyobb különbségnek azt éreztem, hogy a rosszabb körülmények ellenére az anyagi helyzetüknek egyáltalán nem hat ki a hangulatukra. Függetlenítik magukat a körülményektől, nyugodtabbak és életvidámak. Sosem azt nézik, hogy mi az, ami nincsen, a depressziót minden bizonnyal nem is ismerik. Aránylag jól megélnek, a muszlim vallásúak nagyon családszeretőek, átlagban négy-öt gyereket nevelnek. A vidék, ahol én jártam különösen vallásos, a lányoknak egy bizonyos kor után fejkendőt, hosszú nadrágot és felsőt kell hordaniuk. Az iskola bentlakásos jellege miatt a tanárokon nagy a felelősség, így erősen beleszólnak a gyerekek magánszférájába és akár fizikálisan is fenyítenek. Ugyanakkor nem kell mélyre ásni, csak nyitott szemmel járni ahhoz, hogy a Facebook-őrület, vagy a kamaszos lázadás csíráit itt is felfedezzük.

- Milyen a kinti munkamorál?

- Az emberek nyugodt, életvidám szemléletéből következően ez egy jóval lassabb világ, mint az itthoni. A túl nagy lazaság néha vissza is üt, ez a kötelezettségeik terén is tetten érhető és sok esetben előfordul, hogy megfeledkeznek ígéreteikről. Rendkívül komolyan vesznek ugyanakkor mindent, ami a valláshoz kapcsolódik. Az iskolában nincs megfeszített tanrend, és ezzel enyhén fogalmaztam. Gyakran fordult elő, hogy az osztály "elkéredzkedett", mert éppen drámaversenyre kellett próbálniuk. Az órák ilyen apróságok miatt folyamatosan elmaradnak, de ettől nem lustulnak el, és ha kell, akkor komolyan tanulnak. Keményen készültek például a diákversenyekre, ahol a rossz eredménynek sírás lett a vége, igazán a szívükre vették a kudarcot. A legfontosabb dologra pedig egy idő után figyeltem fel: nincsen közöttük unatkozó, magányosan kallódó gyerek. Zene, dráma, sport, színjátszás - mindenki csinál valamit az iskola mellett, és ezáltal mindenki tartozik valahova. Nincsenek csellengők, mert azon elv által, hogy a gyereket bele kell gyúrni a társadalomba, közösségekbe, hamar megtanulja, mennyire fontos az összetartás.

- Mi hiányzott Magyarországról?

- Négy hónapig voltam kint, pár hete érkeztem csak haza. Nehéz újra megszoknom ezt a rohanó életritmust, ennek kapcsán több kinti magyar ismerősöm is figyelmeztetett, hogy könnyű átesni a ló túlsó oldalára, és igyekszem ezt tudatosítani magamban. Itthon nagyon örülök a családnak, barátoknak, és azoknak a hétköznapi apróságoknak, melyek kényelmesebbé teszik az életet. Különösen hiányoztak a magyar ízek, az indonéz konyha nem nyerte el a tetszésemet, de lényegében semmiben sem szenvedtem hiányt, így a klasszikus honvágyat sem nagyon éreztem odakint.

- Mi hiányzik Indonéziából?

- Indonéziában fantasztikus érzés külföldinek lenni. Az országban négyszáz különböző nyelv és dialektus él, az angolt az egyik legfontosabb idegen nyelvként tartják számon. Azt a kevés angoltudást, amit sikerült elsajátítaniuk, szeretik csillogtatni, különösen, ha európai fehér emberrel találkoznak. Azonnal leszólítanak, megkérdezik, mi a neved, honnan jöttél, merre tartasz. A válasszal igazán már nem kezdenek semmit, egyszerűen csak kapcsolatba akarnak kerülni veled, kíváncsiak rád. A legapróbb gyerektől a vidéki földművesen át, senki sem hagyja ki az alkalmat, és azonnal leszólít. Ez a nap végére fárasztó, ugyanakkor jópofa élmény. Ez a nyíltság hiányzik Magyarországról a nyugodt, lassabb élettempóval együtt, valamint a már korábban említett mentális életrevalóság. Kint nem nagyon találkoztam azzal a jelenséggel, mikor az utcán, boltban, buszon, vagy bármilyen más nyilvános helyen rosszkedvű, boldogtalan ábrázattal nézelődnek az emberek. Ez sajnos itthon még megvan.

- Tervezed-e a visszatérést, esetleg el tudnád-e képzelni, hogy a gyerekeid Indonéziában nőjenek fel?

- Nem esett nehezemre megígérnem nekik, hogy visszamegyek, és ők őszintén mondták, hogy szívesen látnak. Jelenleg igyekszem körbejárni a lehetőségeimet. Pályázom az indonéz követségen egy tanulmányi ösztöndíjra, melynek segítségével kimehetek nyelvet, kultúrát tanulni, ez után pedig egy végzettségemnek megfelelő állásra is megpróbálok pályázni. Az biztos, hogy beleszerettem az országba és az ottani életbe, így az a gondolat sem idegen számomra, hogy akár én, akár a majdani gyerekeim is ilyen környezetben éljenek hosszabb-rövidebb ideig.