Megjelent: 6 éve

Miért nincs erős szakszervezet a magánszektorban?

A pedagógusok, közorvosok, kommunális dolgozók, tömegközlekedési, közcéges alkalmazottak, stb. szervezik a leghosszabb sztrájkokat (egyáltalán: ők szerveznek ilyeneket), s ők érik el a legtöbbet. A válság, a nyomában járó megszorításokkal, új típusú, szűkkeblűebb munkajogi szabályozással persze a közalkalmazotti, állami céges dolgozói kedvezményeket, mozgásteret is visszavágta. De ott legalább volt miből visszavágni. A kontraszt, amelynek másik oldalán a jóval kevésbé, (gyakorlatilag alig) létező magánalkalmazotti szakszervezetek vannak, érdemben nem szűnt meg. Mint ahogy az sem, hogy a tipikus aktív, nyüzsgő szakszervezeti törzstag, tisztségviselő jellemzően idősebb, a közszektorban dolgozó ember, aki többnyire még a kádárizmus utolsó időszakában került be a mozgalomba. A fiatal magánalkalmazottak köreiben nem menő, nem trendi az érdekvédelmi pozíció. (Tisztelet a magánszektorban harcoló kevés szakszervezetisnek.)

Miért is volna menő? A reprezentatív szakszervezetek nyelvezete, mentalitása jól tükrözi, hogy az öregedő népességen belül egyre nagyobb részt kitevő idősebbek szocializációs reflexeire alapoznak. "Tisztes béreket, hogy a dolgozók meg tudjanak élni a keresetükből" - így kezdődik a legnagyobb szakszervezeti tömörülés, az MSZOSZ egyik legfrissebb dokumentuma. Aztán így is folytatódik. Kurucos sérelem-és panaszkultúra, az előző rezsimtől örökölt funkcionáriusi szófordulatok, egyfajta nosztalgiázó, öregemberes zsörtölődés vegyüléke. Webdizájn tekintetében a szakszervezeti átlagnak nagyjából ennyire futja. Szövegben meg ennyire: "Aligha vitatható a szakszervezetek politikai szerepe és társadalmi beágyazottsága a rendszerváltozás időszakában. Ebből kifolyólag és ügyes stabilizációs politikájuk révén a szakszervezeti szövetségek több mint 20 éven keresztül meg tudták tartani politikai befolyásukat a munkaügyi, gazdadásági és szociális törvényalkotás terén az államilag intézményesített szociális párbeszéd keretében." - hogy egy másik oldalról idézzünk. Miért ilyen a hazai szakszervezetiség? Ezt a cikkíró régebben is próbálta megfejteni. Egyik nyilvánvaló ok a történelmi hagyaték. A sztrájkjogot már a Horthy-rendszerben is erőteljesen korlátozták (a háborúba való belépésünk után a fontosabb ágazatokban egyszerűen betiltották), a náci és szovjet megszállás idején pedig a nyomásgyakorlási célú munkabeszüntetés főbenjáró bűncselekménynek számított. A szakszervezeteket a diktatúrák alatt állami felügyelet alá helyezték. A szakszervezeti titkár de facto az állam embere (legtöbbször az állampárt tagja) volt. A pártállam évtizedeiben komoly bátorság kellett ahhoz, hogy valaki sztrájkot hirdessen, szakszervezetet alapítson az állam ellen. Groteszk paradoxon, hogy a közszféra (akkoriban igencsak csendes) szakszervezetei az elmúlt huszonvalahány évben voltak olyan nagyhangúak, amikor ehhez jóval kevesebb kurázsi kellett. Szinte minden közintézményben van szakszervezeti csoport, bizalmi vagy titkár. Ellenben a hazai kis-és középvállalatok többségénél nincs, vagy csak látszatszinten van érdekvédelem. De a multinacionális cégeknél is előfordul, hogy (mint legutóbb a Hankook esetén merült fel ennek gyanúja) hogy korlátozzák a szervezett munkások tevékenységét. A diktatúrában az állammal szemben volt igazi vagányság egy szakszervezeti vezetőnek fellépni. Ma, ebben a szűkülő-csorbuló (fél)demokráciában is a nagy cégekkel szemben lenne az. Vagyis lett volna - de erről később.

Hogy miért az állammal szemben keménykednek inkább az érdekvédők, annak megválaszolása nem túl bonyolult. A mindenkori (a "nép vagyonának" tulajdonosi jogait gyakorló) kormányzat a magántulajdonosokkal ellentétben nem a saját pénzét kockáztatja. A máséból pedig mindenki szívesebbem osztogat. Korunk hitelválságának legnagyobb adósai a hatalmas kölcsönöket felvevő jóléti államok. A politikusok (amíg volt miből) szívesen adtak a költségvetési szektor dolgozóinak. Mivel tudták: a nyugdíjasok és a gyakran tűzifáért cserébe "elköteleződő", kisbusszal voksolni fuvarozott segélyezettek után a közalkalmazottak a leginkább mozgósítható szavazóbázis. Az ötvenszázalékos közbér-emelések, 13. havi juttatások időszaka a múlté. De valami jelképes, hangulatjavító osztogatásra a választási évben bizonnyal számíthat ez a réteg. Legfeljebb még jobban eladósodik az ország. Ha pedig nem jut a dolgozó fizetésére, hát emelik az állammal, mint foglalkoztatóval tárgyaló közszakszervezet vezetőjének bérét. (Bizonyos állami cégek szakszervezeti vezetőinek fizetése már évekkel korábban téma volt.) A közszektor folyamatosan újrateremt egy bizonyos torz egyenlősdit. A személyes rátermettség alapján való, egyénre szabott javadalmazás helyett "közös vívmányok" (közszférás sablonszerződés, bértáblák, kőbe vésett jogok) érvényesülnek. A pártállam idején volt káderválogatási alapelv, hogy aki semmire nem alkalmas, az a sóhivatalnak, kirakatnak tekintett szakszervezetbe jó lesz. (Az iparban a jellegzetesen "bólogató" olajkutakat nevezték gúnyosan szakszervezeti titkároknak.)

Egy gyengébb képességű ember számára ideális volt a nagy perspektívával kecsegtető közpénzes érdekvédelem. Szemben egy magánvállalattal, ahol kőkemény menedzserek, üzletemberek a szakszervezet tárgyalópartnerei. Akik a langymeleg állami gondoskodáshoz szokott későkádári funkcikat simán "lenyomják." Oda egy dörzsölt, ravasz, a szabadpiac logikáját értő munkásképviseleti illetékes kell. De ki az a tehetséges szakmunkás, mérnök vagy közgazdász, aki a nagy jövedelemmel kecsegtető vállalati pályafutás helyett a szakszervezetet választja? Tudván, hogy a magánszektorban rendkívül gyenge érdekvédelem ki van szolgáltatva a cégvezetésnek, akik gyakran kényük-kedvük szerint gátolják, akadályozzák őket, a túl sokat szervezkedő, öntudatos dolgozókat informális karrier-feketelistára teszik. (A nyugati cégek ezt az anyaországukban nem mernék elkövetni, de itt rugalmasan alkalmazkodnak a helyi klímához. A kelet-ázsiai vállalatok pedig hozzák magukkal sajátos munkaszervezési kultúrájukat.) Van-e az a pénz, amelyért egy tehetséges melós (akiből akár cégjegyzésre jogosult alfőnök is lehet) bevállalja a kemény érdekvédelmet?

Ha már pénz: ki is fizeti a szakszervezetet? Mivel "a szakszervezeti tisztségviselők érdekképviseleti munkájukat részben a munkaidejük terhére elláthatják", így értelemszerűen a munkáltató. Valamint a szakszervezetek (a pártokhoz, egyházakhoz, civil tömörülésekhez hasonlóan) jogosultak bizonyos normatív és/vagy opcionális állami, uniós támogatások igénybe vételére. Persze mennyire lehet független egy szakszervezet, amelyet a hatalom dotál? "Mivel én jó húsz évig voltam különböző szakszervezetek tagja és tisztségviselője Ausztráliában, tudom, hogy egy szakszervezet csak akkor lehet szabad, ha működtetése kizárólag a tagdíjakból származik (vagy ha van, vagyonának működtetéséből is). Olyan, hogy a munkaadók fizetik a szakszervezeti vezetőket, a szabad világban nem létezik. A vezetőknek a munkaadóktól teljesen függetleneknek kell lenniük. Ez alapkövetelmény. A két-háromévente rendezendő tisztújítás is, amelyet független szavazatszámláló szervezet bonyolít le postai úton. A harmadik nyilvánvaló szervezeti kötelezettség pedig az éves auditált pénzügyi jelentés szétküldése minden (financial member-nek) tehát tagdíjhátralékkal nem rendelkező tagnak. Amíg legalább ezek az alapelvek nem válnak gyakorlattá, igazi szakszervezetről nem is lehet beszélni." - vélekedett egy, a fentebb hivatkozott 2010-es kommentárhoz hozzászóló olvasó. S tényleg valami hasonló kéne. Az állam úgy tudna (tudott volna) hozzájárulni a szakszervezeti kultúra virágzásához, ha a tagdíj bizonyos összeghatárig leírható volna az adóból. Ez lenne a megoldás, valamint az, ha - az 1 százalékos szja-felajánlások és az alternatív egyházfenntartási javaslatok mintájára - közvetlenül a dolgozók finanszírozhatnák a szakszervezetet. A szakszervezetekre fordított költségvetési summát elosztanák a nagykorú magyar állampolgárok számával. Az így kapott koponyánkénti összeg fölött rendelkezhetne bárki, hogy ő melyik érdekvédelmi aktornak utaltatja jel. Így a szakszervezeteknek - a kapitalista cégekhez ügyfelekért zajló viadalához hasonlóan - kemény, minőségorientált harcot kéne vívniuk a jelenlegi, volt és leendő dolgozók voksáért és pénzéért.

Természetesen egy ilyen - a mindenkori kormányzóerő pénzek fölötti rendelkezését korlátozó - intézkedést egyetlen, hatalomra jutásra esélyes párt se fogadna el. Miképp olyat se, hogy szakszervezeti tisztviselők nem lehetnek párttagok, pártjelöltek, nem vehetnek részt pártok rendezvényein, akcióiban, stb. A politika nem érdekelt egy önálló alrendszerként működő független érdekvédelmi szektorban. De az életet nem izgatja, hogy a társadalom még a régi problémákat is képtelen megoldani - újakkal rukkol elő. A segély közmunkavégzés feltételéhez kötése életre hívta a Közmunkás Szakszervezetet. Ám tömegesen, élesben, a gyakorlatban nincs még kipróbálva: joga van-e egy közmunkásnak ugyanúgy sztrájkolni a jobb munkakörülményekért, béremelésért? Jár-e valódi érdekképviselet a diákmunkásoknak? S mindegyik dilemma közül legérdekesebb (és legprovokatívabb): szervezkedhet-e egy rabmunkás? A kormány illetékesei azt akarják, hogy általános legyen a rabmunka, minden elítélt, aki képes rá, dolgozzon. Ha kötelező a munka, jár-e a rabnak érdekvédelem? Sztrájkolhat-e, ha a brigádvezető csicskáztatja, ha embertelen a meló, ha a smasszerek nem tartják be a munkavédelmi normákat? Egy Svédországban is elítélt "bűnbánó gengszter" memoárjában olvasható, hogy ott van rabszakszervezet a fegyenceknek, akik az által léphetnek fel a smasszerek túlkapásai ellen. (135.o.) Papíron már általános európai norma, hogy a raboknak is joguk van bizonyos szintű érdekvédelemhez. "Az Új európai börtönszabályok címen elfogadott dokumentum leszögezi: a börtönszemélyzet tagjai és az elítéltek közötti párbeszéd a büntetés-végrehajtási intézeteken belüli "helyes rend" kialakításának egyik feltétele, és a raboknak - akár választott képviselőik útján is - biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy saját életfeltételeiket alakíthassák. Vagyis beleszólhassanak például a fegyintézetek működésével kapcsolatos kérdésekbe."

Persze a bűnözők az elmúlt évszázadban a rácsokon kívül is gyakran beleszóltak a szakszervezet működésébe. Az Egyesült Államokban a szakszervezet jó néhány ágazatban (szállítás, kikötők, halászat, halpiac, filmipar, bányászat, stb.) jóformán, majdhogynem egyenlő volt a szervezett bűnözéssel. De legalábbis a maffia, illetve a korrupt szakszervezeti vezetők komoly befolyással rendelkeztek a munkásmozgalom eme szegmenseire. Tóta W. Árpád egy provokatív írásában ennél jóval tovább megy: szerinte a szakszervezet önmagában a bűnözés egyik formája. "A szakszervezet ugye lényegében azt jelenti, hogy a szervezett munkások kijelentik, ők mostantól nem fognak egyenként versenyezni, hanem közösen kitalálják, mennyi legyen a fizetés, és annál kevesebbért nem hajlandók dolgozni, sőt holnaptól meg is mutatják, milyen lenne az, vagyis sztrájkba fognak. Hogy hívják ugyanezt, amikor nem a munkások, hanem például útépítő cégek teszik félre a versenyt, egyeztetnek az áraikról, és lemutyizzák a megrendeléseket? Kartellnek hívják, és minden civilizált országban büntetendő, mert a fogyasztó, avagy a közjó sérelmére követik el. Ezzel szemben a szakszervezetet, amelynek célja szintén az ügyfél megrövidítése, az valami szentség." Ez így természetesen ironikus, polemikus túlzás. Az viszont a közszférás sztrájkoknál valóban gyakran elmondható, hogy erőteljes zsarolásszaguk van.

A magánalkalmazottnak nehéz empátiával nézni a pedagógust, aki amiatt "hisztizik", hogy ugyanannyi pénzért többet kell dolgoznia, holott (a nyári, őszi, tavaszi, téli szüneteknek köszönhetően) még így is nagyságrenddel több szabadideje van. Vagy amikor az iszonyú drágán kiképzett orvosok követelnek azonnali és drasztikus béremelést. Különben sztrájkba lépnek, vagy elhagyják az országot. Annyit már elemi gazdaságismerettel is tudni lehet: nemhogy jelentős emelésre, de a fizetések reálértéken tartására is alig van pénz a költségvetési szektorban. S milyen érdekes, hogy a huszonegynéhány éve szinte folyamatos drámai fenyegetőzés ellenére a rendszerváltás óta a fenti ágazatokban igazi, hetekig tartó "kemény sztrájk" nem volt. De a vasutas-és buszsztrájkok se igazán rázták meg az országot. Mintha előre levajazott koreográfiája lenne ezeknek. Egy kicsit durcáskodunk, tessék-lássék, pár napra leállunk, a kormány pedig betol néhány milliárd, pár tíz milliárd forint gyorssegélyt az ágazatba. Érdekvédő és politikus egymás tenyerébe csap, és a korszerűtlen, elavult, szakmailag gyenge, pénznyelő struktúra recsegve-ropogva zakatol tovább, mint aki jól végezte dolgát. A szerkezeti reformot pedig (amelyet se a kormány, se a szakszervezet nem akar felvállalni) tovább halasztják. Nagyjából ez a főáramú szakszervezeti kultúra.

Ezt a főáramot nem igazán zavarja, hogy a "magándolgozói mellékáramnak" többnyire se szakszervezetre, se sztrájkra nincs lehetősége. Hogy a vége felé kicsit hazabeszéljek: az újságírók többsége már csak azért se sztrájkolhat, mert nem az adott médiacég fő-vagy mellékállású alkalmazottja. Hanem eseti megbízással foglalkozhatják, mint vállalkozót vagy magánszemélyt. Így aztán hiába tiltakozik a szerkesztői cenzúra esetén, vagy ha a szóban megbeszélt honoráriumnál kevesebbet utalnak. A munka világa köz-és magánszektora érdekvédelmi potenciáljának relációjában meglévő ordító aránytalanság orvoslására ma nincs esély. A válság előtt, a prosperitás fázisában lehetett és kellett volna strukturális reformokkal, a szakszervezet-finanszírozás fentírt átalakításával változtatni ezen. És sajnos rengeteg, tehetséggel, tenni akarással megáldott-megvert embernek van keserű tapasztalata az altruista missziókról. Hogy a nemes célokért (a szabadságért, a szegényekért, a dolgozók jogaiért) létrejött szervezetekben, civil közösségekben is szinte törvényszerűen felüti a fejét a kontraszelekció, a falka-és klikkszellem, a pártkötődés, az ideológiai hátsó szándék. Így talán érthető, hogyha egy tehetséges fiatal mások ügyének képviselete helyett az egyéni karriermenedzselés útjára lép. A gazdaság egyre zsugorodó szabadpiaci-üzleti régiója az, amely még úgy-ahogy működik ebben az etatista-autokrata terjeszkedéstől sújtott országban. Mindez a szakszervezetek többségéről aligha mondható el.

Földiák András, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete elnökének válaszreakcióját itt olvashatja.
  • 2019.11.14recruiTECH BLUE Fizikai munkaerő toborzás – van új a nap alatt? Szerintünk igen! recruiTECH BLUE | 2019. november 14-én a kékgalléros toborzásra koncentrálva, még lazy bird áron Részletek Jegyek
  • 2019.11.15Hogyan változnak a nyugdíjszabályok 2020-ban? Mikor jobb nyugdíjba vonulni a nyugdíj összege szempontjából. Még az idén, vagy inkább jövőre? Ki vonulhat nyugdíjba jövőre, mit jelent a munkáltató számára, ha a munkatárs nyugdíjra jogosulttá válik? Nyugdíj mellett hogyan dolgozhatunk? Mit jelent a munkáltató számára, ha nyugdíjas munkavállalót foglalkoztat? Részletek Jegyek
  • 2019.12.05Adatvédelmi Tisztviselő /DPO Képzés – Dr. Kulcsár Zoltánnal /12. 05-06./ Az adatvédelmi tisztviselő képzés célja, hogy a résztvevők pontosan megismerjék az adatkezelők adatvédelmi kötelezettségeit, kialakuljon bennük az a szintű adatvédelmi tudatosság, amely alkalmassá teszi őket a GDPR szerinti adatvédelmi tisztviselői (DPO) feladatok ellátására. Részletek Jegyek
Follow hrportal_hu on Twitter
További cikkek
Hogyan lesznek az akadályokból működő megoldások? - Philip Zimbardo interjú

„A jó munkahelyen a munkavállaló személyiségét tisztelik, szükségleteit biztosítják.” Eltérő nézőpontok, inspiráló hősiesség, többek... Teljes cikk

Gyászol a cég - mi a HR szerepe?

A gyászhelyzetekben érvényesül igazán, hogy emberekkel bánni a cégen belül egy külön szakma. A HR-es legfontosabb kérdése, hogy vajon bíznak-e... Teljes cikk

„Az alapítványi és magániskoláknak az oda járó gyerekek szüleinek kell megfelelniük”

Az alapítványi és magániskolákban az iskolahasználók igényei határozzák meg, hogy milyen legyen az oktatás, vagyis az oda járó gyerekek szüleinek... Teljes cikk