Ameddig csak a hatalom van

A szakszervezetekről sűrűn jelennek meg olyan cikkek, amelyek úgy tárgyalják a helyzetet, mintha az érdekvédelem a társadalmi viszonyokon kívül létezne. Papp László Tamás HR Portálon 2013. október 28-án közölt "Miért nincs erős szakszervezet a magánszektorban?" című eszmefuttatása is ebbe a sorba tartozik. Nem áll távol tőle Böcskei Balázs és Rácz Gábor egy hónappal ezelőtt a Népszabadság Fórum rovatában írt cikke (Szakszervezetek és a jobboldal, 2013. 09. 27.), hogy csak egyet említsek a számtalan hasonló kinyilatkoztatás közül.

Feltevésem szerint a szerzők nem járnak utána a témának, nem beszélnek se szakszervezeti tagokkal, se vezetőkkel, nem hasonlítják össze a hazai helyzetet külföldi példákkal, csak évtizedek óta mondják a sztereotípiáikat: a szakszervezetek gyengék, egyre kevésbé komolyan vehetők, nem vállalják a nyílt konfrontációt és így tovább.

Nem az a gondom, hogy Papp László Tamás írása nem tartalmaz igazságot is. Nem kívánok síkra szállni a szakszervezetek védelméért, nem a legjobbak, valóban. Azon csodálkozom inkább, hogy az állításainak a hátterében az a feltételezés húzódik meg, miszerint lehetnének mások, viselkedhetnének az egész mai magyar közállapottal merőben ellentétesen. Mintha ez csak elhatározáson múlna. Mindenki hallgat, szó nélkül tűri az önkényeskedést, a mutyizást, számos közbeszerzési vagy vezetői pályázat nem szakmai szempontok szerinti eldöntését, ha szükséges a felelősök egyhangúan meg is szavazzák ezeket, egyedül csak a szakszervezetek legyenek gyökeresen mások.

Közhely, de azért igaz, hogy nem a szakszervezetek határozzák meg a létet, hanem a magyar lét állapota határozza meg a szakszervezeteket. Ez az állapot pedig sajnos nem demokratikus. Nem elég a helyzetet jól fésült módon "demokrácia hiányosnak" nevezni, mert ebből az következne, hogy ez egy demokratikus ország, amelynek a kiteljesedését némileg gátolják hiányosságok is, nem, ez a lelke mélyén, reflexeiben, igazodási kényszereiben, a tisztázásoktól való félelmében, a félmegoldásokra való erős hajlandóságában egy feudális hagyományú ország. Magyarországon a főkapitányok, a főorvosok, a főigazgatók, a főagronómusok és egyéb helyi hatalmasságok önkényeskedésének. Jogos korlátozására kiterjedő, mindennapi demokrácia soha nem volt. Valami csekély reménye megmutatkozott ennek 1848-49, 1945-47, 1956 nagy pillanataiban, de gyakorlattá soha nem vált az, hogy a közügyeinket valóban közös felelősséggel és bölcsességgel, együttes cselekvéssel oldjuk meg.

Itt néhány "hőzöngőnek" tartott értelmiségin kívül mindig mindenki úgy gondolta, hogy a jó vezető majd megoldja a problémákat, biztosítja a szűkös, de mégiscsak elviselhető életet, ha pedig ez nem elegendő, akkor be kell csapni, meg kell lopni, vagy külön feketemunkákkal - aminek a fáradalmait a főállásában pihenjük ki - kell kipótolni a hiányt. Meghunyászkodás, "ne szólj szám, nem fáj fejem" okoskodás, semmi nem számít, csak időben hazaérjek és elővegyem a doboz behűtött sörömet.

Ebben a felállásban a szakszervezet arra való, hogy a mindenkori teljhatalmú hűbérúr kegyességét igyekezzen karbantartani, elérni, hogy legyen jóindulatú és ne szívóskodjon, tartsa tiszteletben a jó kis kompromisszumainkat, és ha lehet, legyen olyan drága, szíveskedjék engedélyezni nekünk további kedvezményeket!

Ezt az elvárt szerepüket a magyar szakszervezetek kiválóan betöltik, ennek köszönhetik a létüket. Nincs is a magyar közéletnek más olyan civil szerveződése, mely nagyobb csorbulás nélkül megmaradt és azt adja a tagjainak, amit azok fő vonalakban várnak tőle. Minden másban, elsősorban a pártokban, súlyosan csalódott a közvélemény.

Igenis vannak eredményeink, de sajnos ez nem harc, és nem is együttműködés. Felelősen együtt gondolkodni csak egymást - valamennyire - elfogadni képes felek tudnak, de egyenlőtlen helyzetben lévők között érdemi harc sem lehetséges. Itt azonban az érintett és fellépni hivatott dolgozó szerint sincsen más erő, csak a hatalom van, először is, másodszor is, harmadszor is, aztán a megnyerésére törekedhetnek ötöd rangú, "futottak még" akárkik. Ha ezek, mindennek ellenére néha el is érnek valamit, hát az igazán elismerésre méltó teljesítmény.

Nincs tehát partnerség, nem folyik valóságos párbeszéd a felek között a munkaügyi viszonyok folyamatos finomításáról, arról, hogy a jól szabályozott keretek között közösen, a munkavállalói és emberi jogait csorbítatlanul megtartva, mindenki a cég minőségi teljesítményéért jól dolgozzon. Nem is nagyon értik se a munkaadók, se a munkavállalók, hogy mit is jelentene ez.

Nem léptünk előre ebben az MSZP vezette kormányok idején sem, döntően akkor is formális egyeztetések zajlottak. Meghallgatjuk őket, alkudozunk valamennyit, aztán engedünk nekik egy kicsit, hogy egy időre befogják a szájukat. A néha engedékeny, de a hatalmat teljes egészében a kezében tartó diktatúra ugyanúgy nem demokrácia, ahogyan a mindent uralma alatt tartó zsarnokság sem az.

A Lajtától nyugatra széles körben jól érzékelhető, hogy a munka világának alakításában összedolgoznak a résztvevők. Számos kormányzati fórumon jelen van például az egyetlen osztrák szakszervezeti konföderáció képviselője, és fordítva, jelentős szakszervezeti tanácskozásokon részt vesznek a kormányzat tagjai, és nem csak megnyitják azt, hanem véleményt cserélnek - ha ugyan felfogható egyáltalán ennek a kifejezésnek még az értelme. Nem azon törik a fejüket - miközben egymásra mosolyognak -, hogyan lehetne a másikat legyűrni, valamilyen engedményt kicsikarni belőle, hanem azt elemzik, hogy minden jogos szempontot mérlegelve a munka világa hogyan alakítható a lehető legjobbá.

Magyarországon ez a szemlélet ismeretlen. Nem a szakszervezetek elavultak tehát, hanem a munkahelyek és a középkorias viszonyok. Mind a munkavállalóknak, vagyis az "embereknek", mind a munkaadóknak, át kellene látnia ezt a helyzetet. És tenni valamit annak az értelmiségnek is, amelyik előkelően hallgat, nem ereszkedik a politika mocsarába, nem is segíti a szellemei rendeződést, csak fennkölt mosollyal éhen hal - ám ettől nem javulnak a viszonyaink. Magyarán: ameddig senki nem csinál semmit, nem szól, nem szervezkedik, nem tüntet, nem működik együtt senkivel, csak az egyetlen szakszervezeti titkárra mutogat, valamint a magyar értelmiségiek is csak a szakszervezetek kritizálásában élik ki magukat cselekvés helyett, addig ne is reméljünk semmit.

A szakszervezetek önmagukban alig-alig tudnak változtatni az állapotokon, ha értelmiségiek, politikusok, civil szervezetek széles együttműködésével elkezdődne végre a demokrácia tudatos építése, ha létezne Magyarországon közös nemzeti fejlődést szolgáló összefogás, akkor a szakszervezetek funkciója is kiteljesedne.

Földiák András, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke