Nem a legerősebb éli túl, hanem aki nem fél a változástól

Közvetett és persze közvetlen érintettjeként is látva, illetve megélve a közelmúlt gyors és viharos, de egyben sekély(es) politikai, és az ezt vélhetőleg (remélhetőleg) követő lassabb, de mélyebb társadalmi, gazdasági, és ez utóbbin belül a munkaerő-piaci változásokat, nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy mégiscsak az immunológia, a védekezés, az önvédekezés, sőt leginkább ’a legjobb (ön)védekezés a támadás’ korát éljük, és így kíváncsian várom, hogy vajon most végre ki tudunk-e lépni ezen kortünet diktálta paradigmáink korlátai közül. 

A kóros metathesiophobiánk (változástól való félelmünk) ugyanis nem más, mint a változásra magára, de gyakran csak az ismeretlen másságra/eltérőségre/különbözőségre adott felfokozott érzelmi immunválaszunk. Önmagában persze, nem a változástól való félelem, vagy az arra adott defenzív immunválasz a probléma, mert ez érthető, természetes, és sokszor hasznos is – akárcsak egy védőoltás. A gond abból adódik, amikor az ilyesfajta reakció automatizmussá és kizárólagossá válik, elfeledtetve a lényegi változás elkerülhetetlenségét és az evolutikus mélységű előrehaladás szükségszerűségét (sokra, de nem minden kórra a védőoltás a megoldás, ugyebár).

Nekem sajna az a tapasztalásom, hogy akkor – és fájdalom, csak akkor – jön az igazságosztó proaktív ’legjobb (ön)védekezés a támadás' effektus, amikor a változástól, illetve az új helyzettel történő sikertelen küzdelmünktől való félelemeinket egyszer csak felülírja a sokat szidott, de kibírhatóan biztonságosnak vélt jelen helyzettel szembeni elégedetlenségünk kényelmetlensége: na ekkor, aktivizálódunk és mozgásba lendülünk. De míg az élő organizmusok – rajtunk kívül mindegyik! – a folyamatosan változó környezetre reagálandó folyamatosan új, evolutív módokat talál ki az egymás mellett, az egymással, és adott esetben elkerülhetetlenül, az egymás ellenében való életre, addig a homo sapiens (értelmes ember…) – vagy ha úgy tetszik, homo laborans (tevékeny/munkát végző ember), esetleg homo ergaster (munkás/dolgozó ember) – folyton azon mesterkedik, hogy hogyan konzerválja, tartósítsa, őrizze és védje meg a meglévő ismerős struktúrákat, állapotokat, állásokat…izé…álláspotokat, vagy akár a politikai/társadalmi/üzleti-gazdasági győzelmeket – de szinte kizárólag egymás ellenében. Mintha csak – Giuseppe Tomasi di Lampedusa ’A párduc’ című regényéből – Salina herceg unokaöccsének szavai kelnének éltre: „...ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia. Világos?”

Dehogy világos, sőt kifejezetten kesze-kusza, cinikus és szarkasztikus! Pedig a mostani politikai változást kísérő emelkedett (a hangerőre, és nem a magasztosságára értve, naná!) kardcsörgető, egymásra-mutogató közbeszédet is olyan 
    • hátrapillangató kifejezések uralják, mint, az elhatárolódás, az elszámoltatás, a felelősségre vonás és következményvállaltatás, a fordult a kocka, a lebontatás, a számonkérés; 
    • továbbá olyan, a ’vissza’ előtaggal ellátott összetett szavak túlburjánzása jellemzi, mint a visszaadás, visszaalakulás, visszaépítés, visszahelyezés, visszahívás, visszakövetelés, visszarendeződés, visszaszerzés, visszaszolgáltattatás, visszavétel, visszavonás.

Így már világosabb? Mert ezen egyszer fenn, máskor lenn megnyilvánulások bizony – tartok tőle – nem az együttműködő szinergikus fejlődést, hanem az agresszív (ön)védekezés aktivizálódásának jegyeit vetítik elénk: többnyire nem mások ezek, mint konstruktívnak tűnő, de konszolidáló-optimalizáló-racionalizáló köntösbe bújtatott, eufemizált átkeretezések, innovatívnak láttatott felszínes ráncfelvarrások. Ha a politikai életben, és persze a társadalmi-gazdasági-üzletiben szintúgy, van egy kormány-, menedzsment-, vagy személy(zet)csere, esetleg rendszer-, irány-, stratégia-, (szervezeti) struktúraváltás, az még nem feltétlenül egyenlő a változással vagy a fordulattal (lehet, hogy csak egy kanyar az, még ha hajtű is…). Ha valamire nemet mondunk, valamit „csupán” 
    • bezárunk (Lipótmező, Népszabadság);
    • ellehetetlenítünk (CEU);
    • eltávolítunk (például egy parlamenti kétharmados többség…);
    • leállítunk (Pannon Park Biodom, Sorsok Háza);
    • lerombolunk (Közlekedési Múzeum, pécsi magasház);
    • megakadályozunk (hazai világkiállítás, olimpia, fundamegyetem);
szóval, ha valami ellen „mindössze” fellépünk, azzal igazából nyerni nem fogunk, legfeljebb döntetlenre tudjuk menteni a meccset. Blokkolni, gátolni, (be)fékezni, keresztbetenni, kifogásolni, kritizálni, megfúrni, megkérdőjelezni, vétózni „egyszerű”, mert ez a védekezésre épülő magatartás a „simább” út: noha rövidtávon 
    • látványos és hatékonynak tűnő (kevesebb azonnali kognitív és affektív befektetést, valamint kockázatvállalást igényel); 
    • sőt megnyugtató biztonságot is nyújt(hat) az „én legalább tettem valamit” felelősséghárító önigazolásával;
    • ráadásul sokszor elegendő hozzá az elszántság, a kitartás és a nyers erő, 
de az érdemi változáshoz, a valódi fejlődéshez azonban már mély küldetéstudat, szilárd értékrend és legfőképp, az ötletelésen túlmutató, átgondolt jövőkép is szükségeltetik. Mindezt számomra Háy János fogalmazta meg a legérthetőbben (Tomasi di Lampedusa-nál mindenesetre talán valamivel világosabban…): „…nem sokáig él a jelen jövőkép nélkül”, azaz nem elég a passzív és aktív ellenállás, a haladáshoz előremutató cél és határozott irány is kell! A küldetéstudat-értékrend-vízió hármasában manifesztálódó hit tudniillik, még ha az egy közös legyőzendő ellenség/ellenfélképből táplálkozik is, eredményesen rántja össze és fordítja azonos irányba, de a siker (a konszenzussal kitűzött távlati, prospektív cél együttes elérésének közös mámora) az, ami hosszabb távon össze is tartja az adott csoport, csapat, társadalom és/vagy (munka)közösség tagjait.

A szűnni nem akaró protestálás, a folyamatos hárítás és reflexszerű ellenkezés/engedetlenkedés fenntartása, jóllehet ez a könnyebb és épp ezért vonzóbb (populistább…) út, már rövid- és középtávon is jelentős mentális energiát emészt fel és fizikai ráfordítást igényel – jórészt „feleslegesen”, de ami rosszabb, egyben be is szűkíti az alkalmazkodás lehetőségeit, és korlátozza az egyén és közösség jövőfókuszú időálló agilitását. Sőt mi több, ha az (ön)védekezés válik dominánssá, a rendszer egyre inkább csak a saját kereteinek/határainak megőrzésére koncentrál, miközben elveszíti a képességét arra, hogy új kérdéseket tegyen fel, illetve új válaszokat keressen és találjon új helyzetekre (pedig Darwin óta tudjuk – inkább csak kapizsgáljuk… – hogy „…nem a legerősebb szervezet lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásra!").

Az igazi kérdés tehát nem az, hogy tényleg a védekezés vagy a ’legjobb (ön)védelem a támadás’ korában élünk-e, és valóban „csak” védünk és védekezünk-e a mindennapok – és a munkaerő-piac – viharaival szemben is, hanem az, hogy a radikális gyorsasággal változó környezetünkben meddig tesszük ezt, pontosabban, hogy fel tudjuk-e ismerni egyáltalán azt a pillanatot, amikor már elillan(t) az ellen, amely ellen ellenkez(t)ünk, és be tudjuk-e látni, hogy "…a jövő mindig azok kezében van, akik tudják, hogy kell azt előre látni" (Enzo Ferrari), mert amikor a jelen (győztes) pillanatának eufóriája egyszer csak elkezd lanyhulni, az ellenállásunk szilárdsága fragmentálódni, struktúrája pedig elveszíteni belső koherenciáját és külső legitimitását – okozván ezzel azt, hogy a természetes immunrendszerünk már többé nem csak ápol, hanem bizony gátol is minket – nincs már hátra, csak előre!

De azt azért nem árt tudni (a „győzteseknek” is, sőt nekik mindenki és mindenekelőtt!), hogy pontosan merre is van az az előre, mert különben csak sodródás, majd elsüllyedés és/vagy pikk-pakk potenciális támadhatóság/önvédekezés lesz a nagy változási-változtatási-leváltási eksztázis eredménye.