A közlekedésben dolgozók utazása itthon is munkaidőnek számíthat

A tényállás szerint a Tyco elnevezésű vagyonvédelmi cég alkalmazottait úgy foglalkoztatta, hogy azok a munkájukat otthonról, ingázva látták el. Ez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a műszaki szakemberek minden nap kaptak egy listát a következő napi teendőkről, ami magánszemélyek, ipari, illetve kereskedelmi létesítmények felkeresése volt. A munkanap folyamán a központtal céges telefonon keresztül tartották a kapcsolatot és a cég járművével is közlekedtek. Az utazási idő esetükben a napi több órát is elérhette. A munkáltató álláspontja szerint a munkaidőnek az az időtartam tekinthető csupán, amit a munkavállalók az első ügyfélhez történő kiérkezés és az utolsó ügyfélnél történő munkavégzés befejezése között munkával töltenek. A kezdeti oda majd pedig a hazautazás ugyanis nem a munkáltató érdekében végzett tevékenység, hanem már pihenőidő.

A Bíróság azonban ezzel nem értett egyet és megállapította, hogy nem szabadidő a munkavállalók utazási ideje, amennyiben változó munkavégzési hellyel rendelkeznek. Az utazás ugyanis az ő esetükben a munkafolyamat szerves része, az alatt utasíthatóak, a célállomásuk pedig bármikor megváltoztatható. Rámutatott arra is, hogy az ezzel ellentétes értelmezés az irányelv céljával ellentétes, azaz nem a munkavállalók alapjogait biztosítja, hanem azt csorbítja.

Az uniós jog alapján az utazási idő sok esetben munkaidőnek minősülhet

A Luxemburgi Bíróság az ítéletében több fontos megállapítást is tett. Elsőként is rámutatott arra, hogy a munkaidő irányelv preambulumának 4. bekezdése szerint „a munkavállalók munkahelyi biztonságának, higiénéjének és egészségének javítása olyan cél, amely nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak”. Ezzel összefüggésben pedig kiemelte, hogy az a körülmény, hogy az irányelv betartása esetleg költségnöveléshez vezet, nem teszi a munkáltató jogkerülő lépését jogszerűvé (3., 23., 47. pontok).

Arra is rámutatott, hogy az Európai Unió szintjén történő harmonizációnak a munkaidő szervezés területén az a célja, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy ez utóbbiaknak minimális – különösen napi és heti – pihenőidőt, valamint megfelelő szüneteket biztosít, illetve a heti munkaidő átlagos tartamára 48 órás felső határt állapít meg, amely kifejezetten magában foglalja a túlórát is (lásd: BECTU ítélet, C 173/99, EU:C:2001:356, 37. és 38. pont; Jaeger ítélet, C 151/02, EU:C:2003:437, 46. pont, valamint Grigore végzés, C 258/10, EU:C:2011:122, 40. pont).

Hasonlóképpen rámutatott arra is, hogy a munka- és pihenőidő fogalmait az irányelv pontosan meghatározza. S habár az irányelv számos rendelkezésétől a tagállamok meghatározott feltételekkel eltérhetnek, ez nem vonatkozik a 2.Cikkre, mely a definíciókat tartalmazza. A definícióktól való eltérés ugyanis a rendszer koherenciáját verné szét (28. pont). Ennek értelmében a munkaidőt a Luxemburgi Bíróság gyakorlatát is figyelembe véve akként definiálta, hogy az olyan időszak, amely alatt a munkavállaló dolgozik, illetve, amikor egyéb módon a munkáltató rendelkezésére áll. Az utazási idő vonatkozásában pedig úgy foglalt állást a Bíróság, hogy az azért része adott esetben a munkaidőnek, mert az a munkáltató szolgáltatásainak nyújtásához elengedhetetlenül szükséges. Ez a megállapítás pedig a Bíróság álláspontja szerint valamennyi utazási időre, azaz a kezdeti munkavégzési helyre történő utazásra és a hazautazásra is érvényes (32. pont). Ezzel ellentétes jogértelmezés ugyanis „elferdítené a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló célkitűzést”. Ezzel összefüggésben azt is kiemelte a Bíróság, hogy az irányelv nem ismer a munkaidő és a pihenőidő közötti kategóriát (26.pont). Pihenőidőnek pedig csupán az az időtartam minősül, amikor a munkavállaló kötöttség nélkül, szabadon osztja be az idejét és magánügyével foglalkozhat (Simap ítélet, C303/98).

Az ítélet a közlekedésben dolgozó munkavállalókat is érintheti

A Luxemburgi Bíróság döntése rámutat arra, hogy a munkaidő-beosztással összefüggésben a munkavállaló egészsége és biztonsága az elsőrendű szempont, melyet a munkáltatónak kötelező figyelembe vennie. Erre egyebekben az Mt.97.§-a is utal, amikor is kimondja, hogy a munkáltató a munkaidőt az egészséges és biztonságos munkavégzés követelményére, valamint a munka jellegére figyelemmel osztja be. Az ítélet lényegi megállapítása az, hogy azon esetekben, amikor a munkavállaló munkavégzési helye a jármű, azaz, amikor a munkaidő jelentős részét a munkavállaló ténylegesen utazással tölti, nem valósíthatóak meg az egészséges és biztonságos munkavégzés érdekében előírt minimál szabályok, amennyiben a bizonyos utazási időket a munkaidőből kiveszünk. Ezen munkavállalók a munka és magánélet kapcsolatát sem tudják a változó munkavégzési helyre tekintettel megoldani. Példaként hivatkozik az ítélet a spanyol jogra, ahol a jogalkotó a szárazföldi fuvarozási ágazatot eleve elkülönítetten kezelte, és ahol minden utazási időt munkaidőnek ismert el (18.pont).

Az Európai Unió jogrendszere az esetjogi rendszerek jellemzőit mutatja. Ez azt jelenti, hogy az Európai Uniós normák mellett a Bíróság esetjoga szolgál támpontul, melyre tagállami bíróságok előtt közvetlenül is lehet hivatkozni. Az EU joga pedig elsődleges a tagállami jogrend szabályaihoz képest, azaz az ellentétes szabályokat lerontja. Az esetjogi rendszer lényege, hogy az egyes eseteket egymástól mennyire tudjuk elhatárolni azaz, azok mennyiben hasonlítanak. A CC.OO. v. Tyco döntés alapján azok a munkavállalók, akik a munkaidejük jelentős részét utazással töltik, az ítélet hatálya alá tartoznak. Ez azonban nem csupán az ügyben nevesített utazó ügynöki munkakörben dolgozó munkavállalókat jelentheti. Tartalmilag a döntés hatálya alá tartoznak azon vasúti, illetve közúti közlekedésben dolgozók, akik esetében maga az utazás a munkavégzés („munkavégzésük helye a jármű”), és akiknél a munkavégzési helyek rendszeresen változnak. Az osztott műszakban történő munkavégzés a munka és a magánélet, illetve az egészséges és biztonságos munkavégzés követelményeit az adott szektorban még kevésbé elégíti ki, így ők még inkább a döntés kedvezményezettjei lehetnek. Amennyiben a munkáltató esetükben nem tekinti az utazási időt munkaidőnek, munkaügyi bíróság előtt lehet helye jogértelmezésnek, mely bíróság a Luxemburgi bíróság előzetes döntését is kérheti. Alappal tehető fel, hogy ezen esetekben is a munkavállalókra kedvező döntés születne.

A közlekedésben dolgozók vonatkozásában a munkáltató felelőssége fokozott

Végezetül arra is kell utalni, hogy a közlekedésben dolgozók fokozottan veszélyes munkát végeznek, tevékenységüket, testi-lelki alkalmasságukat uniós irányelvek átfogóan szabályozzák. Esetleges balesetek bekövetkeztekor a munkáltató nem hivatkozhat természetesen arra, hogy a szabályok betartása csupán többlet munkaerő felvétele útján lenne lehetséges. Ráadásul a munkavállalók most már uniós eseti döntésre is hivatkozhatnak.

dr. Kéri Ádám
LIGA Szakszervezetek
jogi szakértő