Ár-bér spirál? Bér-ár spirál!

Etetnetek kell a juhot, ha nyírni és fejni akarjátok! Csaptak az asztalra a múlt héten – bizonyára nem Mária Teréza örökbecsű szavait idézve, de a királynői kijelentés mögötti gondolatiságot feltehetően szem előtt tartva – az ukrajnai orosz invázió nyomán megugró nyersanyagárak okozta növekvő inflációra hivatkozva, a norvég Lederne szakszervezet érdekképviselői. Vissza is utasították a 4 és 4,5 százalék közötti bérmegállapodás-tervezetet, és közel kétszáz olajipari dolgozójuk lépett sztrájkba, több norvég olaj- és gázmező termelésének leállását okozva ezzel a lépéssel. Az akciójuk sikerét bizonyára arra alapozták az egyébként – vélhetőleg – nem rosszul kereső norvég olajipari dolgozók, hogy miután Norvégia Oroszország után Európa második legnagyobb energiabeszállítója, az európai gázszükséglet 20-25 százalékának biztosítója, a munkabeszüntetés a különben is igen komoly nemzetközi szintű energiaellátási nehézségeket csak tovább fokozza majd, ezzel párhuzamosan azonban erősíti a fent emlegetett érdekképviselet bértárgyalási pozícióit. Sajna, eme – egyébiránt kiváló, bár erősen egocentrikus (ön)érdekképviseleti helyzetfelismerésről, illetve helyzetkihasználásról tanúskodó – munkabeszüntetés aprócska szépséghibája csak az, hogy a Lederne szakszervezet sztrájkja szembe ment a többi norvég olaj- és gázipari érdekvédelmi tömörüléssel, amelyeknek sikerült a munkaadókkal konszenzusra jutniuk, megállapodást kötniük és elfogadniuk a béremelésre vonatkozó ajánlatokat, még ebben a kritikus inflációs helyzetben is...

Mindenesetre ez a kis példázat jól mutatja, hogy mennyire ambivalens helyzetben van a pandémia által már eleve alaposan megtépázott és felforgatott, az ukrajnai események miatt pedig egy újabb, szintén váratlan krízissel (elszabaduló kiskereskedelmi árak, inflálódó keresetek, ár-bér spirál) küszködő munkaerőpiac, nem csak Norvégiában, vagy Európában, hanem bizony idehaza is.

Bérigényekről, bérkövetelésekről, bértárgyalásokról, bérsztrájkokról, bérmegegyezésekről, bérrendezésekről, bérfejlesztésekről, béremelésekről, bérnövekedésekről nap mint nap hallani mostanság is (elég csak a hazai közalkalmazotti, tanári vagy egészségügyi bérrendezetlenségre gondolni), de a vágtató infláció nyomán fellépő bérkövetelésekről vagy munkabeszüntetésekről mégsem hallani globálisan, de még csak (magyar) nemzetgazdasági szinten sem, legfeljebb lokálisan, ahogy a norvég példa is mutatja. Ennek okai, persze, szerteágazóak, de egy dolgot nagyon fontos lenne tisztán látni: a hazai brutális infláció következtében elértéktelenedő fizetések, a pár hónappal ezelőtti, akár kétszámjegyű bérfejlesztések vásárlóerejének eltűnése mögött nem Putyint, az ukrán inváziót, vagy a gonosz covid alatomos utóhatásait kell elsősorban sejteni. 

Már a háborús konfliktus kirobbanása előtt is jócskán jelen volt az elkölthető jövedelmek növekedése okozta inflációs trend. 

Kezelhetetlenné váló bérhelyzet? 

Vagyis a munkaerőpiaci szereplőknek azzal a kellemetlen ténnyel kellene szembenézniük, hogy az infláció nem oka, hanem – nem kis részbe legalábbis – következménye a helyi munkaerőhiányt megszüntetni igyekvő, de sokszor átgondolatlan és megalapozatlan bérfejlesztéseknek. A pandémia is, a szomszédunkban zajló háborús helyzet is, de az aszályos időjárás is (az energiahordozók, nyersanyagok, alapanyagok, mezőgazdasági termékek, fogyasztási cikkek elérhetőségének beszűkülése miatt) „csupán” nehezítik és fenntartják, de nem kiváltják a lassan kezelhetetlenné váló bérhelyzetet, a bér-ár spirált. 

Tehát az a munkáltató-foglalkoztató, aki abban reménykedik, hogy a szomszédunkban, az Európai Unió keleti határán zajló fegyveres konfliktus megszűnésével, eltűnik a bérinflációs nyomás is, és megússza az újabb és újabb bérfejlesztések nyomán fellépő költségnövekedést, óriásit téved. Nem az Ukrajnában folytatott csatározások, hanem a munkavállalókért folyatott munkaerőpiaci öldöklő harc, 

• a megfelelő munkaerő hiánya, 
• a magas önkéntes fluktuáció, 
• a fiatal tehetségek bevonzása és megtartása

az, amely – érdekképviseleti nyomás nélkül is – rákényszeríti a bérpiaci szereplőket arra, hogy folyamatosan vizsgálják felül a bérpiaci helyzetüket, és szükség esetén újra és újra felüllicitálják a saját nettó(!) béreiket, meghaladják a minimálbér és a garantált bérminimum szinteket, ezáltal is akarva-akaratlan, de a közgazdasági törvényszerűségeknek megfelelően, idézve elő és biztosítva biztos táptalajt az inflációnak.

A juhokat, naná, etetni kell, ha nyírni és fejni akarjuk azokat, hiszen a hazai munkaerő-elvándorlást, az állandósuló igen magas fluktuációt, illetve magát a szakemberhiányt vagy ha úgy tetszik Magyarország munkaerőpiaci versenyképességét nagymértékű bérfejlesztés nélkül mérsékelni nemigen lehet (pláne, ha ilyen mértékben romlik a forint), de most már a munkadóknak az ez által is generálódó infláció hatásait is figyelembe véve kell az anyagi és nem-anyagi ösztönzési politikájukat alakítani, hovatovább inflációbiztossá tenni azt. 

Mert a juhokat etetni nem elég, oda is kell figyelni rájuk! A béremelés ugyanis megkerülhetetlen tényező, de önmagában a keresetek növelése messze nem tud valódi megoldás lenni a munkaerőpiac mai problémáira, sem mikro, sem makro szinten, pláne nem inflációs környezetben. A vállalatok, gyárak, üzemek, cégek, vállalkozások, intézmények nem ülhetnek ölbe tett kézzel, és azon kívül, hogy saját működésüket és/vagy a belső bérfeszültség kialakulását kockáztatva próbálkoznak a bérversenyben helytállni, a lokális sajátosságaikat figyelembe véve lépniük is kell a saját szervezetük a munkaerőpiaci körülmények változásainak való megfelelés képességének kifejlesztése irányába!

Tippek - amit tenni lehet

Okosak sajna, már nem tudunk lenni, hogy más kárán tanuljuk, hiszen a „kár” – ahogy a közelmúltban a pandémia, és most az infláció (és a romló forint) – már beterített mindannyiunkat. De előrelátóak, agilisak és cselekvőek még lehetünk! És ha a múltban, a covid jelezte jelekre fittyet hányva, nem is tettük meg, most már tényleg itt az ideje, hogy változtassunk (ha másért nem hát azért, hogy a bérek és az árak féktelen spirálódását elkerülhessük), például

• a munkavállalói jövedelemszerkezet átalakításával:
• a teljesítményalapú bér arányának növelésével; 
• a cafeteria-típusú juttatások újrapozícionálásával, vagy pontosabban fogalmazva: az adóoptimalizáló, az azonnali fogyasztást támogató juttatásszemlélet helyett a valódi szükséglet-alapú juttatáspolitikához való visszatéréssel, például az öngondoskodás (önkéntes nyugdíjpénztár, egészségpénztár, önsegélyező pénztár) erősítésével;
• a béren felüli egyéb juttatási elemek, például munkábajárás, lakhatás, mobilitás támogatásával; 
• a munkabérelőleg, a vállalati kölcsön (újra)bevezetésével;
• heti bérfizetési rendszer működtetésével;
• hosszútávú érdekeltség-alapú ösztönzési eszközök (pl.: MRP programok) kidolgozásával;
• vállalati hatékonyságjavítással, produktivitásnöveléssel: magasabb fizetésért ugyan, de kevesebb munkavállalóval, nagyobb hozzáadott érték létrehozásával;
• az inaktív munkaórák, illetve a „bullshit jobs” jelenség megszüntetésével, vagy legalábbis radikális csökkentésével;
• tudatos szervezetfejlesztéssel és munkavállalói közösségépítéssel; 
• a munkavállalók tudás- és kompetencia-fejlesztésével;
• a dolgozói elkötelezettségi és elégedettségi szintek növelésével, well-being programok működtetésével;  
• rugalmas (atipikus) foglakoztatási formák, illetve munkavégzési lehetőségek biztosításával (ennek speciel a KATA módosítás pont ellene megy…);
• a vezetői motivációs képességek erősítésével;
• és – nem utolsó sorban – a nagy nyári szabadságolási hullám lecsengésével, az év végi, jövő év eleji általános és szokásos béremelések, bérfejlesztések, ösztönzési csomagok alapos előkészítésével, átgondolásával, az üzleti tervekbe történő beillesztésével;

hogy végre kikecmereghessünk a saját munkáltatási-foglalkoztatási paradigmáink determinálta statikus gödörből, amely rugalmatlanságánál fogva kiszolgáltatottá, rendkívül sebezhetővé teszi a munkaerőpiaci szereplőket bármely – legyen az gazdasági, egészségügyi, vagy épp háborús – válsággal szemben.