Mikor van létjogosultsága az alapjövedelemnek?

A 2020-as koronavírus világjárvány az alapjövedelem intézményét is - sok más dologgal együtt, mint az algoritmizáció (meserséges inteligencia), az e-kereskedelem (virtuális interakciók), a távmunka (home office) vagy a négynapos (rövidített) munkahét - a munkás hétköznapok fókuszába helyezte, olyannyira, hogy egy 2020 márciusában végzett felmérés szerint az európaiak már 71%-a támogatná az általános alapjövedelem bevezetését. A csavar azonban ott van, hogy

• akár feltétel nélküli (univerzális vagy egyetemes vagy általános) alapjövedelemről - amely esetben az adott társadalom minden tagja, egyéni alapon jogosult rendszeresen fizetett jövedelemre az alapvető szükségleteinek kielégítésére;
  
• akár rászorultsági alapjövedelemről - amely esetben az adott társadalom csak bizonyos szempontok (szegénység, kor, munkaképesség stb.) alapján meghatározott csoportjai jogosultak rendszeresen fizetett jövedelemre az alapvető szükségleteinek kielégítésére;
  
• akár megélhetést biztosító alapjövedelemről (guaranteed minimum income) - amely Magyarországon leginkább a közmunka intézményében érhető tetten,
  

beszélünk (amely kategóriák a mindennapokban és a politikai diskurzusokban nagyon gyakran és sokszor tudatosan összemosódnak), egy dolgot nem szabad elfelejteni, hogy az alapjövedelem ilyenformán történő kommunikációs manifesztálása nem egy bér-, munkaerő- vagy versenypiaci, hanem társadalombiztosítási (segélyezési, támogatási, gondoskodási) eszköz. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint hogy

• Orbán Viktor is, egy az alapjövedelem bevezetését szorgalmazó ellenzéki felvetésre reagálva azt találta mondani: „az alapjövedelem arról szól, hogy vannak, akik dolgoznak, tőlük vegyük el a pénzt és adják oda azoknak, akik nem dolgoznak és nem is akarnak. Hát én ilyet nem fogok támogatni.”
  
• de ezt a megközelítést vallja, bár homlokegyenest más végkövetkeztetésre jutott Ferenc pápa is, aki a járvány utáni világ újraalapozásáról szóló tavalyi Húsvétvasárnapi üzenetében az egyetemes, de rászorultsági alapú alapjövedelem mellett tett tanúbizonyságot.
  

Épp ezért a munkaalapú - valaki vagy valami által létrehozott, hozzáadott értéket kompenzáló - jövedelmet összemosni a szociális háló biztosította „rászorultsági” jövedelemmel, bár kétségkívül „jó” (szavazatoptimalizálásra igen alkalmas) kommunikációs trükk és/vagy könyörületes jócselekedet, de mindazonáltal felelőtlenül szakmaiatlan tett is egyben.

Merthogy a munkaalapú általános alapjövedelemnek egyébként nagyon is van létjogosultsága, csak az alapjövedelem jövedelemalapját nem rászorultsági oldalról, hanem a hozzáadott érték létrehozásának oldaláról kell(ene) megközelítenünk. Ehhez azonban nem kicsi paradigmaváltást kellene végrehajtanunk, ráadásul nem valami szűk társadalmi csoport vagy munkaközösség esetén, hanem valóban univerzálisan, vagy ha úgy tetszik egyetemes módon. Hiszen miről is van szó tulajdonképpen?

1, Egyrészt arról, hogy a 4. ipari forradalom eredményeképp (amelyre a COVID-19 még rá is tett egy lapáttal) az algoritmizációt-automatizációt-robotizációt végrehajtó vállalatok radikális létszámleépítése miatt dolgozók tömegei veszthetik el állásaikat és maradhatnak munkajövedelem nélkül, rákényszerülve, hogy rövidebb-hosszabb ideig kisebb-nagyobb összegért az állam „gondoskodására” bízzák magukat. Amely állam pedig jórészt a még munkával rendelkező dolgozók munkajövedelmeinek megadóztatásából finanszírozza több-kevesebb sikerrel a rászorulók megélhetését, azoknak a robotmunkásoknak a megadóztatása helyett, amelyek bár ugyanazt a munkát végzik el - igaz jóval hatékonyabban, de alapvetően hasonló hozzáadott értéket termelve - azonban mégis járulékmentességet élveznek (aránytalan költségalapú versenyhátrányba taszítva ezzel a munkaerő-piacon a human sapienst).

2, mint ahogy gyakorlatilag járulékmentességet élveznek azok a tevékenységek is - extraprofithoz juttatva az ezen tevékenységeket működtető vállalkozásokat -, amelyek a személyes adataink, illetve preferenciáink adatbányászatára és kereskedelmére épülnek. A jelenséget talán nem kell senkinek sem elmagyarázni, aki ráeszmélt már arra, hogy „gyanúsan” rászabott hirdetésekkel találkozik nap mint nap a közösségi hálón.

3, harmadrészt arról, hogyha el tudjuk fogadni - szembe merünk vele nézni! -, hogy számos prognózis, illetve felmérés szerint a munkáBAN töltött idő majd' duplája a munkáVAL töltött időnek, vagyis a munkahelyi munkaidőnk nem csekély része semmittevéssel, felesleges munkával vagy épp pszeudó munkavégzéssel telik, akkor könnyedén belátható, hogy az általános, és az ipari forradalom óta tartó munkaidőrövidülésnek a térnyerése - ráadásul munkaidőcsökkentés arányú bércsökkentés nélkül (!) - nemhogy elkerülhetetlen, de még indokolt is, sőt gazdasági értelemben is megalapozott.

4, negyedrészt arról, hogy számos igen komoly hozzáadott értéket teremtő tevékenységet egyszerűen nem tekintünk munkának, vagy csak akkor nem tekintünk munkának, ha azt családtagok, rokonok, közösségünk tagjai végzik közösségünk tagjai számára. Természetesnek vesszük, például, hogy

• ha étteremben ebédelünk az étel árában megfizetjük a szakácsok, felszolgálók, takarítók munkabérét, de ha egy ismerősünk kerti partiján esszük tele magunkat, nem fizetünk lópikulát sem a vendéglátóinknak az általuk nyújtott szolgáltatásokért (ahogy szintén nem fizetünk semmit a vasárnapi családi ebéd elkészítéséért sem a háziséfnek);
  
• mélyen a zsebünkbe nyúlunk otthonunk, lakásunk, házunk, kertünk rendbentartásáért, betegeskedő háztartási eszközeink megjavításáért, de gyakran még csak meg se köszönjük, ha mindezeket, szinte észrevétlenül, egy családtagunk végzi el;
  
• fizetünk a bébiszitternek a gyermekünk felügyeletéért, de ha a nagymama látja el ugyanezt a feladatot (feltehetően magasabb hozzáadott értéket teremtve, úgy mellesleg), akkor nagyvonalúan elsiklunk az anyagi kompenzáció felett;
  
• a tanárok bérért (igaz, nem túl magas bérért…) oktatját, tanítják, nevelik, foglalkoztatják gyermekeinket, de senki nem ad anyagi ellenszolgáltatást, órabért vagy túlórapótlékot, annak a szülőnek, nagyszülőnek, aki órákon át csináltatja gyermekével a házifeladatát, magoltatja a kötelező verset, vagy varrja számára a farsangi jelmezt;
  
• az orvosok, az ápolók, az egészségügyi kisegítő személyzet abból él (anyagi értelemben), hogy szeretteinket ellátják, ápolják, ha azok betegek, de nem jut eszébe senkinek anyagilag kompenzálni azt a feleséget vagy édesanyát, aki éjt nappallá téve ül férje vagy gyermeke betegágya mellett;
  
• a barátunk, országos cimboránk empatikus képességeit gyakorolva, értő figyelemmel és ingyen hallgatja lelki kiborulásainkat, miközben súlyos pénzeket fizetünk ugyanezért a pszichiáterünknek, pszichológusunknak, coachunknak, esetleg az ezoterikus tanácsadónknak.
  

Gondolatébresztőnek talán ennyi elég is, hogy rádöbbenjünk, hogy ijesztően hosszan lehetne sorolni az „anyaságtól” kezdve, a „gondoskodáson” át, a „nevelésen”, a „szocializáción”, vagy épp a „közösségi normák és értékrendek átadásán” keresztül a „betegápolásig” azokat a tevékenységeket, amelyeket gyakorlatilag nem tekintünk munkának (hanem hobbinak vagy természet adta, ösztönös kötelességnek?!), így nem is fizetjük meg ezek valódi értékét sem, pedig időráfordítás tekintetében több időt töltünk el ezekkel, mint a termelő-szolgáltató munkahelyi elfoglaltságainkkal.

Pedig a fedezet (az általános alapjövedelem forrásalapja)

• részint megvan, csak a nemproduktív munkával töltött munkahelyi idő alól „felmentést kellene adni” a dolgozóknak (vagyis ezt az időt ne kelljen a munkahelyeken mismásolt munkavégzéssel ott tölteni);
  
• másfelől megteremthető, az automatizáció, illetve a robotmunkások, valamint a személyes preferenciáink kereskedelmének megadóztatásával,
  
• amely forrás aztán olyan tevékenységek anyagi elismerésére fordítható, amely jelenleg rengeteg idő ráfordítással, de annál kevesebb anyagi elismeréssel jár és ráadásul nem is veszélyeztetett az algoritmizáció térnyerésével szemben sem.
  

Szóval, az alapjövedelem társadalombiztosítási eszközként vagy könyörületességi jócselekedettként történő kommunikációs manifesztálása helyett

• a robotmunkavégzés járulékfizetési kötelezettségnek bevezetése;
  
• a személyes preferenciák kereskedelmének megadóztatása;
  
• a látszat munkavégzés retorzió nélküli megszüntetése (munkaidőrövidítés bércsökkentés nélkül);
  
• a mai termelés-központú világrendben gazdaságilag értéktelennek tekintett tevékenységeink munkavégzésként történő társadalmi elismertetése
  

irányában lenne célszerű fellépnünk, kinek-kinek a globális vagy lokális lehetőségei adta kereteken belül (vagy akár azokon felül), mindannyiunk és a jövő nemzedékek valódi (nem csak termelési) hozzáadott értékű munka-alapú jólélése érdekében.

Nyitókép: Steve Buissinne képe a Pixabay -en.