Azt hittem, dolgozni jöttek, de tanítanak minket élni

A nyári nap erősen süt a Soroksári úti barkácsáruház parkolójában, gyorsan elkezdi felmelegíteni az autót. Kikötöm a biztonsági övemet, és elindulok a bejárat felé. Ide beszéltünk meg találkozót Tongsai-jal, aki a Ferenciek teréről érkezik villamossal, innen megyünk Csepelre, egy mosodába, ahol szinte kizárólag thai-ok dolgoznak. Úgy hallottam, hogy egy igazi kis oázist alakítottak ki a saját maguk számára, egy olyan munkahelyet, ahová mindenki szívesen menne dolgozni. Üzemmennyország? Mosóparadicsom? Az igazat megvallva a saját szememmel szerettem volna látni.

„Amikor Magyarországra jöttem, mindössze 300 Thai baht volt a zsebemben. Háromezer forint. Nem volt semmi másom, csak az, meg a ruhám, amit viseltem”, mondja Tongsai. Hozzáteszi, hogy odahaza elveszítette mindenét, pedig saját gyártóüzeme volt. „A 250 millió forintnyi vagyonom elveszett. Ismertem egy thai hölgyet, aki Budapesten vitt egy masszázsszalont. Idejöttem, hogy talpra álljak, de hét hónapon keresztül minden nap sírtam.”

És mosolyog. Nem úgy, mint akinek fáj valami. Úgy mosolyog, mint aki hálás.

Az utat figyelem, és gondolkozni kezdek, hogyan is állok ehhez, a mosolyhoz, a kedvességhez. A barátaimtól, szeretteimtől persze szívesen fogadom, de idegenek esetében gyanakodni kezdek. Elkezdem keresni, vajon őszinték-e, vagy valami önző ok miatt kedvesek, és szeretnének kihasználni engem. A túlzott kedvességet, előzékenységet hajlamosak vagyunk gyengeségnek, együgyűségnek gondolni. Ha valaki hagyja, hogy a másik nézőpontja érvényesüljön, magát háttérbe szorítja, és csak mosolyog: az ilyen emberről azt tartjuk, hogy nincs sok sütnivalója.

Újra rápillantottam Tongsaira. Nem, az esetében valamiért mindezt nem tudom elképzelni.

Telefonálni kezd. Nem tart sokáig, hogy rájöjjek, hogy a tulajdonost hívja. Bejelenti, hogy jön, és hoz magával egy újságírót is, de a többit beszéljük meg egymással magyarul. Majd a fülemhez tartja a telefonját.

„Üdvözlöm, Szűcs Ádám vagyok”, fogok bele nagy lendülettel, hogy a hangomban egy szemernyi bizonytalanság se legyen, és látszólag nem is jövök zavarba, mert újságíróként párszor kerültem már hasonló „szituációba”. De magamban azért mégiscsak furcsállom, hogy most kell engedélyt kérnem, mindenféle előkészület nélkül. A navigáció szerint 2 perc múlva érek a telephelyre. Tongsai ennyire máshogy intézi az ügyeket? Nem gondolta, hogy szólni kellene jóelőre, hogy egy idegen pasas megy be egy üzembe? Nem lesz ebből gond?

Megérkezünk a mosodába. Az udvaron egy nagy fa ad árnyékot, az alá húzódom az autóval. A kissé kopottas, a csepeli gyártelep közepén elhelyezkedő üzem mellett még néhány autó, azon túl pedig lakóépületek sorakoznak, és egy fiatal erdős rész. Megcsap a levegőben terjengő öblítőillat, amit forró légáramlat csap az arcomba. Besietek az ajtón.

Az üzemben először a szortírozón át halad az utunk, ide érkeznek be a szennyes ágyneműk. Egy maszkban dolgozó embert látok csupán, így nem tudom megállapítani, thai emberrel állok-e szemben. De ez csak egy másodpercig tart, épp csak addig, amíg rám néz. A következő másodpercben a szem szélesebbre húzódik, látni engedi a mandulavágású formát, a maszk alól felfelé kitüremkedik néhány mosolyránc. Az előttem álló ember összeteszi a két kezét, mint ahogy a keresztények imádkoznak, és meghajol előttem.

„Senki nem tudta, hogy jössz” – mondja nekem halkan Tongsai.

Kérdőn nézek rá. Mosolyog. Ekkor értem meg. Szándékosan nem szólt senkinek. Tudta, hogy jobban fogom értékelni a mosolyokat, az üdvözléseket, ha egy idegennek szólnak. Ha szólt volna, azt gondolnám, jó benyomást akarnak tenni a thai dolgozók, azért köszöngetnek nekem mélyen meghajolva.

Nem. A mély meghajlás egy másik emberi lénynek szól. A mosoly is. Ember vagy. Ez jár neked.

Bemegyünk a mosoda legnagyobb termébe. Középen négyen fektetik fel a vasalógépre a lepedőket, egyiket a másik után. Kétoldalt a hatalmas mosógépek mindegyike pörgeti a ruhákat, valaki mindig kipakolja az egyiket. Mindenki thai. Mindenki mosolyog, amikor meglát, és meghajol. Aztán dolgoznak tovább.

Az egyik asztalnál egy alacsony hölgy áll, Tongsai odamegy hozzá, és pár szóban elmondja, ki vagyok. A hölgy odajön hozzám, leveszi a maszkot, és üdvözöl. A mosolyából, a tartásából, a beszédéből – tökéletes angolt beszél – süt, hogy ő a csapat vezetője. Pontosan érti a folyamatokat, pontosan tudja, kinek mi a feladata, sőt, ahogy beszél az ott dolgozókról, az is világossá válik, hogy mindenkinek a családi helyzetét, gyermekei számát és aktuális belső vívódásait is tökéletesen ismeri.

„Otthon saját mosodáim voltak”, árulja el. „De a Covid miatt bezártam őket, és munkát kerestem. Végül májusban ide utaztam Magyarországra, és én vezetem a csapatot, mert van gyakorlatom benne.” Ahogy beszélgetünk, voltaképp nagyon könnyű olvasni az arcát. Büszkeség van rajta, és elégedettség. Megint összezavarodom. Rendben, hogy az ember elfogadja a balszerencséjét, de ez valami más.

„Nem lenne jobb inkább Nyugat-Európában dolgozni? Vagy otthon újranyitni a mosodát?”, próbálkozom. Meg szeretném érteni, mi szunnyad az elégedettség mögött. Valaminek lennie kell, nyugtatom magam…

„Valóban magasabbak a bérek nyugatra, de tudod, milyen kiadásokkal kell számolni? A lakhatás, a munkába járás, autó, a végén mennyi marad, amit hazaküldhetsz? Itt a lakhatásom biztosítva van, ingyen, sőt a tulajdonos ételt is biztosít számunkra, amivel főzhetünk. Este együtt főzünk, másnap azt esszük, így a teljes fizetést küldhetjük haza. Így többet tudunk adni, mint nyugatról. Otthon pedig nem akartam maradni, mert van nálunk egy mondás: nyitott elmével kell járni. Befogadónak lenni. Én meg akarom ismerni Magyarországot, szeretném, ha egy nap a gyermekeim is követhetnének ide” - mondja.

És boldog. A szónak nem abban a számunkra megkopott, értelmetlen felfogásában, hanem süt belőle az elégedettség. Nem lesz soha gazdag itt, de jól végzi a munkáját, és ez önmagában is elég.

„Van, hogy nehéz időszakokat élünk meg. Itt dolgozik hátul Fon, aki sokat sír a lánya és az unokája miatt. Kérdezd meg nyugodtan, elmeséli majd. De én mindig azt mondom, hogy engedjük be a világot magunkba, okosan dolgozzuk fel, amit látunk, majd úgy cselekedjünk, hogy boldogok legyünk, és másokat is boldoggá tegyünk”. És ebben a pillanatban tudtam, hogy amikor leírom ezeket a gondolatokat, ugyanolyan közhelynek tűnnek, mint aminek én is mindig olvastam őket. Ezek a szavak akkor lettek tele értelemmel, amikor valaki olyan adta őket tanácsul, aki így él minden nap.

Körülnézek. Nem érzem, hogy egy hajtós munkahelyen lennék, pedig mindenki végletekig begyakorolt mozdulatokat tesz, amiket naponta alighanem ezerszer. Az arcok mégsem fáradtak. Nem tudom pontosan meghatározni, miért, de valahogy jó ott lenni. Egy mosodában, ahol eddig úgy tudtam, szomorú sorsok keverednek nehéz életekkel. Itt ennek nyoma sincs. Pedig ezeknek az embereknek a sorsa nem könnyű, legalábbis a mi felfogásunk szerint.

„Mindenki más poszton dolgozik az elején, két hetet itt, két hetet ott. A végén megkérdezzük, hol érezte magát a legjobban. Az lesz az ő pozíciója”, árulja el a vezető. „Szerencsénk van, hogy a mosoda tulajdonosa ennyire nyitott személyiség, és számára is ennyire fontos, hogy mi jól legyünk.”

Ahhoz, hogy a thaiok megnyíljanak előtted, érdemes közösen főzni, étkezni velük. Ez egyfajta szertartás náluk, és ilyenkor tudnak beszélni arról is, ami a szívüket nyomja. A mosoda tulajdonosa pedig minden héten közös programokat tart velük, családként bánik velük. Család… Amikor megkérdezem egyiküket, hányan éltek abban a faluban, ahol született, azt válaszolta: kétezer család. Apróságnak tűnt először, de most kezd a helyére kerülni az, mennyire alapvetően különbözik a gondolkozásunk.

„Tongsai, mit tanítanak a thai szülők a gyerekeiknek arról, hogyan viselkedjenek másokkal?” - kérdezem. Úgy gondolom, itt lehet a titok, a pillanat, amikor ez a fajta világlátás elválik a miénktől. Nem az a lényeg, hogy keresztény vagy buddhista, minden vallás képviselője képes lehet jól érezni magát egy budapesti mosodában. A lényeg, hogy a vallás mellé mit kapunk útravalónak, gondoltam.

„A legfontosabb, hogy amit szeretnél kapni másoktól, azt neked kell adni nekik először. Neked kell az elsőnek lenni, és csak utána várhatod, hogy veled történjen” - feleli. „És nálatok?”, kérdez vissza. Elgondolkozom, de nem sokáig. Eszembe jut. „Nálunk azt, hogy csak magadra és esetleg a családodra számíthatsz az életben, és győzz le mindenkit, hogy érvényesülj”- felelem. Látom rajta, hogy megdöbben. Őszintén sajnálni kezd minket, hogy ilyen butaságot hiszünk el a világról.

Ő úgy tanulta és úgy tapasztalta, hogy a világ így működik. Ha adsz, akkor kapni is fogsz. 300 Thai bahttal a zsebében jött, ma már saját masszázsszalonja van, és résztulajdonosa a Work & Smile-nak, egy thai munkaerőt közvetítő magyar cégnek is. Adott, és kapott.

A világlátásunk pedig lassan be is pácolt minket az évek alatt. Amit én tanultam a világról, az elszigetelt, amit ő, az egyesítette őt a környezetével. Így ahogy én lassan magamra húztam a mogorvaságot, úgy húzta magára ő természetesen a kedvességet, és nyitotta ki az elméjét a másik felé.

Vajon hány thai munkavállaló kell, hogy megváltoztasson egy ipari létesítményt? Vajon át tudunk ragasztani magunkra ebből a természetes örömből, hogy a kétkezi munka ne legyen egyenlő a szemünkben azzal, hogy a társadalom peremére kerültünk, miközben a nálunk szerencsésebbek csak dőzsölnek?

„Mindenkinek más a sorsa. És ezáltal másra is van szüksége az életben. Nincs értelme az összehasonlításnak”, nevet Tongsai, miután beülünk az autóba, és elmondom neki a felfedezésemet.

„Örülök, hogy itt vagytok. Nagy szükségünk van rátok”, búcsúzom a vezetőtől, ő pedig boldogan mosolyog. Kihajtok a csepeli ipartelepről, de rossz irányba fordulok, ezért vissza kell mennem. Eleinte nem érdekel, de az órát lesve látom, hogy el fogok késni a következő helyről, ahová mennem kell.

A nyugalomba, ami az elmúlt két órában úrrá lett rajtam, lassan beférkőzik az elégedetlenség, az idegesség, és fél óra múlva épp az vagyok ismét, ami mindig is. De közben jár az agyam azokon a mondatokon, amiket útravalóul kaptam a mosónőktől.

Szűcs Ádám

Korábbi cikkeink harmadik országbeli vendégmunkások témában.

A nyitókép illusztráció, forrás: Pixabay.com