Kettős életvitelű topmenedzserek

Nem akarok prédikálni a házasság szentségéről, merthogy nem hiszek benne. A kapcsolatformák sokféleségének létjogosultságában annál inkább. Számomra ugyanolyan értékű a modern nyitott házasság (ahol a felek kölcsönösen tolerálják egymás alkalmi szexuális kalandjait), mint a holtig tartó monogámián alapuló tradicionális párkapcsolat. Egyvalamiben azonban nincs különbség e két szélső pólus közt: mindkettő az őszinteségen, az informált belegyezésen alapul. A nagyhatalmú vállalatigazgatók, pénzügyi csúcsvezetők, milliárdos üzletemberek bizonyos (valószínűleg jelentős) hányada viszont kettős életvitelt folytat. A nyilvánosság felé boldog házasságot mutat, a színfalak mögött azonban szeretőt tart és/vagy prostituáltakhoz jár. Ha egy szimpla kisemberről, névtelen alkalmazottról volna szó, elintézhetnénk vállrándítással: magánügy, kinek, mi köze hozzá? De egy vezető beosztású, jelentős vagyonú ember zsarolható is a magánéleti titkaival. Emberek tucatjait, százait ránthatja magával az otthoni katasztrófa, amit előidézett.

Voltaképp elég nevetséges, hogy a beosztottjaik és konkurenseik által rettegett, ezreknek parancsoló, tömegek sorsáról döntő vezérigazgatók, tőzsdeguruk sunnyogva rejtőzködnek a házastársuk elől. Ezek a férfiak (mert többségükben ma is hímneműek ülnek az említett pozíciókban) imádnak macsós pózokban feszíteni az életmódmagazinokban. De annyira már nem macsók, hogy felvállalják az életvitelüket - vagy legalább a hozzájuk legközelebb állónak ne hazudozzanak össze-vissza. A lebukásuk (az eltévedt vagy gellert kapott levél, a rossz helyen ottfelejtett telefon) oka, hogy a félelmüket is titkolják – mégpedig önmaguk előtt. A bátran rizikózó üzletember képébe nemigen fér bele a rettegő papucsférj. Amellett minél sikeresebb, minél nagyobb hatalmú valaki, minél több ember van alárendelve, minél inkább hozzászokik az ezzel járó előnyökhöz, annál kevésbé viseli el, hogy „csak úgy” kérdőre vonják, neki pedig magyarázkodnia kell. De az ezt elkerülendő foganatosított titkolózás, elővigyázatosság szintén irritálja őt legbelül. Egy hímsoviniszta számára előbb-utóbb kibírhatatlanná válik, hogy az általa alacsonyabb rendűnek gondolt nő elől bujkálnia kelljen. De egyébként ennek a kettős játéknak a törvényszerűségei a félrelépő nőkre is vonatkoznak. A házastársaikat rendszeresen megcsalók (a sorozatgyilkosokhoz hasonlóan) bizonyos idő után tudat alatt vagy féltudatosan nyomokat hagynak maguk után. Le akarnak bukni, nem bírják a szégyenteljes titkolózást, a kettős életet. Ha pedig valaki le akar bukni, nincs az a levélfelülíró program, ami kihúzza a bajból. Volt már szó róla, milyen rizikófaktor a sértett alkalmazott. De igazából az csak múló karcolás a sértett házastárshoz képest.

Mikor az interjút hívják (szívják) vissza – végül az újságíró szívja meg

Én már akkor is saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, amikor valaki visszahívná meggondolatlanul kiejtett, írásba adott szavait, mondatait, amikor a Gmail még sehol sem volt. Több mint másfél évtizeddel ezelőtt csináltam interjút egy felsőoktatási vezetővel. (Neve és intézménye maradjon homályban, évekkel ezelőtt meghalt szegény.) Eleve nem langyos PR-csevelynek indult a dolog. Botrány volt kezdődőben, ami vastagon érintette az általa irányított szervezeti egységet. Akkor már évek óta diákújságíró voltam, kezdtem hozzászokni a rázós ügyekhez, (elég, ha annyit mondok: HÖK) így aztán mikor az egyik országos tévécsatorna megkérdezett, nem tértem ki előle. Kimondva, hogy vélekedem az ügyről. Utána hívott fel a szerkesztő, hogy kérdezzem meg az illető fejest.

A titkárságán síri csend fogadott, az egyik munkatársa még be is szólt: hogy képzelem, hogy merek ilyesmit mondani. De ez még semmi nem volt ahhoz képest, amit a nagyfőnöktől kaptam. De talán pont ezért sikerült annyira őszintére a beszélgetés. Dühös, sértett hangon válaszolgatott a kérdéseimre, időnként kikapcsoltatva a diktafont. Ám amit felvettem, az is elég súlyos volt. Emberünk kiborult, azt taglalva: ebben az ügyben kitapintható olyanok felelőssége, akik hallgatnak, és a média szintén hallgat róluk. De ha rá akarják kenni, ő elmondja, kikről van szó. A ’90-es évek végét írtuk, nemigen volt még wifi és mobilinternet. Ha lett volna, az interjú rövidített verzióját a kulcsmondatokkal azon frissiben lepötyögöm, bemutatom neki, aztán megy ki online felületre, akkor már nem lehet visszaszívni. Így viszont, hogy elugrottam egy asztali gépen letisztázni a hanganyagot, aztán az elektronikus levelezésben nemigen járatos vezetőnek kinyomtatva bemutattam, meggondolta magát. Kérte, hogy a legkeményebb állítások maradjanak ki. Utólag megbánta az őszinteségi rohamot? Odatelefonáltak a minisztériumból? Nem tudom. S végül engedtem neki, megsajnáltam, meg amúgy is kedveltem az illetőt.

Holott nem lettem volna rá köteles. Vagy mégis? A vonatkozó jogszabály alábbiakat mondja: „A médiatartalom-szolgáltató köteles a nyilvános közlés céljából készített nyilatkozatot a nyilatkozatot adó vagy a médiatartalomban szereplő személynek – annak kérésére – a közzétételt megelőzően megmutatni; az nem közölhető, ha a közzétételhez az érintett azért nem járul hozzá, mert azt a médiatartalom-szolgáltató érdemben megváltoztatta vagy eltorzította, és ez a nyilatkozatot adó vagy a médiatartalomban szereplő számára sérelmes.” Ez lényegében korábban, a 2010-es új médiajogszabályok előtt is így volt. Vagyis csak a tartalmilag meghamisított interjúra van publikációs tilalom. Tehát amit az interjúalany bizonyíthatóan valóban kimondott, azt e törvényhely alapján nem szívhatja vissza. De (miként a fentebb linkelt szakcikkből kiderül) nem ilyen egyszerű a helyzet. Mivel az adatvédelmi rendelkezések a nyilatkozat publikálását a nyilatkozó engedélyéhez kötik. S amennyiben az engedélyt a megjelenés előtt visszavonja, az nem közölhető. Ezért végső soron az újságíró ki van szolgáltatva az interjúalanynak.

Fiala János jó néhány évvel ezelőtt készített interjút egy férfimagazin számára Bródy János zenésszel. Fiala visszaemlékezései alapján hasonló dolog játszódott le, mint nálam. A nyilatkozó a leírt szöveg bemutatásakor rájött: túl őszinte volt, inkább mégse vállalná fel. „A kijavított példány tele volt piros színű aláhúzással és törléssel. Az átírt mondatok köszönőviszonyban sem voltak az eredetiekkel. Egy ideig telefonon alkudoztunk, a végleges verzió tollbamondásához azonban elengedhetetlen volt a személyes találkozás. Feszült légkörben haladtunk mondatról mondatra. Minden szóért utcaharc folyt.” (Fiala János: Kuss. Alexandra Kiadó. 2011. 56-57. o.) Senki ne gondolja, hogy csak sztárok, illetve vezető beosztású emberek művelik ezt. Csináltam riportot egy, a médiában szinte teljesen ismeretlen kisemberről, aki saját (általa abszolút igazságnak tartott) ügyében pereskedett az önkormányzattal. A szerkesztőm nekem passzolta a témát, megkerestem mindkét felet. Meg is jelent volna a cikk, csakhogy az önkormányzattal csatázó riportalany átment szerkesztőbe. Nem egyszerűen kihúzott dolgokat a cikkből, (ráadásul nemcsak a magáéból, hanem az ellenérdekelt fél nyilatkozatából is) de utólag hozzáírt egy teljes bekezdésnyit. Közöltem vele, hogy ez így nem fog menni. Nem is engedtem megjelenni. Mivel pedig darabbéres szabadúszóként a leadott cikkek után fizettek, gyakorlatilag ingyen lótottam-futottam. Ellentétben a főállású kollégáimmal, én az ilyen üresjáratok, árnyékra vetődések idejére nem kaptam fizetést. (Emiatt a független, szabadúszó újságírók zsarolhatóak egzisztenciálisan leginkább a nyilatkozat-visszahívás intézményével.)

Talán ezért is lettem inkább publicista, kritikus és elemző, mint riporter. Előbbi műfajoknál csak a szerkesztő szólhatott bele, mit és miről írok. Az, akiről írtam, nem. Lehoztak tőlem jó néhány olyan műbírálatot, véleményt is, amelyek felértek egy szakmai és/vagy morális kivégzéssel. De az illető legfeljebb utólag háboroghatott. A véleményműfaj a tényközlő riport-és interjúcikkeknél jóval kevesebb eséllyel perelhető sikeresen. Külön tetszett, hogy nem kellett simulni, vegyülni. A publicista a rossz zsaru, a sajtóorgánum ökle. Bírtam ezt a szerepet. Soha nem törekedtem rá különösebben, hogy összebarátkozzak bírálatom célpontjaival. Érthető, nem? A mesterlövész sem haverkodik azzal, akit másnap reggel százvalahány méterről, lesből fejbe lő. Ez egy távolságtartó műfaj. A riport-vagy interjúkészítőnek viszont gyakran nagyon is kell barátságosan mosolyogni a reménybeli nyilatkozóra (vagy a sajtósára, kabinetfőnökére) ha exkluzív anyagot szeretne, s nem éri be egy körleveles sablonközleménnyel. Minél magasabb poszton ül valaki, annál inkább válogathat a felajánlkozó újságírók tucatjai közül. Aligha fog olyat választani, aki mereven ragaszkodik az eredeti kimondott szavakhoz. Amúgy is egyre kevésbé szokás „ellenséges” (vagy akár csak semlegesen kritikus) médiának nyilatkozni. A közszereplők többnyire - már akinek lehetősége nyílik - igyekeznek kiépíteni saját házi médiacsatornájukat. Fentiek alapján talán érthető, hogy nem mindig tartom jónak, amennyiben mondandónk, cselekedetünk rögzített bizonyítékait csak úgy visszahívhatjuk és visszaszívhatjuk

Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Egy szabadúszó naplója XII. - Levél-visszahívástól az interjú-visszaszívásig
2. oldal - Kettős életvitelű topmenedzserek