Elár(v)ult nemzedék a gerontokrácia csapdájában

A téli hónapokban rendszeressé vált diákdemonstrációk, hallgatói gyűlések, egyetemi és középiskolai tiltakozások láttán először nem 1968 Párizsa ugrott be. Nem a szexuális forradalom évei, amikor a kapitalizmus és a polgári társadalom ellen lázadó fiatalok végül nemhogy elpusztították volna a nyugati civilizációt, a piacgazdaságot, hanem gyökeresen megújították, jobbá, nyitottabbá tették azt. Egy időben-térben sokkal közelebbi párhuzam kínálta fel magát. 2009 tavasza, a moldáviai választások. "...az Európai Unió határán fekvő, Európa legszegényebb országának számító Moldova ifjúsága elégedetlen a sorsával. "Nem akarjuk, hogy a nyugdíjasok döntsenek a sorsunkról" - mondta még vasárnap a francia hírügynökségnek a 31 éves Nikolai Damaskine, aki az ellenzéki Liberális Demokratákra adta voksát. Damaskine elmondta, hogy részt vett a "Rejtsd el a nagymamád személyi igazolványát" SMS-küldő akcióban, amelynek célja az volt, hogy a személyi okmányok "eltüntetésével" megakadályozzák az idős (feltehetően a kommunistákra szavazó) emberek szavazását." - szólt a korabeli hír.

Látszólag a párhuzam nemigen ül. Magyarországon nem a kommunisták jutottak hatalomra, hanem egy jobboldali, magát kifejezetten antikommunistának valló párt (amely ellenfeleire gyakran használja a kommunista jelzőt.) Az Orbán-kormány felsőoktatási reformja ellen demonstráló ifjak, a Hallgatói Hálózat tagjai, Hoffmann Rózsa ellen tüntetve, neki beszólva egyebek között épp a 62 évnél idősebben is dolgozó pedagógusok nyugdíjának megvonásával szemben emeltek szót. De ha lekaparjuk az ideológiai címeket, aktuális jelszavakat, nagyon hasonló struktúrákat találunk. A nemzedéki törésvonalak léteznek, még ha rejtettebb módon is, mint Moldáviában.

A nevében a fiatal szót viselő kormánypárt igencsak sokat öregedett az elmúlt másfél évtizedben. Jóval többet, mint az eltelt esztendők száma indokolná. A nemzedéki tömörülésként induló "narancspárt" 1998-as, első hatalomra kerülésekor még úgy tűnt, ők - szemben a tömegbázisát idősebb generációkra, főleg nyugdíjasokra alapozó MSZP-vel - a fiatalok, a jövő ereje. Egy újszerűen, liberálisan konzervatív jobbközép párt. S kezdetben még próbáltak is e képnek megfelelni. 1998 végén csökkentették a nyugdíjcélú kiadásokat. Nem sokkal, mindössze néhány tízmilliárddal (hogy mennyivel, az is hitvita lett, a Fidesz-párti nyugdíjszakértő szerint 36-38 milliárddal, a baloldali propaganda 52 milliárdról szólt), de az is elég volt a politikai koporsószöghöz.

Az MSZP jelentős részben azzal a demagóg frázissal nyerte meg a 2002-es választást, hogy ők nemcsak visszaadják, amit a Fidesz elvett, de még többet fognak adni. Be is vezették a 13. havi nyugdíjat (költségvetési fedezet nélkül, hitelből, az égig növelve az adósságot.) A Fidesz pedig lényegében kapitulált a "szépkorúakra" hajtó manipuláció előtt. Mi több, egy idő után már igyekezett demagógiában túlszárnyalni a szocialistákat. Célja az volt, hogy elhódítsa az MSZP milliós nyugdíjas-tömegeit. Ennek érdekében 2006-ban beígérte a 14. havi nyugdíjat, 2009-ben pedig hevesen támadta a Bajnai-kormányt, hogy elvette a 13. havit (amelyet a mérvadó elemzések szerint eleve odaadni sem lett volna szabad.) A 2010-es kampányban még tett egy félénk kísérletet a nyugdíjreformra, a svéd modell bevezetésére, de mikor úgy ítélte meg, hogy ezzel teret veszít, azonnal visszatáncolt. "...a svédektől legfeljebb Zlatan Ibrahimovicot szeretnénk átvenni" - csinált hátraarcot a Fidesz.

A második Orbán-kormány politikája már határozottan nem a fiataloknak, fiatal felnőtteknek, alsó középkorúaknak kedvez, s nem is nekik szól. Ez jól lemérhető a kormánypárti rendezvények megváltozott törzsközönségén, amelyben (szemben az első Orbán-kabinet idejével) egyre nagyobb létszámban vannak jelen idős emberek. Olyan rétegek, amelyek többnyire a diktatúrában szocializálódtak, megszokták annak paternalizmusát, sőt el is várják, hogy az állam gondoskodjon róluk, hogy az általuk preferált csúcsvezető gondolkodjon helyettük, megmondja, hogy épp "mi a fennforgás."

A 8-10 éve még dinamikus, fiatalos Orbán Viktor stílusában is hozzáöregedett az új célközönségéhez. Beszédei komótosak és kimódoltak. Atyáskodó, adomázó, műnépies modorával az idősebb emberek vélt szóhasználatához akar idomulni. Hasonló irányba mutatnak a kormány döntései. A magánnyugdíj-pénztári alapok kisajátításával, az emberek állami nyugdíjrendszerbe való újbóli "betagosításával" lényegében az történt, hogy a fiatalok, a jövő nyugdíjasainak pénzét beömlesztették a költségvetésbe, hogy abból tartsák fenn ideig-óráig a jelenlegi nyugdíjasok pénzének hitelből már lassacskán fedezhetetlen folyósítását.

A korkedvezményes és rokkantsági nyugdíjakhoz hozzányúltak ugyan, de ez egyrészt jóval kisebb megtakarítás, mint a rendes nyugdíjak emelésének drasztikus befagyasztása vagy akár mostani összegük csökkentése. Másfelől, még ezt a vágást is egyfajta fiatalellenes és öregpárti retorikába csomagolták. Hogy életerős, munkaképes emberek bitorolnak jogszerűtlenül nyugdíjakat (meg segélyeket), azt sugallván, hogy ezért nem jut az öregekre. Az öregségi nyugdíjasok szent tehenek, nemrég a 13. havi nyugdíj restaurációjának lehetősége sokkolt mindenkit, aki érti a négy alapműveletet. Ha ez nem is realizálódik, de tény: a szinte mindenhonnan pénzt kivonó, megszorító hatalom az öregségi nyugdíjasoknak pluszpénzt ígér.

Talán a leendő egyetemisták helyzetével összevetve a legdrámaiabb a kontraszt. Orbán, második ciklusa alatt szinte a kezdetektől azt a felfogást vitte, hogy "egy önműködő pénzügyi rendszerre van szükség: az egyetemet, főiskolát végzett embereknek a saját befizetéseikből kell folyamatosan működésben tartaniuk a felsőoktatást....bár az állami ösztöndíjakat nem tudják teljesen kiiktatni, a számukat minimálisra kell csökkenteni." Ez a határozottan képviselt orbáni vélemény gyakorlatilag a fizetős felsőoktatás bevezetését jelentette. Tehát a diáknak előre (költségtérítés) és/vagy utólag (diákhitel) ki kell köhögni az oktatási költséget.

Vagyis, miközben a nyugdíjakat rég nem fedezik a jelenlegi kedvezményezettek valahai befizetései, (így hitelből, a jelenlegi fiatalok adójából, megtakarításainak kisajátításából finanszírozzák), a nyugdíjasok újabb és újabb pluszpénzeket kapnak. Eközben a fiatal állja csak a képzésének a cechjét, miközben neki már talán nyugdíja se lesz. Ugyanis pont akkor robban a nyugdíjbomba , mikor ő eléri a korhatárt. A nyugdíjkorhatár fölötti, diplomával rendelkező lakosság elsöprő többsége a kádárizmusban szerezte végzettségét. Zömében térítésmentesen (vagy jelképes, baráti áron), s az általános foglalkoztatottság miatt első munkahelye is különösebb gond nélkül meglett. Ráadásul a kapun belüli munkanélküliség, a túlfoglalkoztatás, a nyugis KGST-munkatempó miatt nem kellett beleszakadni a melóba. Igaz, ezeket a "vívmányokat" lerontották a hátrányok: az utazási korlátozások, a diktatórikus kontraszelekció, a teljesítmény és verseny hiánya.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy létezett egy (nem is kicsi) réteg, amelynek ez nagyon is komfortos volt. A szocializmus egyenlősdijének lényege, hogy senki nem kaphatott egyest vagy ötöst. Mindenkinek hármasnak kellett lennie. Hiába dolgozott valaki jól, sőt kiválóan, hiába termelt ötször annyit, vagy ötször olyan jót, nem kaphatott érte ötszörös bért. Aki viszont elégtelenül (vagy épp csak elégségesre) teljesített, gyenge, selejtes munkát végzett, ugyanúgy megkapta érte az átlagbért. Ha mozgalmi, szakszervezeti ember, párttag vagy KISZ-tag volt, akkor esetleg még többet is.

Kétféle alapmentalitás van a munka frontján. Az egyik híve hajlandó a több pénzért, a magasabb létnívóért többet (és jobban) dolgozni. A másikat preferáló beéri kevesebbel is, feltéve, ha azért a kevésért nagyon keveset, jóformán a semmit kell csak tenni. A pártállam ennek az utóbbi mentalitásnak kedvezett. A siker-és teljesítményellenesség, a kontraszelekció légkörében az lógott ki a sorból, arra haragudott az átlag, aki kiemelkedni próbált. A kádárizmus fénykorában volt egy hallgatólagos alku rendszer és lakosság között. A közszolgáltatások alanyi jogon, a közfogyasztási cikkek olcsón, de alacsony minőségben jártak. Sokan abban nőttek fel, hogy "ajándék lónak ne nézd a fogát", nem baj, hogy igénytelen valami, a fő, hogy ingyenes.

A kormánypártok nyugdíjas-tábora természetesnek veszi, hogy ez neki jár és járni is fog, az idők végezetéig. A fiatalokra viszont egyre többféle, több irányú nyomás nehezedik. Egyre inkább elvárják tőlük, hogy ne legyenek teher se a költségvetés, se az idősebb generációk nyakán. Piacképes végzettséget szerezzenek, és álljanak munkába. Lehetőleg itthon, mert ha "disszidálni" merészelnek, akkor fizessék vissza az iskolaköltséget. A politika demográfiai és lélektani okból is egyre jobban alapoz az idősebb rétegekre. Több mint harminc éve folyamatosan csökken a népesség, egyre kevesebb gyerek születik. A rendszerváltás, illetve az uniós csatlakozás óta pedig mind többen hagyják el hosszabb-rövidebb időre (vagy akár örökre) Magyarországot.

Nyilvánvaló, hogy elsősorban a mozgékonyabb, akklimatizálódni gyorsabban tudó fiatalok azok, akik a lábukkal szavaznak. Tehát a lakosság elöregedése felgyorsul, ami egyfajta politikai gerontokráciához vezet. Egyre fogyatkozó létszámú, gazdaságilag aktív közteherviselő populáció tart el felosztó-kirovó rendszerben egyre több inaktív szépkorút. Már vannak jelei, hogy a hatalom a politikailag igen aktív nyugdíjas rétegeknek akar kedvezni. Az ifjúság körében népszerű romkocsmák, szórakozóhelyek elleni hatósági fellépések hátterében valószínűleg gyakran a környéken lakó idős emberek panaszai vannak. Hogy az idősek panaszkodnak a náluk ifjabbakra ("Ezek a mai fiatalok, bezzeg az én időmben!") örök jelenség. Csakhogy egy olyan helyen, ahol a korosztályok aránya felborul, a generációk közötti erőegyensúlynak is vége. A kultúra irányítása, az oktatáspolitika is mind konzervatívabb lesz.

Az országot jelenleg vezető "centrális erőtér" szavakban folyton a gyermekvállalásról, a jövő zálogát alkotó fiatalságról beszél. Ahhoz viszont, hogy a már középtávon is aggasztó negatív demográfiai mérlegen fordítson, az új nemzedékeket partnernek kellene tekintenie. A gazdaság-és társadalompolitikát, valamint az oktatást irányító szakpolitikusok (Matolcsy György, Balog Zoltán, Hoffmann Rózsa) trióján végignézve, habitusukat ismerve teljesen egyértelmű, hogy alkalmatlanok a fiatalok megnyerésére. Egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere, akár a fiataloknak tett gesztusok, engedmények árán is változtatni kívánna ezen. Sokkal inkább arra mutatnak a tünetek, hogy "ezek a mai fiatalok" lesznek a népességfogyás, a nemzethalál bűnbakjai.

A szingli hordákat ostorozó Mikola István (akit 2006-ban leendő kormánya második emberének szemelt ki Orbán) szavai elég szemléletesen fejezték ki, mit is gondol erről a párt. Nem könnyű ma fiatalnak lenni. A rendszer egyfelől a praktikus szaktudást és a haszontalan, piacképtelen (vagyis fölösleges) tárgyakat állítja kontrasztba. Emellett viszont ideológiai jellegű, valamint megkérdőjelezhető gyakorlati értékű szaktárgyakat zsúfolnak a tananyagba. Földművelésre vagy latinra oktatni a gyerekeket: hát erről nem a piacképesség ugrik be. Természetesen ezeknek is van létjogosultságuk (s aki ilyesmit akart elsajátítani, eddig is megtehette), de ezek a készségek éppenséggel a premodern társadalmakban voltak dominánsak. A napi testnevelés, valamint a honvédelmi ismeretek tanításának kötelezővé tétele, a "kaszárnyaiskola" békeidőben inkább a hagyományelvű autoriter (vagy utópista totalitárius) rezsimek sajátossága, mintsem a nyugati civilizációé. Amit pedig az erkölcstan tanításáról mondott Hoffmann Rózsa ("...az erkölcsi rend, aminek hiányát megszenvedték az előző szocialista kormányzás alatt akkor állhat helyre, ha az iskola nagyobb szerepet vállal a nevelésben, és ennek hangsúlyos része a gyermekek erkölcsi nevelése.") abból egyértelmű, hogy egyfajta világnézeti (át)nevelésre gondol.

Ironikus ama önleleplezés, amit Hende Csaba produkált. Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon egy katonai iskolában játszódik, s bemutatja a militarista nevelés embertelen oldalát. Az oktrojált katonai oktatás szépségeit kidomborító honvédelmi miniszter így kénytelen "cáfolni" Ottlikot. "Az alreál belső életének bemutatása csak eszköz volt arra, hogy a hatalom természetéről, az elnyomásról irodalmi nyelven szóljon. A könyvben leírtak nem feleltek meg a valóságnak; az iskola nem úgy működött. Ottlik Géza volt osztálytársai felelősségre is vonták az írót, hogy nem mond igazat, mert nem értették meg, hogy az irodalom és a valóság két különböző dolog. Mindazok, akik ide jártak, szeretettel emlékeznek meg a katonai iskoláról" - bizonygatta.

De aki egy kicsit ismeri napjaink fiataljait, tudja: nem fogják szeretni ezt a rendszert és ugyanúgy lázadnak majd ellene, mint Ottlik hőse, Medve Gábor. Fél ettől a lázadástól a hatalom? Úgy tűnik, most még nemigen. Az oktatási funkcionáriusok lekezelő, lesajnáló hangütésben próbálták csendre inteni a Hoffmannal feleselő diákokat. Hálózatok csapdájában - Ki áll a háborgó hallgatók mögött? - ezen címmel harangozta be műsorát az állami tévé. Az sugallva: ezek a taknyosok nem önálló erő, hátulról mozgatják őket. A jelenlegi politika valóban ilyen, öregek és koravén fiatalok paktumaként üzemel, a hallgatói önkormányzatiság lényegében a pártrendszer óvodája. De ennek most vége. Színre léptek a generációs bázisú képződmények. Mérsékelt centrumtól a rendszerkritikain át a szélsőségig. A Bajnai-párt legfőbb tömegerejét adó Millával kezdve, az LMP-vel (s szakadárjaival) folytatva egészen a Jobbikig. Lehet választani. A nemzedéki polgárháború, ami Moldáviában kitört, nálunk is a levegőben van.

Félreértés ne legyen: nem a tandíjjal, a fiatalok áldozatvállalásra késztetésével van önmagában gond. S nem is az öregekkel van baj. Az életkor nem érdem, nem bűn, csupán múlandó állapot. Aki öreg, az is volt fiatal, s a mai fiatal is - hacsak nem jön közbe egy tragikus esemény - megöregszik egyszer. Az idősek gondolkodása is lehet(ne) fiatal(os), s vannak öreges ifjak. De egyetlen nemzedék sem kényszerítheti rá a tekintély, a számbeli fölény alapján az értékrendjét a másikra pusztán amiatt, hogy máskor - előbb vagy később - született. Ahogy az időseket se visszük a Tajgetoszra, a fiatalok jövője éppúgy nem áldozható fel a fedezetlen nyugdíjcsekkek oltárán. Igazságos generációközi tehermegosztásra van szükség, ha el akarjuk kerülni, hogy a nemzedékek közti törésvonal szakadékká mélyülve földrengést okozzon.