Szerző: Filius Ágnes
Csatlakozz hozzánk a Viberen
Megjelent: 2 éve

Én neveltem olyanná a gyerekemet, hogy el kelljen innen mennie

Nem utolsósorban a társadalmi megbecsültségért, a tisztes élet reményéért is vágnak bele a fiatalok az újba. A szülőhazájuktól távol eső lehetőségek nekik boldogulást, de a szeretteiknek szomorúságot jelentenek. Egy családi történeten keresztül mutatjuk be, milyen veszteségek érik az itt maradottakat, és vajon fel lehet-e dolgozni egy gyereknek az ezen a módon való elvesztését. Mi minden kell ehhez: értékrend, lelki tartás, társas támogatás?

A legújabb adatelemzések szerint, majdnem minden hatodik magyar gyerek külföldön születik. 2010 és 2016 között 78 ezer gyereket anyakönyveztek messze a szülők szülőhazájától. Ez nagyon beszédes adat. Mutatja, hogy - az 500 ezer kivándorlóra vetítve - lényegesen többen vállalnak a jobb anyagi körülmények közt a gyerekeket, mint itthon. Nem tudjuk, mi lesz a sorsa ennek a sok gyereknek, mikor fognak megjelenni az intézményi tapasztalataikkal, tudásukkal, jogtudatosságukkal a magyar iskolákban, munkahelyeken. Ma még szokatlan az, ha valaki londoni kora gyerekkorról, vagy müncheni kisiskolás időszakról beszél, de pár évtized múlva nem lesz ez annyira egzotikus. Legalábbis reméljük, mert az is elképzelhető, hogy ezek a családok végleg kint maradnak. Lekopik az identitásnak a „magyar része”. A nagyszülőkből „messzi papa, messzi mama” lesz, és az itthon maradottaknak el kell fogadniuk azt a tényt, hogy hiába neveltek fel gyerekeket, idős korukra máshogyan kell megoldaniuk a segítségkérést. Azokat, akikre támaszkodhattak volna, már sokkal korábban - voltaképpen - elvesztették.

Gyógyszerészként a Föld másik oldalán

Laza, „patchwork” -családként nevelt fel Gáspárné Takáts Mária a férjével 5 gyereket. Közülük a két kisebb a közös gyerek, akik közül a most 35 éves Máté 10 évvel ezelőtt kiköltözött Új-Zélandra.

Nem egyedül, és nem szerencsét próbálni indult. Piacképes diplomát szerzett ő, és a friss házas felesége is. Itthon gyógyszerésznek tanultak, és ebben a szép, de nagyon nehéz szakmában helyezkedtek el vidéken. Eszméletlen sokat dolgoztak, iszonyú stresszes időszakok követték egymást, és azt vették észre, hogy az egész életük a gürcölésről szól. Hiába keresték a magyar átlag többszörösét, de ez nem állt arányban a befektetett idővel, energiával, és nem látszott a vége ennek a rabszolga-tempónak. Az életről is egy kicsit más volt az elképzelésük az átlaghoz képest. Nekik már akkor fontosak voltak az energiatakarékos, innovatív építkezési megoldások. Ilyen házat akartak építeni, de a magyar hatóságok nem engedélyezték, hogy valóra váltsák az álmaikat. Besokalltak. Körbenéztek a nagyvilágban, és megkeresték azt az országot, ami nekik is szimpatikus, és ahol szívesen látják a gyógyszerészeket. Ahol pusztán a munkájuk által el tudják foglalni azt a társadalmi posztot, ami megilleti a sokat tanuló és dolgozó értelmiségieket.

A választásuk azért esett Új-Zélandra, mert ez az az ország, ahol nincs szükség zöldkártyára, nem kell a munkavégzéshez szinte állampolgárság. Odautaztak, és feltérképezték a helyszínen is a lehetőségeket. Egy lakóbuszt vettek, és abban élve járták körbe a két szigetet. A déli sziget déli csúcsánál találták meg azt a helyet, amit kerestek. Bár a magyar diplomát nem ismerik el a kis országban, és ezért két évig gyógyszerészeti asszisztensként kellett dolgozniuk, de már az a munka is jelentős előrelépést jelentett a magyar állapotokhoz viszonyítva.

A diplomás ember érték, akit megbecsülnek

Mióta sikerült letenni a különbözeti vizsgákat, és megtanultak - ahogy Mari mondja - „újzélandiul” - szinte meseszerűen tökéletes lett körülöttük minden. A szigeten a lakosságnak csak alig 3 százaléka diplomás, a környéken pásztorok, bányászok, farmerek élnek, ezért nagyon becsülik a tanult embereket. Ráadásul, egy ottani gyógyszerésznek sokkal nagyobb a felelősségi területe, mint egy hazainak. Például, nincsenek előre csomagolt gyógyszeradagok. Az adagolás a gyógyszerészen múlik. Be kell szállni a gyógyító munkába is, például Máté drogosokkal is foglalkozik. Ő írja elő, hogy a megjelent szenvedélybeteg mikor, mennyi gyógyszeradagot kaphat. Mari szerint Máté a most már öttagúvá gyarapodott családdal nagyon sikeres, boldog életet él. Nem vágynak haza, hiszen megkaptak mindent, amit szerettek volna. Hiányoznak nekik ugyan a hazai rokonok, barátok, de a magyar élet már nem vonzza őket. Itthon lehet, hogy nem is vállaltak volna három gyereket, mert arról az ellátottságról, amelyet a gyerekek után az új-zélandi állam nyújt, itthon csak álmodozhatunk. Az anya több éves, az átlagfizetés 80 százalékának megfelelő juttatást, és rengeteg szolgáltatást is kap: bébiszittert, bölcsődét, óvodát. És ezek nem az itthon megszokott feltételrendszerrel működő intézmények.

Álomvilág, zökkenőkkel

Mari mégsem költözne soha Új-Zélandra. Egyrészt a borzasztó, hűvös, szeles klíma tartja vissza. Az Antarktisz felől érkező, állandó, viharos széltől még a téli, mínusz 1-2 fokos hideget is sokkal hűvösebbnek érezzük. Ráadásul, nincs sehol kiépített fűtési rendszer, ezért a szigetelések nélküli házakban a csontig hatoló hidegben kell hónapokat eltölteni.

Ezen kívül az ott lakó emberekről sok mindent lehet mondani, de azt, hogy kedvesek lennének, biztos nem. Amíg Máté angolul tanult, és sok esetben nem értették a mondanivalóját, nem segítettek, hanem inkább kinevették. „Kemény, angol kultúrájú ország” - ahogy Mari mondja. Illetve, szinte kultúra nélküli, ugyanis nincs színház, koncert, alig van 1-2 mozi a környéken. Egy európai kultúrához, pezsgéshez szokott embernek ez maga a sivárság.

A gyerekek ebben nőnek fel, és nagyon nehéz úgy felkelteni az igényt a kulturális fogyasztásra, ha helyben alig van lehetőség a kulturált szórakozásra. Ebben a kulturális környezetben a gyerekek egészen másfajta hatások mellett válnak felnőtté, ahhoz képest, mintha itthon nőnének fel.

Másfél évnyi „ tetszhalott” állapot után új élet

Hullámokban tört rá, és kellett újra kidolgoznia magából Marinak a fia elvesztését. Még az indulás is nagyon hasonlatos volt egy búcsú-szertartáshoz. Mindenkit elhívott magához, és a közel 80 rokon, barát csak azért jött el, hogy Mari bemutathassa az útnak induló fiát. „Tessék, itt van, mindenki nézze meg most utoljára, mert ezután csak Skype-on lehet már látni. Azzal is számolni kellett, hogy a 10 évvel ezelőtti öregek közül többen már nem ölelhetik magukhoz a fiamat” - mondja csodálatra méltó méltósággal az asszony. Majd jött az utazás, és ezután tényleg, egy darab meg is halt belőle.

Most már látja, hogy utána közel egy évig tartott míg újra építette magát. De ekkor jött az első unoka, és erre az örömhírre megint minden seb ugyanúgy felszakadt, mintha nem is történt volna meg a gyászfolyamat.

Most, 10 év után már nemcsak józanul szemlélve mondja, hanem át is érzi, hogy a gyerekének az, ahol most él, egyrészt saját választása volt, másrészt jó helyen van, szeret ott lenni. Ami megkönnyíti a saját, szülői helyzetét ez a tudat. „Nekem legalább él a gyerekem”- mondja.

Utazásra keresünk

Az áldozatok azonban így is nagyok. Egyrészt, saját bevallása szerint a ma már nyugdíjassá vált Mari a férjével 2-3 munkahelyen dolgozik, és amit keresnek, azt az utazásra költik. Mármint a gyerekekhez való kiutazásra. De még így is az a gondolat, hogy bármi baj lehet velük a Föld másik oldalán, és mire kiérnének, esetleg egy hét is eltelik, nagyon torokszorító érzés. „Az lett volna jó, ha az élet fel tud arra készíteni, hogy ezen a módon egyszer elveszítem a gyerekemet: Most már túléltem az igazi veszteséget, de nagyon megkeményedtem. Ez bizonyos szempontból jó, de törékenységet is jelent.” - mondja szomorúan az édesanya.

Sokan vannak hasonló helyzetben, akik - árva szülőként - itt maradtak, és szinte csak két dimenzióban látják a gyerekeiket. Mari a gyász időszakából emlékszik egy fontos hiányra. „Jó lett volna hasonló élethelyzetben lévőkkel beszélgetni, sokat segített volna akkor nekem. Most is tudom, hogy többen nem is tudják ezt a helyzetet feldolgozni, és rámennek erre a mély fájdalomra”- említi.

Sokan-sokféleképp élik meg a gyászmunkájukat. Van, aki nem épül fel soha, más a gyerek után utazik, és elkezd egy olyan életet élni, ami nem az övé. Mariéknál is hullámokban jöttek a megoldási javaslatok. Volt, hogy ők is eljátszottak ezzel a gondolattal, de ennél sokkal bölcsebben cselekedtek. Maradtak, és egymásból merítettek erőt ahhoz, hogy újra indítsák az életet. Nekik szerencséjük van, mert teljes életet élnek, és egymás támaszai. Illetve Magyarországon is maradt gyerek, unoka, család. Volt kiből-miből erőt meríteni.

A munka mindkettőjük számára fontos, alkotó tevékenység most is, és mindig is az volt.

„Az is egy nagyon komoly szembenézés a múlttal, hogy fel kellett ismernem, én neveltem a fiamat olyanná, akinek a társadalmi megbecsültség, a tanulás, a jó élet, a boldogulás fontos. Adott esetben ez lényegesebb, mint az, hogy figyeljen az anyukája vérző szíveiére” - mondja elgondolkodva az édesanya.

A helyzet adott, nem túl rossz, de nem is örömteli. A gondolatok - már - jók, és egy sor, „technikai” dolog meg van oldva ebben a történetben. De, azok a helyzetek még megoldatlanok, mi lesz 10-15 év múlva, ha Mariék fizikai segítségre fognak szorulni. Vagy a most „megspórolt, hétköznapi nézeteltérések hiány amiatt kicsit idegenül néznek majd a felnőtt gyerekek a nagyszülőkre. Ezek vissza nem térő veszteségek, amik lassan 100 ezer gyerek nagyszülőjét érintik. Haza, ugyanis nem nagyon jön senki.
Follow hrportal_hu on Twitter
További cikkek
Megtartották Münchenben az első magyar építőipari hazatérő börzét

Megtartották csütörtök este Münchenben az első úgynevezett építőipari hazatérő börzét, amelyen új munkatársakat kereső magyar vállalkozások... Teljes cikk

Kivándorló ország lettünk

Még nem tartunk másfél milliónál, de sok százezernél már igen. Az elvándorlás ma az egyik legaggasztóbb társadalmi probléma. Magyarország... Teljes cikk

Sok magyar munkavállaló ingázik naponta Ausztria és Magyarország között

Negyvenezer magyar melós naponta kétszer lépi át az osztrák határt, mert Ausztriában az itthoni bérének a háromszorosát keresi meg - írja az Index. Teljes cikk

Kapcsolódó tartalmaink 1 2 3 Bezár