Értéktelen munkavállalók - nincs biztos megélhetés

Ma már egy jogász, egy informatikus, egy tanár és egy hadászati szakértő sem biztos, hogy talál teljes állást hosszú távra. A fent említett szakemberek határozott idejű szerződésekkel, konzultációs munkákkal próbálnak túlélni. Pedig nem is művészek, újságírók vagy bölcsészek lettek, hanem látszólag biztosabb megélhetést nyújtó képzéseket végeztek el. Manapság azonban semmi nem tűnik biztos megoldásnak.

Amikor valakit a képzetlensége miatt kárhoztatnak, azaz ő tehet a munkanélküliségéről, miért nem tanult, akkor ezzel szemben ott a realitás, hogy a diplomásoknak sincsen feltétlenül munkája. A válságot a gazdaság minden szektora megszenvedte, mindenütt összébbhúzták a nadrágszíjat. Ugyanis a cégek a határozatlan idejű állásokból határozott idejű munkákat csináltak, a kezdőknek való állásokból pedig ingyenes gyakornoki pozíciókat kreáltak.

Az Egyesült Államokban az informatikusok 9 százaléka munkanélküli, rekord állásnélküliség elé néznek (a válság előtti kétszeresének) a mérnöki, egészségügyi, technológiai szakmák is. A 2011-ben jogot végzettek mindössze 55 százalékának van teljes állása. Még a hadseregben is leépítések vannak, pedig igen jelentős részét teszik ki a költségvetés kiadásainak.

A szerző szerint nem a tudás és a képzettség, hanem maga az ember, a munkaerő értékelődött le. Már a PhD és a professzori cím sem jelent garanciát. Gyakran egyetemi szinten sem biztosak az állások, a fizetés pedig siralmas. Különböző kifejezések születtek a nem fizetett ösztöndíjasokra, a különleges - magyarul fizetés nélküli - segédprofesszori helyekre, az úgymond „önkéntes fejlődési lehetőségek” garmadára.

A túlélés pedig nem pénz, hanem hozzáállás kérdése

Azonban a diplomás munkanélküliség ellenére a fiatalok még mindig tömegesen jelentkeznek a felsőoktatásba, vajon miért? Miért nem keresnek állást? Mert egy támogatott egyetemi hely, ahol jár társadalombiztosítás még mindig ígéretesebb, mint a reménytelen álláskeresés, mondják a 20-as éveikben lévő fiatalok.

Ha valaki 35 év körüli vagy fiatalabb arra már nem vonatkoznak a gazdaság működésének régi szabályai. Olyan a „nem alkalmazáson” alapuló gazdaságban élünk, ahol a cégek elhatározták, hogy nem fizetnek. A profit még mindig magas, a fizetés azonban nem elmelkedik, ahogy a juttatások sem, az állás viszont egyáltalán nem biztos. A szerző szerint az egyetlen cél a túlélés.

A felsőoktatás állapota csak egy tünet, hiszen az egyetemek rekord bevételekkel és infrastrukturális fejlesztésekkel dicsekedhetnek, miközben minimálbéreket adnak az előadóknak, és azt hangoztatják, nem tehetnek arról, ha valaki olyan szakirányt választott, aminek nem igazán van piaci értéke. De egyáltalán ki rendelkezik ma ilyennel?

A rendszer nem jó, a kérdés, hogy ennek ellenére hogyan lehet létezni benne

Amit a szerző szerint hangsúlyozni kell az az, hogy itt nem egyedi hibás választásokról van szó, hanem az egész rendszer kudarcáról. Ugyanis a régi elvárások, hogy milyen állás a normális, milyen bánásmódot kell elviselni, vagy milyen áldozatot kell hozni vagy mi az ami elvárható, már nem érvényesek.

Amikor a túlélés a cél, az áldozat erénnyé válik, de a hős nem az, aki szenved. Aki csendben tűr, arra azt mondják keményen dolgozik, kiveszi a részét, aki hangot ad a szenvedésének vagy elégedetlen, arra azt mondják, hogy panaszkodik és megérdemli a sorsát. Azonban senki sem érdemli, hogy szenvedjen.

Sokan saját sikertelenségüknek tulajdonítják a gazdaság sikertelenségét, hiszen a média is azt sujkolja, mi mindent kellett volna az egyénnek másként csinálnia. Ezért tulajdonképpen a dolgozó még a rossz bánásmódért is hálás: a fizetetlen munkáért, a hitelért, a reményért, hogy ez befektetés a jövőbe, ami azonban nem biztos, hogy elérkezik. Amikor pedig mégsem valósul meg, azt a megaláztatást a legtöbben csendben viselik, mert a megaláztatást senki nem szereti közhírré tenni.

Mindig lehet választani, de a dolgozók számára a választási lehetőségek manapság igen korlátozottak. De vajon ott volt-e valóban a lehetőség? A szerencsétlenség nem egyenlő rossz tulajdonságokkal. Nem vagy egyenlő az állásoddal, ugyanakkor az vagy, ahogyan másokkal bánsz, emeli ki a szerző.

Mit lehet tenni? Dolgozhatsz keményen, a legtöbbet kihozva magadból, szervezkedhetsz, hogy változást érj el, vagy kockáztathatsz így megpróbálva sikert elérni. Azt azonban fontos tudni, hogyha valaki mégis a játéktéren kívül kerül, elveszíti az állását, az nincs egyedül, több millióan vannak hasonló helyzetben, így fontos, hogy próbáljunk segíteni azon, aki éppen ebbe a helyzetbe kerül.

A vélemény talán sarkos, bizonyos pontokon általnosít, és egy amerikai helyzetképet ír le, ugyanakkor, ha szubjektív is, de látlelet, és ezen kérdések felvetése egészen biztosan nem csak az Egyesült Államokban érvényes.