Heti 40 óra, főnöknek, pénzért - biztos, hogy csak ezt jelenti a munka?

Amikor minden a bővülésről, a növekedésről szól, akkor hogyan lehet a „nemnövekedés” elvét átvinni a köztudatba, a céges világba?

A közgondolkodásba szeretnénk bizonyos alapvetéseket megkérdőjelezni, például azt, hogy a siker egyet jelent a növekedéssel. Persze a „nemnövekedés” elnevezés egy kicsit szerencsétlen, hiszen a dolog nem arról szól, hogy arra fókuszáljunk, hogy ne növekedjünk, hanem hogy ne fókuszáljunk arra, hogy növekedjünk. Ne a növekedés legyen mindennek a mozgatórugója. Mert ezzel együtt jár a felesleges termelés és fogyasztás, ami az önmagáért való növekedést serkenti. Miközben nem feltétlenül ad hozzá az emberek jóllétéhez, sem a társadalom igazságosságához. A környezetet viszont kifejezetten rombolja.

Viszont az alapjövedelmes próbálkozások, amelyek épp ezt a célt szolgálnák, nem igazán indultak sikeresen, komoly társadalmi elutasításba ütköznek?

Az ezzel a fő probléma, hogy amikor a feltétel nélküli alapjövedelemről beszélgetünk, bár én jobban szeretem a feltétel nélküli alapjuttatás kifejezést - mert a kettő között van különbség, hiszen a második nem feltétlenül pénzt, hanem erőforrásokhoz történő hozzájutást jelent -, hogy a mostani paradigmán belül, a jelenleg fennálló gondolati rendszer adta keretek között beszélgetünk róla, amin belül a dolog értelmetlen. Viszont, ha azt mondjuk, hogy ez egy olyan eszköz, ami átvezet egy másik rendszerbe, egy nem növekedés-központú, környezetileg fenntarthatóbb, társadalmilag igazságosabb rendszerbe, akkor egészen másképpen néz ki a feltétel nélküli alapjuttatás.

Ha a munka társadalmán belül, a fogyasztás növelésében, a „ha nem dolgozik, ne is egyékben” gondolkodunk, akkor ez az eszköz jelenti a legerősebb függőséget ebben a rendszerben. Hiszen az egyén létezése függ attól, hogy dolgozik-e. Ezt a típusú félelmet, függőséget veszi ki az egyenletből az alapjuttatás, amivel könnyebb lenne biztosítani egy átmenetet egy másik típusú gazdasági, társadalmi működésbe. Erről keveset beszélünk, ezért is van félrecsúszva a párbeszéd a témáról Magyarországon. Hiszen azokat az érveket próbálják használni a diskurzusban, amelyek a jelenlegi paradigmán belül levőket próbálja meggyőzni. Ez pedig nem vezet sehova, hiszen annak a logikának valóban ellentmond.

De ha tudjuk, hogy van egy alternatív jövőkép, amihez ez eszköz lehet, akkor könnyebb lenne megérteni. Az teljesen egyértelmű, hogy gondolkodást kellene váltani valamilyen módon, csak még nem nagyon tudjuk, hogy mire. Ami körülöttünk történik gazdaságilag, társadalmilag, politikailag, arra nagyon kevesen tudják azt mondani, hogy az jó így. A nemnövekedés ennek lenne az alternatívája, rendkívül komplex módon. Ehhez át kellene gondolni a pénzügyi rendszereket, a fizetéseket, a munkaerőt, a szociális ellátórendszereket, a politikai rendszert, kikerülni a képviseleti demokrácia válságából. Mindez nagyon erős gondolati beidegződéseket feszeget, amihez idő kell, hogy az emberek elengedjék.

Van egy elképzelés arról, hogy milyen a tisztességes, sikeres ember, mik az attribútumai. Lehet, hogy ettől az emberképtől is el kell rugaszkodnunk. Feltétlenül arra kell-e felnéznünk, aki hatalmas terepjáróval közlekedik? Vagy arra, aki szerény körülmények között, de sokat ad vissza a közösségének? Nem lehet belenyugodni, hogy az ami van, az nem jó, de nincs alternatíva. Pont azt szeretnénk kínálni, de ehhez olyan dolgokat kell bolygatni, amiket kevesen szeretnek meglépni: pl. a feltétel nélküli alapjuttatásnál meg kellene kérdőjelezni, amit gondolunk a munkáról, ugyanakkor a nemnövekedés a jövedelmek maximalizálását is felveti, a jövedelemplafont éppúgy be kellene vezetni, mint az alapjuttatást.
Köves Alexandra szerint minden munka, ami a fejlődésemet szolgálja
Legalább a kiugró jövedelmeket progresszíven kellene adóztatni, valamint mellette egy differenciált fogyasztói adórendszer segítené az egyenlőtlenségek csökkentését. Az elképzelés szerint azoknak a cikkeknek a fogyasztási adója, amelyek a létfenntartáshoz kellenek alacsonyak lennének, míg a luxusfogyasztás, a környezeti terhelést kiváltó termékek, szolgáltatások adója jóval magasabb lenne. Ez a lépés nem bántja a magántulajdont, de a cél az, ha valaki luxus fogyasztást igényel, környezeti terheléssel, akkor az fizesse meg, ezzel segítve a más szinteken élőket. Ilyen adórendszerrel a feltétel nélküli alapjövedelmet is ki lehetne gazdálkodni.

Az automatizálódás, digitalizáció, robotok végső soron ebbe az irányba mutatnak...

Az automtizációval egyre többen szorulnak ki a munkaerőpiacról, átalakul a képzettségi igény, amelyet nem mindenki tud teljesíteni, ráadásul a jelenlegi technológiai fejlődés egyre erősebben tágítja a társadalmi szakadékot. Van egy szűkebb réteg, amely a technológia által termelt haszon felett diszponál, miközben egyre szélesebbé válik az a réteg, amely nem jut ebből jövedelemhez. Egy feltétel nélküli alapjuttatás megpróbálná ezt az eloszlást egy kicsit kiegyenlíteni.

A munkának az újradefiniálása hogyan alakulhat a „nemnövekedés” szempontjából? Miről szólna a munka? Mit jelentene a munka fogalma?

A munka fogalmát mindenképpen jó lenne kibővíteni, mert ma, amikor munkára gondolunk, akkor az úgy fogalmazódik meg, hogy valahol valamilyen főnöknek - szerencsésebb esetben magunknak (de akkor is valamilyen külső megrendelőnek) -, nagyjából 40 órában, pénzért dolgozunk. Jelenleg ez a munka fogalma. Ezt ki lehetne bővíteni, hiszen munka az is, amit nem feltétlenül pénzért végzünk, például az otthoni munka, a kertészkedés, a gyerekek nevelése, az idős szülők ellátása stb. ez mind munka, csak nincs forintosítva. Munka az is, ha önkéntesen a közösségünkért teszünk valamit (oktatás, hajléktalanok segítése stb.), az sincs megfizetve, de az is munka.

Munka lehetne (pl. az amerikai igazságszolgáltatási rendszerben az esküdtszék mintájára) a társadalmi folyamatokban történő aktív részvétel. Ha olyan politikai rendszerben élnénk, ahol a részvétel fontos, akkor az esküdtszékhez hasonlóan, bizonyos kritériumok alapján, különböző társadalmi és földrajzi helyzetű embereket, be lehetne vonni döntési folyamatokba, amelyek következményei érintik őket.

A tanulás, az önképzés miért nem számít munkának? Jelenleg azt várjuk, hogy az élethosszig tartó tanulást az emberek munka mellett csinálják. Ami a mai felállásban nonszensz. Összefoglalva: munkának lehetne nevezni mindent, amit a saját fejlődésemért, a családomért, a szűkebb közösségemért, a társadalomért végzek, és azt eszerint kellene elismerni. a szűkebb közösségemért, a társadalomért végzek, és azt eszerint kellene elismerni.

Céges CSR ilyen irányban történő elindulás, persze a mértéke, hatékonysága kérdés. Mennyire a céges márka érdekeit szolgálja? Mennyire valós a tevékenység?

Igen, hiszen a jelenlegi paradigmán belül van, így sok kérdést felvet, élénk vita is zajlik róla. Hogy vajon csak tisztára akarja-e mosni magát egy cég a profitja töredék részéből? Képzeljük el, hogy egy cég nem a tulajdonosok profitszerzése céljából jönne létre, hanem arra, hogy valamilyen társadalmi kérdést megoldjon.

Mondjuk egy gyógyszergyártó cégnek nem az a célja, hogy gyógyszert gyártson, hanem az emberek egészségét biztosítsa. Az egyik gyártani és eladni akar, ezért létrehoz igényeket, szükségleteket. Ha egy szervezetnek azonban az egészség biztosítása a célja, akkor úgy fog gondolkodni, hogy hogyan tud a megelőzésben segíteni, hogy minél kevesebb gyógyszer kelljen eladni... Az emberi igényekre választ adjon.

De nem a profittal van probléma, hanem ha a profit nem épül vissza a társadalomba, hanem egy virtuális pénzügyi rendszeren keresztül pénz pénzt kezd termelni, ami egyben újratermeli az egyenlőtlenségeket.

Ez egy nehéz és hosszadalmas folyamat. Hiszen az, hogy az egyén, a szervezetek, az egész társadalom mit gondol a jövőről, erősen meghatározza, hogy mit hajlandó megtenni a jelenben. Ezért feszegetjük az alternatívák lehetőségét, mert különben egy sor dolgot nem teszünk meg azért, mert nem gondoljuk, hogy lehetne jobban, lehetne másként is csinálni.