Jóbarátok közt

Annak idején, jópár gyermekem mindegyike, hazaérkezvén az első napja után az óvodából/általános iskolából magával ragadó lelkesedéssel mesélt az új – gyakran máris legjobb – ottani barátairól. Igaz, a családnevükre egyáltalán nem, a keresztnevükre se nagyon emlékezett (legfeljebb a becenevükre), de a (legjobb)barát az (legjobb)barát ugyebár, kicsire nem adunk. Aztán ahogy teltek-múltak szépen egymás után az óvodai-iskolai napok és évek, a barát/legjobb barát kategória megmaradt ugyan, de az azt betöltő srácok személye bizony folyamatosan változott, míg az iskolarendszer meghatározó lépcsőfokai után aztán a nevek és arcok – tisztelet a ritka kivételeknek – végképp a feledés homályába merültek…

Hááát, valahogy így vagyok én a munkahelyi barátságokkal is, hiszen „papot barátságért, kántort imádságért, bérben nem tart az ember” aforizma mintájára talán kijelenthető, hogy barátot bérben nem tart az ember…

Ez persze, nem jelenti azt, hogy ne alakulhatnának ki barátságok munkahelyi körülmények között is, vagy korábbi barátok ne lehetnének kiváló kollegák, akár egymás beosztottjai is egyben, vagy ne lenne fontos a barátságos munkakörnyezet, inkább csak arra utalgatok itt, hogy szerintem a klasszikus barátságnak igazából nincs helye a munkahelyeken, vagy ha úgy tetszik: nem kifejezetten a nagybetűs BARÁTSÁGnak, hanem valami más interperszonális kapcsolatnak van meghatározó, ráadásul alapvetően szükségszerű szerepe a melóban:

    • Kezdetben vala, és virágzik manapság is természetesen, az „egyszerű” munkatársi kapcsolat. Ez messze nem barátság, és önmagában még csak nem is bajtársi, vagy elvtársi kapcsolat, többnyire mindössze az ugyanannál a cégnél/vállalatnál/intézménynél alkalmazásban álló, ugyanolyan színezetű belépőkártyával rendelkező foglalkoztatottak összefoglaló elnevezése.
    • Aztán ott van a munkacsoport. Itt már szorosabb az érintetteket egymáshoz kapcsoló szál, de barátinak azért cseppet sem nevezhető, annál inkább kollegiálisnak: a munkacsoport-tagok között, ha más nem is, de az azonos cél, az elvégzendő közös munka igézete, és persze a nem kevés együtt-töltött-idő miatt bizony már megjelenik egyfajta erős kohézió.
    • Még magasabb kohéziós szint azonban, a munkacsapat, amelyben a csapattagok között az azonos cél és az elvégzendő közös munkán túl a függőségi – az „egyedül nem megy” – munkavégzés, és a szinergia lehetőségében rejlő hatékonyságnövelés a meghatározó – ééés, nem a barátság... Nem csoda, hogy a csapatépítés/team-building, mint olyan, szinte önálló iparággá nőtte ki magát a személyzet-/szervezet-fejlesztésen belül, amely azonban nem pszichodráma-terápia! A csapattagok között még véletlenül sem a barátság, hanem a sikeres és eredményes együttműködés kialakítása, illetve fejlesztése, és persze a gyakorlatban történő profitáltatása az alapvető elvárás, amelynek lehet kiemelt katalizátora a baráti közeg, a jó hangulat, és/vagy a well-being, de nem célja!
    • Végül – de nem feltétlenül utolsó sorban – meg is érkeztünk a munkaközösséghez, ahol Szabó Magda szavaival élve: "...mekkora erő úgy élni és eredményt elérni, mint egy hegymászó csapatnak. A (munka)közösséget láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni, dolgozni, és segíteni annak, aki éppen bajban van, aki rászorul.” Ez bizony már-már baráti kapcsolatot feltételez! Tudniillik a munkaközösségeket ugyanazon kötelékek: a bizalom, elfogadás, együttérzés, elköteleződés, empátia, jóban-rosszbanság, megértés, nyitottság és odafigyelés, ragaszkodás, önzetlen segíteni akarás és törődés, összetartozás teszi igazán erőssé, akárcsak a baráti közösségeket (amelyeket nem túlzás ’közösségnek’ titulálni, annak ellenére sem, hogy van úgy, sőt gyakran, azok csak kéttagúak).

Akkor viszont, ha a (munka)közösség és a (munkahelyi) barátság közel azonos tartalmú fogalmak, akkor mostanság a munkaadói kommunikációkban a munkahelyi közösség helyett miért a barátság igénye, illetve fontossága került előtérbe, mintegy felváltva a korábbi „egy csapat (közösség/szövetség) vagyunk” sugallatú szlogeneket?
    1. Először is, mert a barátságot,a baráti kapcsolatokat, a barátságos légkört/munka környezetet könnyebb kommunikálni (eladni…): noha nincs ember, aki pontosan definiálni tudná, de jóformán mindenkiben él egy, még a gyerekkorunkból magunkkal cipelt nosztalgikusan pozitív, vágyott „izé” erről az egész barátságosdiról.
    2. Másodszor, a csapatépítőnek szánt kötelező ingyen berúgások, és együttműködésre buzdító idézetekkel telepingált iroda-, üzemcsarnok-, vagy raktárbázis-falak ellenére, általában nem munkaközösségekben, mégcsak nem is igazi ’team’-ekben, hanem csupán munkatársakból álló csoportokban dolgozunk – éjt nappallá téve, és bizony hiányoznak a barátok…
    3. …mert a munka és a magánélet végérvényesen összegabalyodott. „Hála” az okoskütyüknek és a felhőalkalmazásoknak, illetve a mindenhol és mindenkor való elérhetőségünknek, a ’work-life balance’ – a megszokott, pontosabban az érdekképviseletek által évszázadok alatt kiharcolt „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra alvás” formájában – örökre elvesztett, és helyét a keményen hangzó ’work-life integration’, vagy a lágyabb kicsengésű, de ugyanarra utaló ’work-life harmony’, esetleg a kissé apatikus ’work-life blend’ vette át.

De a homo ergaster egyszerűen akar valahova tartozni (a görög ’ergaster’ szó munkást/dolgozót/tevékenyt jelent, vagyis a fenti elnevezést a 'dolgozó/munkás emberre’ vonatkozó kifejezésként, és nem az antropológiai értelemben használatos tudományos, őseihez képest fejlettebb kőeszköz-munkavégzéssel jellemezhető, egyébként már jórégen kihalt ősember megnevezésére használom), és ha ezt a kiüresedő vagy a munkahelyével teljesen összefonódó magánéletében nem találja meg, akkor nem marad más, mint a munkahelyén történő barát-keresgélés;
    4. Ráadásul ott van az on-line térben (közösségi(!) médiában) való egyre nagyon szerepvállalásunk. Az ott létesített és működtetett közösségeink – legyenek azok munkahelyiek vagy magánéletiek –, bármely vonzóak és hatékonyak is (például az információ-szerzés és –ellátottság, vagy az azonnali visszajelzések tekintetében), nem elég kielégítőek, mert valójában nem közösségiek, és a legkevésbé sem mélybarátiak, inkább mélyen érdekbarátiak! Így a jóbarátokra vágyó emberfia, megintcsak ott találja magát azok között, akikkel a legtöbb időt tölti: a munkatársai körében…
    5. És ne feledjük, hogy apandémia sem tett jót a (munkahelyi) barátkozásnak. A karantén alatt gyakorlatilag szétestek nemcsak a munkahelyi, hanem a baráti, a szabadidős, és sok esetben még a családi közösségeink is, elszakadtak/megszakadtak az „off-line” kapcsolataink. Így a vészhelyzet elmúlta után perszehogy visszavágytunk a közösségi, beleértve akár a munkahelyi társasági létbe is, elvégre az egészségügyi korlátozások nemcsak alaposan felforgatták, de „baráttalanították” is a mindennapjainkat.

A nagyvállalatok pedig rá is éreztek erre, és most, az atipikusból (a ’home office’-ból, a rövidített munkaidőből, a rugalmas munkavégzésből, a ’gig economy’-ból) történő görcsös visszarendeződési próbálkozásaik során, a korábbi – covid előtti – „csodás” munkahelyi csapatszellem és kollektív öntudat, valamint jól-lét újbóli megélésével kampányolnak, hogy visszacsábítsák (adott esetben inkább visszarendeljék, sőt kényszerítsék) a dolgozóikat a méregdrágán felépített és fenntartott, egyébként üresen kongó, barátságtalan irodáikba.

De én a magam részéről óva intek minden bérből és fizetésből élő munkát vállalót, hogy ezt a fajta, a kizárólag, vagy legalábbis nagyrészt a munkahelyi ’well-being’-re, a barátságos légkörre, a horizontális (kollegákkal), sőt mi több a vertikális (vezetőkkel) történő baráti kapcsolatok megélésének lehetőségével motiváló munkáltatói/foglalkoztatói ígéretet készpénznek vegye, ne adj’sten összekeverje a szép emlékű gyerekkori öribari kebelbarátságokkal, országos cimboraságokkal (Eric Barker szerint fiatalabb korunkban van a legtöbb barátunk – a tinédzsereknek átlagosan kilenc – és ez a szám folyamatosan csökken, ahogy öregszünk)!

A munkahelyünk ugyanis, egy olyan közösség (vagy legalábbis annak kéne lennie…), ahova jó és érdemes tartozni, de nem kizárólagosan(!), hanem a családi, baráti, vagy egyéb (például sport, fitness, társastánc, sakk, kocsmadarts, szerepjátszó vagy akár alumni) közösségeink mellett! Mert igaz,„mindig kell egy barát!”, de az lehetőleg ne mindig, és főképp ne csak a munkahelyről legyen! A diverzifikáció ebben az esetben is kockázatcsökkentő – a társ(aság)talanság, a magányosság, az egzisztenciális bizonytalanság kockázatát csökkentő – tényező.

Plusz arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a munkavállalók igen sokat méricskélt foglalkoztatójuk iránt mutatott elkötelezettsége/elégedettsége sokszor, sőt merem állítani szinte mindig, egyoldalú. Mert bár a valódi, mély dolgozói elköteleződés a munkáltatók abszolút elvárásaként jelenik meg, a foglalkoztatók az esetek döntő többségében viszont (minél több embert foglalkoztat az a foglalkoztató, annál inkább) csak felszínes, „álszent” barátkozást tanúsítanak a dolgozóik iránt, amely csak addig tart, amíg a humán erőforrás – legyen ő barát, vagy sem – hozza a "számokat", vagy másképp, rideg barátságtalansággal megfogalmazva: a munkáltatók jólcsengő „barátsága” csupán eszköze és nem konkrét víziója a dolgos-szorgos munkanapoknak.