Mázlis és peches diszkrimináltak: az egyik rejtőzködhet, a másik nem

Azt gondolnánk, a romáknak azért nehezebb a helyzete a melegeknél, a zsidóknál vagy egyéb kisebbségeknél, mert őket gyűlölik a legtöbben. Az ELTE Társadalomtudományi Karán 2011-ben elvégzett felmérés szerint azonban "Magyarországon a melegek elutasítottsága a romákénál is nagyobb, a megkérdezettek kétharmada nem fogadna el közeli hozzátartozónak, barátnak, 50 százalékuk még szomszédnak sem homoszexuális embert [...] minél kisebb és hátrányosabb helyzetű településen él valaki, annál jobban elutasítja a melegeket, míg a romák esetében ez éppen fordítva van." (Metropol, 2011. május 11.) Egy zsidó vagy meleg embernek azonban több szempontból könnyebb a hétköznapi életben, mint egy romának. Hiába gyűlölnek egy meleget többen, nem feltétlenül tudják róla, hogy az. Ők ugyanis (az europid nagyrasszal megegyező küllemű zsidó származásúakhoz hasonlóan) könnyűszerrel eltitkolhatják identitásukat, (jó példa erre az ex-jobbikos Szegedi Csanád) míg a romáknak esélyük sincs effajta mimikrire. Identitásuk a bőrükre van írva.

Roppant érdekes a "HR-rasszizmus" szempontjából az idézett felmérés alábbi diagnózisa: "Minél idősebb, magasabb jövedelmű, iskolai végzettségű valaki, és minél nagyobb városban lakik, annál inkább elutasítja a romákat, tehát téves az a közvélekedés, hogy a kistelepüléseken a legerősebb az elutasítottság." A közkeletű prekoncepció szerint a romákat azért utálják, mert nem akarnak dolgozni. Csakhogy ebből annak kellene következnie, hogy ott utálják őket a legtöbben, ahol a legnagyobb arányú soraikban a munkanélküliség, ez pedig épp a kistelepülések. Viszont épp nem a kistelepülésen élő többségi polgárok a "legrasszistábbak", hanem pont hogy a magasabb jövedelmű és végzettségű, tehát nagyobb eséllyel dolgozó, állással, jövedelemmel rendelkező emberek. A munkahellyel rendelkező nagyvárosi polgároknak éppenséggel kisebb az esélye, hogy napi rendszerességgel romákkal találkozzanak, illetve, hogy konfliktusba kerüljenek velük. Főleg kicsi a sanszuk rá, hogy munkahelyi konfliktusuk legyen valamelyik roma honfitársukkal. A romák többsége ugyanis nem rendelkezik munkával, vagy eleve csak a többségi átlagembertől elkülönülve, alacsonyabb státuszú beosztásban jut be a foglalkoztatásba (közmunka, feketemunka, képesítés nélküli segédmunka a piaci szektorban, szezonális mezőgazdasági kenyérkereset, stb.)

Rasszistaparadoxon: minél kevesebbet látom, annál jobban gyűlölöm

Paradox, de valahol nagyon is logikus, hogy azok félnek leginkább a romáktól, akik alig, vagy jóval kevesebbszer találkoznak velük. Tény, hogy a válságövezeti zsákfalvakban rengeteg az etnikai konfliktussá transzformálódott együttélési probléma. Többség és kisebbség a kölcsönös gyanakvás frusztrált légkörében él. De ha közel van, akitől félek, akkor valamennyire azért megismerem a félelmem "tárgyát", s az ismert dologtól, személytől mégiscsak kevésbé fél az ember, mint az ismeretlentől. Ha viszont a csoport, amelytől rettegek, viszonylag távoli, a tőle való rettegés nem "józan paraszti", hanem irracionális. Sokan azt mondják, hogy a munkahellyel, jövedelemmel rendelkező emberek azért viseltetnek előítélettel a romák iránt, mert nem látják őket dolgozni. De ha ők is szakmát, diplomát kapnának, és a többségi polgárok egyenrangú kollégái lehetnének, akkor oldódna az ellenszenv. De biztos, hogy így van? A romák most is dolgoznak. Nyilván nem elegen, de láthatjuk őket minden nap. Utcát takarítva, vasút-, és házépítő brigádok segédmunkásaiként, földeken a terményt betakarítva. Ezzel még a rasszistáknak sincs gondja. "Dolgozzanak a romák, csak ne keveredjenek velünk, ne próbáljanak közénk furakodni. Tudják, hol a helyük a munka világában." - mondják. Biztos örülnének a kvalifikált alkalmazottak, ha ezrével jelennének meg náluk sötétebb bőrszínű szakmunkások, mérnökök, informatikusok, ügyvédek, könyvelők és közgazdászok? Akik - lévén, hogy sokkal mélyebbről törtek fel - ugyanazt a munkát akár húsz-harminc százalékkal kevesebbért is elvégzik? A nyugati munkások talán örültek, amikor megjelent a más színű és jóval olcsóbb bevándorló munkaerő?

Meggyőzni és/vagy legyőzni kell a rasszistát?

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az etnikai feszültségek alábbhagynak pusztán attól, hogy akiknek eddig nem volt munkájuk, álláshoz jutnak. A HR-szakmát pont ettől fogja nagyobb kihívás érni. És nem tudják majd a konfliktusokat megelőzni, ha az eddigi, bejáratott (és lejáratott) narratívákat próbálják mechanikusan alkalmazni. A rasszizmus és kisebbségvédelem ügyében nálunk szinte mindenki csőlátásban szenved. A jogvédő civilek a kisebbségiekkel általában, mint üldözött, diszkriminált személlyel találkoznak, áldozatként tekintenek rá. Az állam, a hatóságok illetékesei (és a választók többsége, így gyakran a cégek személyzetisei is) pedig a bűnözőt, az elkövetőt, a potenciális vállalati szarkát, de legalábbis a zűrös, problémás embert látják bennük. Akivel csak gondot veszünk a nyakunkba. Ha pedig egy réteg képviselőivel mindig egy bizonyos szerepben találkozom, hajlamos vagyok általánosítani. Amennyiben egy csoportból csak (vagy legfőképp) áldozatokkal, vagy épp elkövetőkkel "futok össze", akkor egy idő után hajlok arra a vélekedésre, miszerint a csoport összes tagja áldozat és/vagy tettes. Holott az élet ennél bonyolultabb. Van olyan, hogy az ember egyszerre áldozat és tettes, meg olyan is, hogy egyik sem. Attól, hogy egy populációban felülreprezentáltak a tettesek és/vagy az áldozatok, még egyáltalán nem tekinthető mindegyikük annak. Helytelen, tévutas dolog valós negatív tapasztalatokból általánosítani.

A legnagyobb gond a populáción belüli differenciálás, valamint szelektálás hiánya. Fontos, hogy a többségnek - és a jelen HR-vezetői onnan rekrutálódnak - ne legyenek se negatív, se pozitív előítéletei. Mert ha - helyesen - nem szabad az emancipálandó kisebbség tagjait negatívan egy kalap alá venni, akkor pozitívan szabad-e? És nincs-e felelőssége a kisebbséghez tartozó egyénnek is, hogy amennyiben előítélettel találkozik, akkor mihez kezd vele? A viselkedésével, a tetteivel rácáfol, vagy fordítva, beigazolja azokat? Sokszor halljuk (és igaz is), hogy a nyomorban élők ellenszenves, antiszociális viselkedéséről nem csak ők tehetnek, hanem a helyzet is, amibe beleszülettek. Tehát ne ítéljük el rögtön a bűnözőt, hanem nézzük meg, miért tette. Valóban, ez helytálló. De ha ez igaz a kisebbségi gettóbűnözőre, akkor nem áll a többségi rasszistára is? Ő nem azért lett ilyen, mert így nevelték, így szocializálódott, konkrét negatív benyomásokat szerzett, amelyből tévesen általánosít? Hihetetlen pénzek mentek el az utóbbi évtizedekben a rasszizmussal, az előítéletekkel szembeni kampányokra, teljesen eredménytelenül. A Jobbik és a Kuruc.info szárnyal, a burkolt, "civilizált" rasszizmus egyre népszerűbb. Nem utolsósorban azért, mert az antirasszista harc "toleranciabajnok" éllovasai gyakran ugyanúgy küzdenek, mint akik ellen harcolnak. Intoleránsan az intolerancia ellen, diszkrimináljuk a diszkriminálókat, ítéljük el az előítélkezőket! Csöppet sem zavarja őket, hogy agresszív megbélyegzéssel egyetlen rasszistát sem lehet "áttéríteni", meggyőzni. Igazából nem is ez a céljuk a petíciókkal, felvonulásokkal, bojkottokkal. Hanem annak kidomborítása, hogy ők bezzeg mennyivel jobbak, különbek, mint a csúnya gyűlölködők. Akikkel rendes ember különben se vitázik. Csakhogy a politikai korrektség hazai kudarca épp azt bizonyítja: a nyelvi terror és cenzúra sehová nem vezet, meggyőzés nélkül nem megy. Igenis, ha egy munkahelyre roma (vagy bármely más, erősen diszkriminált kisebbségi) érkezik, akkor a HR-esnek az is feladata, hogy terápiaszerű kibeszéltetéssel feloldja a többi dolgozóban meglévő esetleges félelmeket. Vagy talán jobb, ha a mögé bújunk, hogy "vállalatunk és egyetlen munkatársa sem diszkriminál senkit", oszt jó napot? Lehet hazudni, csak hosszú távon nem érdemes.


Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Milyen a munkahelyi rasszizmus?
2. oldal - Mázlis és peches diszkrimináltak: az egyik rejtőzködhet, a másik nem