Öncoachingolás és pozitív gondolkodás

A coachingot többféleképpen is definiálhatjuk, legfőbb célja, hogy a lehető legjobb teljesítmény elérésére ösztönözzön, segítse, hogy a problémákat más szemszögből is lássuk, és ezáltal új megoldásokra jussunk, továbbá elősegítse az élet pozitívabb megélését. A coaching a közgondolkodással ellentétben egy hétköznapi ember számára éppoly elérhető, mint a menedzserek részére, sőt, aki nyitott szemmel jár, észreveszi, hogy teljesen behálózza napjainkat. Aki képes figyelni az élet apró jeleire és kérdéseire, könnyen képes lehet önmaga coacholására is, hiszen a coaching lényege a megfelelő kérdés feltétele egy új nézőpont bemutatásához.

Sokan nem hisznek eléggé magukban és saját képességeikben. A meg nem változtatható dolgokkal túl sok időt töltenek, és nem hiszik el, hogy képesek a változtatásra. Sokszor hibáztatunk másokat a problémákért, ahelyett, hogy a probléma megoldására koncentrálnánk. Fontos, hogy ezen változtatni tudjunk épp úgy a nagy pillanatokban, mint a legapróbb hétköznapi esetekben. Az emberek többségét a sikertelenségtől való félelem vezéreli ahelyett, hogy a kihívásokban rejlő lehetőségeket és a fejlődést látnák meg. Ebben segíthet a coaching. Fontos, hogy észrevegyük, hogy amikor megküzdünk egy kihívással, akkor az megnöveli az önbizalmunkat, és az önbecsülésünket.

A következőkben egy hétköznapi helyzeten keresztül szeretném bemutatni, hogy miként gondolkodik egy hétköznapi ember és miként egy coaching gondolkodást ismerő személy egy hétköznapi helyzetben, illetve, hogy a két gondolkodás hova vezet el minket hosszú távon.

Gondoljunk csak egy alapvető hétköznapi helyzetre, amikor például egy kollégánk sikert ér el egy feladat elvégzésével. Ilyenkor őt mindenki dicséri, és gratulál neki. A többi kolléga agyán, két alapvető gondolat fut át ekkor. Az első, hogy „erre én is képes lennék, csak...” És itt már jönnek is a kifogások, nekem nem volt rá időm, nekem más feladatom volt. A másik gondolat, az hogy a kolléga milyen ügyes volt én ezt sohasem tudtam volna megcsinálni. Az első esetben kifogásokat gyártunk, a másodikban pedig lebecsüljük önmagunkat. A végeredmény ugyanaz lesz mind a két esetben: a következő feladatra sem mi fogunk jelentkezni, és a következő gratuláció sem a miénk lesz. Ezzel megfosztjuk magunkat a lehetőségtől az előléptetésre, a magasabb fizetésre, és legfőképpen az önbecsülésünk és boldogságunk növelésére. Ilyenkor jönne jól egy coach, aki minden ilyen helyzetben ott áll mellettünk és felteszi a szükséges kérdéseket, elkezd vezetni a helyes ösvény felé.

A coach először megkérdezné: milyen napja volt, hogy érzi magát? A kérdés már hozná is magával a történet elmesélését. A coach pedig tovább kérdez: miért nem jelentkezett Ön is erre a feladatra? Tényleg nem volt rá ideje? Ön biztos, hogy nem lenne rá képes? Hogy érezné most magát, ha önnek gratulálnának? Képzelje el, hogy Öné a siker, mi vezetett ehhez a lépéshez? Melyik tulajdonsága volt a legfontosabb a sikerhez? Kire számíthatott a leginkább a feladat során? Kérdés kérdést követ, és mi rájövünk, hogy nem is lenne olyan nehéz azt a feladatot teljesíteni, és legközelebb nekünk is vállalni kellene. Rájövünk, hogy a képességünk megvan és időnk is lenne rá, sőt a kihívás és az akarat meghozza az energiát is. A coachcsal való találkozás végére már várjuk a lehetőséget, hogy jelentkezhessünk a következő feladatra, mert rájöttünk, hogy képesek vagyunk rá, és ez az érzés energiát ad számunkra, növeli az önbecsülésünket.

Csakhogy nem várhat minden esetben egy coach az irodában és nem faggathat ki minket arról, hogy mi nem ment. Ekkor lép előtérbe az öncoachingolás. Ki ne tudná önmagát kifaggatni? Kinek nincsenek ötletei egy feladat véghezvitelére? Az első lépés, hogy hallgassuk meg önmagunkat. Mikor visszatérünk az irodába az első gondolat ne a sopánkodás legyen, hanem odafigyelés a gondolatainkra. Milyen jó lenne a kolléga helyében lenni! - kinél nem jelenik meg ez a gondolat egy ilyen szituációban? Ekkor nem szabad továbblépni a sablonos negatív gondolatokra és kifogásokat gyártani, hanem pozitív irányba kell váltani, abba az irányba, ahová a coach kérdései is vinnék gondolkodásunkat. Fel kell tennünk magunknak a kérdéseket pozitívan és objektíven kell rá válaszolnunk. Miért is ne tudnám megcsinálni? Miért nem volt rá időm? Mit is csináltam akkor? Ekkor jön el az ideje a pozitív ábrándozásnak. Milyen jó lenne a helyében lenni, hogy élvezném én is a dicséreteket. Milyen jól esne a főnöktől az a gratuláció. A következő lépés pedig az ábrándozás és a gondolat összevonása. Mit is kéne tennem, hogy ezt elérjem? Mi lenne, ha azt a feladatot, amit az értekezleten mondtak elvállalnám? Mivel járna? Mi lenne a legnehezebb? Ha probléma jönne, hogy oldanám meg, ki támogatna? Hogy gratulálna mindenki a végén és ez milyen érzés lenne? Mire a gondolatsor végére jutunk, rájövünk, hogy a feladat azzá a feladattá lett, amit mindig is vártunk.

Ahhoz hogy megváltoztassunk gondolkodásunkat hatalmas pozitív hozzáállásra és hitre van szükség önmagunk irányába, hogy el tudjuk hinni: a kitűzött célt elérhetjük. Sokaknak azonban nem megy a gondolatok megváltoztatása egy csettintésre, nekik ajánlott felkeresni egy coachot, aki elindítja őket az úton. Azzal tisztában kell lennünk, hogy egy coachcsal való heti, kétheti vagy havi találkozás nem ér semmit, ha nem vagyunk képesek önmagunk gondolkodást is megváltoztatni. A coach tanítja meg a módszertant a kérdésein keresztül, megmutatja az irányt, de a coacholt személy feladata, hogy ezt az utat végigjárja. Ahhoz, hogy az út végén elérje a sikert, szükséges, hogy az élet minden pillanatában tudjon a coaching alapgondolatával élni, éppúgy a nehéz helyzetben, mint a hétköznapok apró kihívásai esetén és képes legyen önmaga coachává válni, önmagát kérdezni és önmagának őszintén válaszolni, mert a coach és a coacholt személy csak így érheti el a sikert.

Mikó Eszter
humánpolitikus, emberi erőforrás tanácsadó hallgató