Megjelent: 7 éve

A félelemkeltés hosszútávon nem jó motiváció

Ha álláshirdetésben azt látom, hogy „elhivatott”, „belső motivációval rendelkező” kollégát keresnek, akkor kétféle érzés kerít hatalmába. Az egyik az öröm afölött, hogy törődnek azzal, mit érez a munkatárs a munkájával kapcsolatban. Ez – sajnos tapasztalataim okán – gyorsan el is múlik, és jön a másik érzés. A félelem attól, hogy a hirdetők nem képesek motiválttá tenni a munkatársakat, azt várják, majd magától, magában talál motivációt, ők ezzel nem is kívánnak foglalkozni.

Volt cégvezető, aki nekem panaszkodott, hogy munkavállalója néhány plusz ezresért lelépett egy másik céghez. Pedig mi mindent megtett azért, hogy jobb legyen a munkavállalóknak, még szendvicset is hiába rendelt nekik a heti meetingre, meg se köszönték, csak befalták, egy darabot sem hagytak neki. „Ezek” ilyenek. Az egyik munkavállalója szerint a heti meetingen általános volt az üvöltözés, a nyilvános megszégyenítés, fenyegetőzés kirúgással, amikor pedig a folyton fenyegetett ember felmondott, még nagyobb tombolás következett. Soha nem éreztette velük a főnök, hogy fontos és hasznos a munkájuk. Mikor vége lett a szeánsznak, stresszoldásként elfogyasztották a kaját, és másfél órányi üvöltés végighallgatása után nem mertek bemenni a főnökhöz azzal, hogy „köszi, finom volt” vagy “helló, hoztunk neked is pár darabot, köszi”.

A vezetőnek próbáltam elmondani, hogy a munkavállaló motivációját meg kell teremtenie a munkáltatónak. Aki nem tud másképp motiválni, az félelemkeltéssel próbál jobb teljesítményre ösztönözni, de ez hosszútávon sosem működik. Külön szakértelmet kíván a motiváció megteremtése, nemcsak HR-es, de vezetői kompetenciák is szükségesek hozzá. Tervezés, stratégiai gondolkodás, nyitottság az építő jellegű kritikára, empátia, odafigyelés, problémamegoldó-képesség. Ezt nem lehet helyettesíteni egy tálca szendviccsel, de mindkét félnek azt mondtam: kezdetnek ez jó, lépjenek előre, és főleg kommunikáljanak.

A munkavállalói céltudatosság

A munkavállalói oldaltól is megkapom sokszor, micsoda egy álomvilágban élek, hát mit szeressen ő a munkáján?! Meg nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem fordítva. Nyilván ebben a munkahelye is hibás, de ő maga is. Tett-e valamit azért, hogy olyan munkája legyen, amit szeretne, amiben értelmet lát? Mert kényszerből bármilyen munkát elvállal az ember pénzért, de miért ragad bele? Ha nem felel meg neki a jelenlegi helyzete, akkor miért nem változtat? Tanulni, fejlődni, majd váltani miért nem alternatíva a panaszkodásra? Kifogás persze mindig van. Nincs pénz, nincs idő, nincs lehetőség, nincs kedv. Pénzhiányra megoldás lehet a részletfizetés, a tanulmányi szerződés, alapítványi ösztöndíj, idő mindenre van, ha akarjuk, a lehetőség pedig nem jön szembe velünk, hanem keresni kell. Így lesz hiperes árupakolóból rendszermérnök, érettségizett kőműves segédmunkásból építészmérnök-hallgató.

Hiszem, hogy ha látszik valami értelme a küzdelemnek, mindenki küzdeni akar. Ha a küzdelem hiánya túl nagy veszteséget okoz, vagy ha a küzdelem komoly pozitív eredményt hozhat, szintén küzdeni fog mindenki. Ez utóbbi szerint a munkakörülményeket kell olyanná alakítani, hogy érdemes legyen küzdeni a jólvégzett munka jól megérdemelt eredményéért, vagy akár az állás megtartásáért.

Félve arra gondolok néha, hogy aki folyton panaszkodik, az magát a panaszkodást szereti, együttérzésre vágyik, és ezért nem változtat a helyzetén (annyira azért nem rossz a helyzete, hogy változtasson). Szinte menthetetlenül motiválhatatlan az az ember, aki azért nem küzd, mert elhitte, hogy több neki nem juthat. Feladta, nem látja, mit érhet el küzdelemmel. Én ezért nem adok terepet az üres siránkozásnak: hogy ne motiválhasson senkit feladásra. A pesszimizmus blokkolja a racionális gondolkodást, nem enged célt kijelölni, gátolja az előrelépést. Ráadásul a mesterségesen gerjesztett pesszimizmus mögött mindig valamiféle érdekek állnak, de ez már majdnem politika, tehát inkább hagyjuk…

A motiváció és az elhivatottság viszont két külön dolog: például orvosok, ápolók, pedagógusok nálunk nem könnyű munkakörülmények közt mégiscsak teljes hivatástudattal dolgoznak (a többség legalábbis). Őket elsősorban a saját indíttatásuk motiválja: segíteni a betegeken, elesetteken, tanítani az új generációt. Ha még rendesen meg is fizetnék, még jobb lenne, de őket nem csak ez hajtja.

Aki viszont “csak” megélni akar a munkájából, nem keresi az értelmét, az örömöt benne, annak egy munkáltató is “csak” egyetlen dolgot tud nyújtani: rendes fizetést. Feltéve, hogy az elvégzett munka értéke egy rendes fizetésnyi. A “csak megélni akarok” munkavállalói stratégia általában ezen bukik el: amit ő tud, azt még nagyon sokan tudják, így a “rendes” fizetés ritkán elérhető, így tényleg “csak megélni” fog, előrelépni nem. E stratégia másik problémája, hogy a munkáltatónak sem nyújt semmilyen pluszt: az ilyen munkavállaló nem érdekelt abban, hogy jobb legyen a cég, jobban működjön. Ha munkavállalóként lát is valami hibát a folyamatokban, lenne ötlete javítani, akkor sem szól illetékesnek, csak a saját világában hangoztatja, milyen jó ötlete van, mert “nem azért fizetik”, “nem az ő dolga”, “erre van a főnök, neki kell látnia”. Hogy egy-két ilyen ötlettel előreléphetne, javíthatna a saját helyzetén is? Hogy megmutathatná a cég vezetőinek, hogy van benne ambíció, szándék a jobbításra? Erre is csak legyintés a válasz, vagy még rosszabb, hogy ő “ezeknek” nem fog segíteni. A cég meg szépen megy a süllyesztőbe, mert javítani nem akarnak rajta, így az egyébként tehetséges, de motiválatlan munkavállalók pedig munkanélkülivé válnak. Nagyanyám mondta volt, hogy nemakarásnak nyögés a vége.

Láttam irodát, ahol egy kinyomtatott, falra kiragasztott lapon szerepelt a főnök egyik elvárása: Ha elküldtünk egy fontos e-mailt, és nem kaptunk rá választ, akkor fel kell hívni a címzettet! Ez azért volt kitéve, mert voltak emberei, akiknek ez maguktól nem jutott eszébe. Én meg azon gondolkodom, hogy mikor állást kerestek ezek az emberek, vajon a CV-be beírták, hogy elhivatott, agilis, proaktív, és hogy céljuk, hogy hasznos tagok legyenek a csapatban, előremozdítsák a cég sikereit? Ezek egyébként olyan template-dumák, melyeket nem érdemes használni. Vagy a munkáltató hibázott, mikor hagyta ennyire nemtörődömmé válni őket? Miért nem volt fontos nekik, hogy egyes céges ügyek jól menjenek? Mit kellett volna tennie a munkáltatónak ahhoz, hogy ne így álljanak hozzá a munkájukhoz?

Elhivatottság másképp

Volt a Discovery Channelen egy sorozat, Licitvadászok (Auction Hunters) címmel. Ebben két fickó kifizetetlen, ismeretlen tartalmú raktárakra licitálva jutott mindenféle holmikhoz (és rengeteg szeméthez), amiket jó áron értékesítettek tovább, dollár ezreket keresve ezzel hetente. Nyilván ez egy forgatókönyvvel támogatott művalóság-show, a benne lévő történetek vagy is kisarkított esettanulmányok, de nem is ez fogott meg benne. Hanem a két pasas hozzáállása a munkájukhoz és saját magukhoz. Egyszerű lomisok a mi fogalmaink szerint, nem is becsülné őket sokra a mi társadalmunk. Annak ellenére imádják a munkájukat, hogy látszólag semmi vonzó nincs benne. Sok és nehéz munkával lehet bizonytalan összeget keresni, sőt még veszíteni is lehet. A koszos lomok közt turkálni büdös raktárakban főiskolai diplomával. Cipekedni, takarítani, szemetet hordani, alkudozni 1-2 dollárokon. Innen olvasva nem álommeló, ugye? Erre ők boldogan csinálják, mert mást látnak benne. Izgalommal készülnek minden egyes raktárra, komoly szakmai felkészültséggel rendelkeznek antik holmik, fegyverek területén, profi sales-esek. Számukra a munka értelme: a sok érdekes tárgy, amit más sosem láthat, sosem vehet kézbe, az emberek ismeretsége, akik ezeket értékelik. Emellett megküzdenek minden egyes dollárért, de örömmel. Ha buknak, sem csüggednek, dolgoznak tovább, a következő lehetőségen.

HR-szempontból is furcsának tűnhetnek: Amikor kisegítőt kerestek, kit választottak? Egy olyan licitvadász lányt, akivel keményen megharcoltak egy liciten, és vesztettek vele szemben! Pénzt is, presztízst is. A csaj lelicitálta őket! De mivel látták munka közben, ismerték a munkához való hozzáállását, mikor bővülni akartak, neki tettek állásajánlatot. Félre tudták tenni a múltbeli sérelmet a sikerük érdekében. Nem érdekelte őket a saját egójuk, de a jövőjük, a közös cégük jövője igen. Racionálisan döntöttek, nem az érzelmeikre hallgatva.

Amit csinálnak, arra rendkívül büszkék, és bemutatkozásukban ki merik jelenteni, „mi vagyunk a legjobbak”. Valami ilyesmi a “belső motiváció” és az “elhivatottság”.

Jobangel
HR Blog
  • 2020.08.30Sämling Solution most induló online nyílt képzései! Összes képzésünk elérhető online, professzionális csapatunk profi megoldásokkal a megszokott színvonalon a következő képzéseket ajánlja figyelmébe: Virtuális csapatok menedzselése, Practical Task&Project menedzsment, Hogyan oktassunk online, Kreatív problémamegoldás, Megtartó erőim a változó időkben, Reziliencia,Virtuális interjútechnika Részletek Jegyek
  • 2020.10.06Vigyázz, jönnek az ellenőrök! Az ellenőrzésektől mindenki tart. Sok esetben azonban nem könnyű magunkat kiismerni a jogszabályok és az ellenőrzési folyamatok útvesztőjében. Ebben az eligazodásban szeretnénk segíteni olyan szakértőkkel, akik az ellenőrzések napi gyakorlatára látnak rá. Részletek Jegyek
Follow hrportal_hu on Twitter
További cikkek
Mikor állítható helyre a jogellenesen megszüntetett munkaviszony?

Milyen kártérítést kaphat a munkavállaló, ha jogellenesen szüntette meg a munkaadó a munkaviszonyát? Mikor és hogyan lehet helyreállítani a... Teljes cikk

Amikor a vállalati kultúrát csak a vezető közvetíti

Mi történt a vállalati kultúrával a karantén office időszakában? Milyen veszélyeket és lehetőségeket teremtett a vezetőknek az új koronavírus... Teljes cikk

Így nyerd vissza az önbizalmad 5 lépésben!

Emeljük új szintre kommunikációs képességünket, csiszoljuk önismeretünket. Jó befektetés. Ehhez ad gyakorlati tippeket ez a blogposzt. Teljes cikk