2024: Túlszabályozottság és visszarendeződési próbálkozások a munkaerőpiacon

2024, az olimpia (és a munkaerő-piaci visszarendeződési próbálkozások) éve

Annak ellenére, hogy idén a teljes foglalkoztatási szcénát – szinte valamennyi egyéb gazdasági-üzleti-társadalmi területhez hasonlóan – korábban soha nem látott módon, minden mást elsöprően árasztotta el a mesterséges intelligenciáról szóló diskurzus, számomra 2024. nem az AI, hanem az olimpia éve volt. Na, nem azért, mert ekkora fanatikus sportrajongó lennék, vagy mert a ragyogó magyar teljesítmények minden más nemzetét elhomályosították volna (pláne, hogy az eredmények – a magyar aranyérmek száma – saját (teljesítmény)értékítéletem szerint, alaposan elmaradtak az előzetesen kommunikált várakozásoktól, illetve merészen túlzó TÉR-célkitűzésektől), hanem mert az összességében talán legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó olimpiai esemény, a genderbotrány szemléletes eszenciáját adta korunk (és különösen a 2024-es év!) antik és avitt szabályozottságának, valamint ambivalens és paradox változási/változtatási hozzáállásának – rávetíthetően a munkaerőpiaci folyamatokra is.

Nyilvánvalóan nem tudnám megtenni az idei nyári játékoknak a munka világára történő eme, kissé erőltetett rávetítését, ha Párizsban az algériai Imane Khelif, a női bokszolók 66 kilós olimpiai negyeddöntőjében nem pont egy honfitársunkat – történetesen Hámori Lucát – győzte volna le egyhangú pontozással (minthogy szinte senki sem foglalkozott itthon a tajvani Lin Yu Ting-gel, aki Khelif-fel hajszálra megegyező kromoszómabotrányba keveredett a 2024-es olimpián). Tegyük hozzá, hogy Luca kiesését követő, főként az érintettség okán elinduló, hazai felháborodás (tiltakozott a Magyar Ökölvívó Szakszövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság is) már csak aprócska akciócska volt az olaszok generálta letámadáshoz képest, hiszen az ő versenyzőjük a nyolcaddöntőben, 46 másodperc után – önminősített önvédelemből – feladta a küzdelmet Imane ellen, akit azóta is világszerte azzal vádolnak, gyanúsítanak, pocskondiáznak és szidalmaznak, hogy Y kromoszómája, és túlságosan magas tesztoszteronszintje van, ami biológiai értelemben azt jelenti, hogy Imane nem Ms. Khelif, hanem Mr. Khelif, és ez egyenlőtlenül nagy fizikai fölényt biztosít(ott) neki a női mezőny többi tagjával, például a mi Lucánkkal szemben is.

Éééés ebben van is valami, mármint a fizikai fölényben, mert Imane végülis megnyerte a súlycsoportját, azt a Jang Liu-t verve meg a döntőben, aki győztese volt az egy évvel korábbi, újdelhi-i boksz világbajnokságnak, ahonnan egyébként Imane Khelif-et – a másik, fentebb emlegetett versenyzővel, a  Párizsból szintén aranyérmmel távozó Lin Yu Ting-gel együtt – a Nemzetközi Bokszszövetség (IBA) már tavaly eltiltott az ökölvívó-VB női versenyén való indulástól, egy DNS-vizsgálat eredményére hivatkozván, amely szerint Imane biológiailag férfi… 

Nos nekem, innen kezd(ett) igazán érdekes lenni az olimpia, mert a Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB), teljesen figyelmen kívül hagyva a Bokszszövetség változó korunk új kihívásai által életre hívott erre vonatkozó „vadiúj” genderálláspontját és -szabályozását, kiállt mindkét interszexuális sportoló, és naná, a saját „évezredes” szabályozási, nevezési, és gendervizsgálati módszerei mellett, kijelentvén: „…útlevelükben nőként vannak feltüntetve, és sok éven keresztül a női mezőnyben versenyeztek. Ez egyértelműen a női lét meghatározása”. Hm, ami valamiért 2023-ban a Bokszszövetségnek már nem volt elég – nevezetesen: a nemiség megállapításához „csak” bekukkantani valaki szoknyája alá, és/vagy rápillantani az útlevelére – az a NOB-nak 2024-ben még bőven megfelelőnek bizonyult. 

Megkerülhetetlen változások? 

Természetesen, a Nemzetközi Olimpia Bizottság kimagasló eszmeiségéről, fáradhatatlan sporttörténeti aktivitásáról, és – merem állítani – őszinte ideológiai naivitásáról, nem pedig flexibilitásáról, proaktivitásáról, gyors reakcióiról, vagy szabályozási talpraesettségéről nevezetes, de hogy ez a mélyrugalmatlanság legyen jellemző a kapitalista foglalkoztatás egészére, és törjön 2024-ben látványosan felszínre a magyar és a nemzetközi munkáltatási arénában is, az azért némileg meglepett, még engem is. Ugyanis a munkaerőpiaci versengésben

• a négynapos munkahét bevezetésétől való visszatáncolásával vereséget szenvedő Magyar Telekom;

• a home office kísérletezgetésével hasonló siker- és eredmény-telenséget produkáló MÁV;

• az Amazon elképesztő pálfordulása (tudniillik Seattle belvárosának jelentős része, több mint 50 irodaépület – valamint számos beépítetlen telek – az Amazon tulajdonában vagy bérleményében van, és a mérlegében 4,5-5 milliárd dollár értékű volt a kihasználatlan irodaépület… Így véletlen lenne tehát, hogy Andy Jassy, az Amazon új CEO-ja 2024. januárjától elrendelte a heti ötnapos kötelező bejárást a cég hetvenötezer seattle-i dolgozója számára, az innováció, a gyorsabb döntéshozatal, az együttműködés, a vállalati kultúra szükségszerű erősítésére hivatkozva?!);

• a generációváltóban önmagukat, nagy rivaldafényben „önfeláldozva” háttérbevonultató korábbi csúcsvezetők, mint Robert ’Bob’ Iger (Disney), vagy Howard Schultz (Starbucks) pazar visszatérése a nyugállományból;

mind-mind szemléletes példái az ősi, bevált módszerekhez – és személyekhez – való ragaszkodás(unk)nak. 

Ahogy az élsportban a fény városának 2024-es olimpiája – ha már a négy évvel korábbi tokióinak ez nem sikerült, pedig Imane Khelif és Lin Yu Ting már ott is bokszolt, csak mindketten kikaptak, és így akkor még nem léptek senki éremesélyes tyúkszemére… – világította meg, a munka világában a koronavírus  mutatott rá, és többek között az algoritmizáció-digitalizáció-mesterséges intelligencia 2024-es dominálódása erősítette fel az atipikus foglakoztatás és munkavégzés, vagy úgy általában a munkaerőpiaci változások el- és megkerülhetetlenségét.

Nem elég megvilágosodni

De a rávilágítás/megvilágosodás nem elég, sőt még a domináns (munkaerő-)piaci vezető szerep sem! A fő kérdés az, hogy ki mer egy ilyen globális méretű társadalmi/foglalkoztatási változási folyamatot képviselni, mi több az élére állni – legalább postaktívan, ha már proaktívan nem sikerült. Magyarországon a Magyar Telekom, a MÁV és a háttérszabályozó kormányzat sem merte ezt 2024-ben megtenni, ahogy nemzetközi szinten az Amazon, a Sturbucks, vagy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sem.

Persze, persze tudjuk, hogy „aki először megy át a falon, az ezer sebből vérzik”, de vajon majd 2025-ben lesz-e valakinek elég vér a pucájában ahhoz, hogy felvegye végre a kesztyűt, és szembenézzen

• az évszázados beidegződések szerint, rutinszerű társadalmi-munkáltatási folyamatok és szabályrendszerek avittságával, 2024. tekintetében kiemelten: az első ipari forradalom óta működtetett időalapú munkavégzéssel; a maszkulin dominanciájú foglalkoztatással; a gig economy rendszeridegen kihívásaival; az ESG elvárások erősödésével; a távol-keleti munkavállalók itthoni, még mindig „surranópályán” kezelt munkáltatásával; vagy a hazai, alacsony hozzáadott értékű produktivitás priorizálásával);

• a rugalmatlan elvek, ideológiák, paradigmák és dogmák meghatározta szellemiség flexibilizációjának elkerülhetetlen nehézségeivel;

• az ezirányú érzékenyítési folyamatok kollektív kockázataival;

• a széleskörű edukáció szinte megbecsülhetetlenül nagy költségeivel;

• a csatázó politikai-gazdasági ellenfelek békekötéséhez szükséges konszenzus- és kompromisszum-készség hiányával;

• a (foglalkoztatás)politika minden téren és területen megjelenő szavazatoptimalizáló törekvéseivel;

• a növekedés-vezérelt üzleti döntéshozók kizárólagos anyagi megtérülési ambícióival;

• a (közösségi) média kíméletlen agysorvasztásával, és potenciális megítélésromboló hatásaival.

…vagy 2025-ben is tovább lubickolunk a botrányoktól ugyan hangos, mégis kényelmes változatlansági „őrültségünkben”? Amely megfogalmazást a közvélekedés Albert Einsteinnek tulajdonít ugyan, bár hivatalosan Rita Mae Brown-tól származik, aki valójában szintén plagizálta azt, mert az eredeti idézet (állítólag...) a Narcotics Anonymous közösség egy 1981-es kiadványában bukkant fel először:

"Insanity is doing the same thing over and over again but expecting different results." - "Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és azt várni, hogy az eredmény megváltozzék".

Bár változik az. Csak lassan. Ráadásul sokkal lassabban, mint ahogy azt a világ forgása megkövetelné.

Például érdemes belegondolni, hogy az első modernkori olimpia rendezői nőket nem is engedtek résztvenni a játékokon (ahogy az ókoriak sem…). A szebbik nem kizárását maga Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok nagyrabecsült (megérdemelten!) atyja forszírozta, mivel a nők sportban való részvételét egyszerűen „tisztességtelennek” gondolta, mert szerinte 

• egyrészt az olimpia célja „a férfiak sporteredményének ünneplése és a férfi agresszió levezetése”, 

• másrészt „illetlen, ha egy nő teste megsérül a nézők szeme láttára.” 

A báró merev álláspontja ellenére a második, 1900-ban megrendezésre kerülő, szintén párizsi (micsoda véletlen!) olimpián, amikoris főként a feminista mozgalmak térnyerésének hatására a NOB – akárcsak most – lépéskényszerbe került, már az indulók 2,2 százaléka (hoppá!) nő volt. Azóta brutálisan sokat izmosodott a világ minden neme, de mégis 2012-ig (Londonig) kellett várni, hogy minden sportágban indulhassanak női versenyzők, és 124 évnek eltelnie ahhoz, hogy a férfi-női arány majdnem kiegyenlítődjék: a 2024-es Párizsi olimpián az induló sportolók csaknem fele, 49 százaléka volt nő – de jaj, ebben benne van Ivane Khelif, és a másik vitatott nemiségű női bokszoló, Lin Yu Ting is (!), de akkor, hogy is van ez a statisztika?!

Talán 2025-ben ez is tisztázódik, esetleg kiegyenlítődik, vagy akár meg is változik. A munka-világában is…

Nyitóképen Papp Tamás István