A felelős vállalat. Mókusvakítás?

„Egy felelős vállalat dolga a lehető legtöbb hasznot termelni a tulajdonosok számára a jogszabályoknak és az etikai elveknek megfelelően.”(Milton Friedman: 1970)

Friedmannak, a Nobel-díjas közgazdásznak bizony igaza van. A társadalmi felelősségvállalás (CSR) zászlóvivői ezt a megközelítést ördögtől valónak tartják. Azzal érvelnek, hogy egy szervezetnek (esetünkben természetesen egy profitorientált vállalkozásnak) igenis dolga, hogy aktívan hozzátegyen az őt körülvevő természeti vagy társadalmi környezet jobbulásához. Ezzel a szemlélettel önmagában természetesen nincsen semmi baj, a mögötte meghúzódó attitűd adhat inkább okot aggodalomra: a kontinentális Európában a vállalatok aktív hozzájárulását követelők álláspontja szerint a piacon megszerzett profit igazságtalan és aránytalan, így az a minimum, hogy a cégek visszacsorgassanak valamit a tönkretett természetnek vagy a kizsákmányolt embermillióknak.

Gondoljunk csak bele, mit mond Friedman: a vállalkozás a profitját a jogszabályok betartása, illetve az etikai elvek figyelembe vétele mellett szerezze meg. Ilyen módon tehát felesleges családi napot szervezni évente egyszer a betanított munkások és gyerekeik számára strandolási lehetőséggel és ingyen osztogatott csokoládéval. Ehelyett bőségesen felelős szervezeti magatartás például, ha a túlórák a jogszabály által előírt módon kerülnek elszámolásra.

Mit mond a marketing-„guru”?

Magyarországon sokan rajonganak Philip Kotler Corporate Social Responsibility: Doing the Most Good for Your Company and Your Cause című könyvéért. Ahogyan azt már az írás címe maga is közvetíti: kössük össze a kellemeset a hasznossal, azaz tegyünk jót, lehetőleg olyat, ami kedvez a vállalatnak.

De hát mi ezzel a baj? Miért hőzöng bárki is azon, hogy a kecske és a káposzta is? Kelet-Európából nézve igazán progresszív hozzáállásnak tűnik úgy hajtani a profitért, hogy közben jót tesz (jelentsen ez bármit is) a vállalat a világgal. Az ilyen típusú haszonelvű, vagy gyakorlatias felfogás és az etikus magatartást valóban csak egy hajszál választja el, ám ennek az írásnak éppen az a célja, hogy ezt a finomságot feltárva arra ösztönözze az olvasót, picit nézzen a dolgok mélyére.

Egy magatartásmód nem attól lesz etikailag helyes vagy helytelen, hogy a cselekvő esetünkben a vállalat) jót vagy rosszat tesz a környezetének, hanem a mögötte lévő szándéktól. Márpedig Kottler és tettestársa, Nancy Lee legfőbb érve az, hogy a helyes magatartás a cég részéről marketingelőnyhöz vezet.

Jogszerűség vagy kis stikli?

Az Exxon Valdez tankhajó 1989-ben történt balesete nyomán Alaszka partjainál 11 millió hordó nyersolaj került a tengerbe. Becslések szerint 100 ezer madár, valamint a tengerben élő állatok sokasága pusztult el. A partvidék 1400 km hosszan szennyeződött. Több mint ezer fokozottan védett rozmár hullott el. Az olajipari vállalat döntése, hogy tankhajóit a legmagasabb biztonsági előírásoknak megfelelően készíti fel, a hajón szolgálatot teljesítőket maximálisan felkészíti a navigációs szabályok betartására és a többi. Ez természetesen befektetés, azaz közvetlenül profitot nem eredményező pénzköltés. Az etikus magatartás tehát nem az, hogy a felsővezetők a sajtó kíséretében látványosan fácskákat ültetnek a cég irodaháza melletti parkban, vagy rozmárkölyköket simogatnak.

Betartani a jogszabályokat önmagában nagyon komoly kihívás. Ha egy szervezet betartja az élelmiszer-biztonsági előírásokat, akkor szinte garantált, hogy a vevői nem betegednek meg a termékek elfogyasztása nyomán. Jogszerűen működni sok esetben versenyhátrányt jelent, hiszen ha a többi szereplő nem teszi ezt - például feketén foglalkoztatja munkavállalói egy részét - tisztességtelen versenyelőnyhöz jut azáltal, hogy csökkenti a munkáltatás költségeit.

A társadalmi felelősségvállalás azt jelenti, hogy az adott szervezet a tevékenységét úgy végzi, hogy betartja a jogszabályokat, valamint tekintetbe veszi az összes stakeholder jogait, érdekeit.

A működésével nem csak egy csoportot, egyetlen stakeholdert (tulajdonosok vagy vevők) szolgál ki. A fenti példáknál maradva a biztonságosabb tankhajó a természeti környezet (egy a stakeholderek, azaz érintettek közül) érdekeit is tekintetbe veszi. Ehhez hasonlóan: a munkavédelem kialakítása során figyelembe veszi a dolgozók érdekeit.

A legnagyobb kérdés az, hogy miért veszi figyelembe az adott cég a munkavállalók érdekeit? Mi munkál a döntéshozók fejében, amikor például úgy döntenek, hogy az üzemcsarnokban sárga műanyagtáblákkal jelzik, ha egy-egy szakaszon csúszós a padló? Azért döntenek így, mert mindenkinek fáj, ha kitöri a bokáját függetlenül attól, hogy milliós jövedelmű vezérigazgató vagy a létminimum közelében élő betanított munkás? Avagy nagyon tartanak egy munkavédelmi pertől? Esetleg egy ilyen per nyomán a szervezet megítélésének romlásától? Avagy a törött bokájú munkavállaló hiányozni fog és nincsen elég ember, aki munkára fogható lehet a műszak során?

A vezetők szemlélete előbb-utóbb megjelenik a legutolsó üzemcsarnok leghátsó zugában is. Ahol a félelem, vagy pusztán további haszonszerzés reménye kényszeríti a döntéshozókat az etikusnak tűnő magatartás felé, ott a beosztottak is azonnal a maguk rövidtávú hasznát fogják keresni, amint közvetlen főnökük egy pillanatra is elfordítja a fejét.

Nagyon banális példát hozva: sok szervezet elnézi a dolgozóknak, hogy magáncélokra használják a fénymásolót. Ez a rendkívül pitiáner szintű trükk is csalás. (Hallotta már az olvasó az iskolában, hogy a szülők fénymásoljanak a munkahelyen, ha tudnak? Lehet, hogy már a közoktatás falai között megkezdődik a mutyi-szocializáció?) A szervezeteken belüli egyéni ügyeskedések döntő hányada kisméretű. Enron-botrány csak tíz évente egyszer fordul elő a nagyvilágban.



A mikroméretű ügyeskedések hátterében három szervezeti betegség szokott meghúzódni:

1. a nem kielégítő fizetés
2. az időgazdálkodás hiánya
3. az elégedetlenség artikulálásának hiánya.

Mindezekről a következő részben lesz szó.

(A cikk elkészítésében vállalt szerepéért köszönet Lukács Alexandra gyakornok kollegámnak.)

Friedman, Milton (1970): The Social Responsibility of Business is to Increase its Profits. The New York Times Magazine, September 13, 1970.
Philip Kotler, Nancy Lee (2005): Corporate Social Responsibility: Doing the Most Good for Your Company and Your Cause. Wiley, Ney York.