A külföldiekkel együtt a képek is eltűntek a falakról

Privátbankár: Honnan az ötlet, hogy kortárs festményeket adjanak bérbe vállalkozásoknak?

Dallos Anikó: A férjem a pénzügyi szektorban dolgozott, és ahogy külföldön járt-kelt, ott látta, hogy a cégek milyen figyelmet fordítanak az arculatukra, ő hozta az ötletet. A családalapítás miatt azonban nem volt energiánk, hogy azonnal belevágjunk. Amikor a gyerekek bölcsődések lettek, akkor tudtunk ezzel komolyabban foglalkozni.

Én nagyon bíztam a férjem üzleti megítélésében, általában jó döntéseket hoz. Azt látta az ismerősei körében, hogy erre Magyarországon is lehet kereslet. Most, hogy már benne vagyok, és jobban látom a piaci helyzetet, azt mondom, nem is olyan könnyű ez az üzlet, mint amilyennek az elején tűnt.

PB: Pedig nem kellett feltalálni a spanyolviaszt, ez már máshol működik. Így sem volt könnyű az indulás?

DA: Egyáltalán nem. A pénzügyi konstrukciót, a jogi hátteret nekünk kellett kitalálni, Magyarországon egyedülálló ez a modell. Úgy találtuk ki, hogy egy kép 2-3 évig lehet a bérlőnél. Utána választhat, hogy visszaadja a képet, vagy tovább bérli. Széles a szórás, mind ízlésben, mind árban - itthon erre van igény. A költségek nem lehetnek magasak, havi 3 ezertől 20-25 ezer forintig kérhetünk el az ügyfelektől. A bérleti díj költségként elszámolható, az áfa visszaigényelhető, a konstrukció rugalmas. Emellett felvállal egyfajta mecenatúrát is az, aki képet bérel - a marketingkommunikációjában fel tudja használni, és nem utolsó sorban nem egy üres irodában fogadja az üzletfeleit.

PB: Mi jelentette a kezdeti nehézséget?

DA: A portfóliót pár hónap alatt összeraktuk. Utána kezdtük feltérképezni a piacot, kerestük az utakat, hogyan tudunk eljutni a vállalkozókhoz. Ez a legnehezebb rész: bejutni egy irodába. Ez nem egy házaló, ügynökös tevékenység, itt kapcsolatokat kell építeni.

Az első tárgyalásra még nem viszek magammal képet, csak egy laptopot. Ezen mutatom meg a képeket, és ha felderítem az ügyfél érdeklődési körét, tovább mesélek. Az emberek szeretik hallgatni az érdekességeket képekről, művészekről. És az már biztató, ha eddig eljutunk! A következő tárgyalásra már lehet, hogy képet is tudok vinni, és bemutatom élőben, hogy ha a kanapé fölé helyezem, az milyen jól néz ki. Ez már majdnem garantált siker.

PB: Kimondottan az üzleti szférát célozták meg?

DA: Igen. Először a saját ismerőseink között mozgolódtunk, kerestük, hogy kiket érdekelhet ez a lehetőség. Azokkal beszéltünk, akiket az üzleti szférából, innen-onnan ismertünk. Aztán minden létező helyre megpróbáltunk bejutni, mindenféle emberrel beszéltünk. Fölvettünk egy értékesítő kollégát is, aki próbált segíteni, de nem sikerült az együttműködés. A piac bizalmatlan, a "hideg" hívogatásos módszer nem vált be. Talán azért, mert nem egy mosóport akarunk eladni: azt az ember laikusként is kiválasztja, hogy szimpatikus vagy nem. Itt a képeket helyre kell szabni. Meg kell nézni, hogy milyen a cég, milyen a profilja az ügyfélköre, milyen az iroda színvilága, satöbbi... Válogatni kell, mit, hova lehet kihelyezni.

És Magyarországon még mindig a tulajdonlásnak van hagyománya és értéke. Itt az, hogy valamit az ember bérel, az már egy más megítélés alá esik.

PB: Én gazdasági nehézségekre tippeltem volna. Nem volt nagy merészség a pénzügyi válság kellős közepén elindítani ezt a vállalkozást?

DA: Persze, hogy az volt. De egyrészt minden új vállalkozásba belevágni merészség. Másrészt a gazdasági válságban egy bizonyos réteg nem veszített annyit a presztízséből, a jövedelméből, az anyagi hátteréből, mint amennyit mondjuk a nagy többség. Ez nem feltétlenül van egyenes arányosságban azzal, hogy megéri-e elindítani egy vállalkozást vagy sem.

PB: Mi igényelte a legnagyobb befektetést a kezdetek kezdetén, az anyagiak, a kapcsolatok, esetleg a konstrukció kitalálása?

DA: Nyilvánvalóan nem 50 ezer forintból indítottuk el a céget. Kellett a pénzügyi háttér, egy nyilvántartó szoftver, a jogi struktúra. A legnagyobb tételünk a kapcsolati tőkénk. De sokba kerültek a képek is. Csak akkor veszünk meg egy képet, ha van hová kihelyezni. Eddig 15 képet vettünk meg, piaci áron, ami 300 ezertől egészen 1 millióig terjed. Tavaly már ott voltunk az Art Market képzőművészeti vásáron, volt egy kis standunk, próbáltunk minél több helyre bejutni, művészekkel ismerkedni, portfóliót építeni. Elindultam a vásáron, és ha azt láttam, hogy ez a kép nekem jó lenne, akkor bemutatkoztam. Később már ajánlottak, így jutottam el A-ból B-be. Idén is elmentünk az Art Marketre, csak most már a korábbinál nagyobb standdal, 30 négyzetméteren mutattunk egy tárgyalót műalkotásokkal a falon – egy picit kilógtunk a többiek közül. Készítettünk egy animációs filmet is, hogy hogyan működik ez a vállalkozás, ezt ott levetítettük.

PB: Ki dönti el, hogy mi a minőségi? Ön ehhez ennyire ért, vagy képeznie kellett magát?

DA: Egyelőre én döntöm el. Közgazdász vagyok, nincs művészettörténeti végzettségem. Ez egy ilyen cégnél, mint a miénk, ez mindenképpen előny. Ezen túl, ha az embernek van egy kis affinitása a kortárs művészethez, képzi magát, akkor nagy gond nem lehet. Az én érzékem úgy fejlődött, hogy minél több helyre elmentem, minél több képet megnéztem. A cég indítása előtt elvégeztem egy festménybecsűs képzést is. Tárlatvezetésekre jártam, kurátorokat hallgattam. Természetesen olvasom a szaklapokat is, csak így működik. Ez egy folyamatos tanulás.

PB: Odahagyta a közgazdász szakmát a kortárs művészetért?

DA: Ebben is ugyanúgy megvan a marketing, a menedzsment. Én a cégnek köszönhetően nagyon sok újat tanulok, azáltal, hogy saját cégem van, nekem kell megvívnom a harcokat, nekem kell bővíteni a saját cégem. Ezekkel nem foglalkoztam korábban, amíg egy multinacionális cégnél dolgoztam.

PB: Önre hallgatnak? Lehet a megrendelőt befolyásolni?

DA: Az ügyfelek legtöbbször a személyes élményeikből indulnak ki a választásnál. Abból, hogy milyen színt szeretnek, mi a hobbijuk. Van, akit egy kutyát ábrázoló kép fog meg, mert neki ugyanolyan kutyája van - de ez nem baj, ha minőségi, kortárs alkotásról van szó. Ez szerelem kérdése, bár ez egy üzleti konstrukció, a bérlő csak akkor fog kiválasztani egy képet, ha abba beleszeret. Külföldön már könnyebben megy, ott jobban van igény, az emberek szívesebben vásárolnak képeket. Nyilván ennek anyagi okai is vannak, de hozzáteszem, hogy ott mások a képárak is. Sajnos Magyarországon még mindig alacsony a vizuális kultúra iránti igény.

PB: Mi volt a leghajmeresztőbb, amivel találkozott?

DA: Számomra az a hajmeresztő, hogy nagyon sok irodában, lakásban teljesen üresek a falak. Azon kívül, hogy egy-két, a céggel kapcsolatos üzenet fel-felbukkan, nem nagyon figyelnek a belső enteriőrre. Pedig az emberek 8-10 órát ülnek a munkahelyükön, és nem mindegy, hogy milyen környezetben. Vannak azonban jó példák is, mint például néhány fiatal, kreatív cég, amelyek persze sokkal többet adnak az inspiráló munkahelyi környezetre, vagy az olyan nagyobb vállalatok, ahol a cégvezető maga is műgyűjtő.

PB: Kivel könnyebb dűlőre jutni, a művésszel vagy az üzletemberrel?

DA: A művészekkel már elég könnyen dűlőre tudok jutni, ez már megy.

PB: Meglehetősen kockázatos üzletet alapozni arra, hogy valakinek van-e, lesz-e igénye a művészetre vagy sem…

DA: Valóban. Ahhoz, hogy elérjünk a célcsoporthoz, alternatív utakat kell keresni, fel kell kelteni a vágyat az emberekben. Most is több minden van ehhez a fejemben. Nagyon sokan a magángyűjteményüket viszik be a cégbe, őket eleve fölösleges megkeresni. Amikor jöttek a multik, és velük együtt a külföldi vezetők Magyarországra, nyitottak voltak erre a konstrukcióra. Ahogy kikoptak a külföldiek, velük együtt a képek is eltűntek a falakról.

PB: Gondolom, a biztosítás is pluszköltség volt a kezdet kezdetén.

DA: Ez a bérlő általános biztosításába kalkulálódik bele, külön biztosítást nem kötünk.

PB: Mi az, ami Önt motiválja?

DA: Én a dolog művészeti részét élvezem, azt, hogy ha a festészetről beszélek, akkor annak milyen pozitív hatásai vannak. Nyilván nem arról van szó, hogy valakinek ki kell tapétáznia az irodáját kortárs festményekkel, elég, ha pár képet a megfelelő helyre tesz.

PB: Jó érzéssel tölti el, ha azt látja, hogy egy festmény jó helyre került?

DA: Igen, az nagyon jó érzés.

PB: Mi a cél? Hogyan látja magát 5 év múlva?

DA: Többen vagyunk, nyüzsgünk, több kép közül válogatunk, hozzuk-visszük őket. Több száz képes a kihelyezésünk.

Szeretnénk bővíteni a szolgáltatásainkat, ha már ez a bérleti rendszer így bejáratódott, nemcsak az üzleti szférában jelennénk meg, hanem rendezvényeken, vagy akár filmforgatáson is.

A jövőben kell egy raktár, de nyilvánvalóan az a célunk, hogy minél több helyre eljuttassuk a műalkotásokat. Minimum száz képet kell kihelyezni, hogy ez az üzlet jövedelmező legyen. És még az is csak pici hasznot hoz.

PB: Mikorra lesz meg ez a szám?

Két év múlva, szerintem.

Balla Györgyi