Megjelent: 7 éve

Merjünk-e beszólni a főnöknek?

images

images

E cikk általában a munka világáról szól, de kitérek benne a szakmámra is. Tesztelés gyanánt bedobtam a kérdést egy zárt, "csak tagoknak" online szakmai fórumon: milyen tipikus főnök-beosztott konfliktusok vannak az újságíró-társadalomban? Mennyire lehet ellentmondani, visszaszólni? Mennyire gyakori (vagy épp ritka), hogy a beosztott és/vagy külsős újságírónak is lehet igaza a (fő)szerkesztővel szemben? Volt-e már valakinek egzisztenciális hátránya abból, hogy "beszólt"? Döbbenetes tapasztalat volt, hogy bár a statisztika szerint nagyon sokan látták, olvasták, senki nem akart (vagy mert) bármit is hozzáfűzni. Bizalmas, privát üzenetben sem. S ha a szó szerint nyilvánosságból élő (a nyilvánosság határainak tágításáért küzdő) mesterség soraiban is ekkora tabunak számít ez, akkor az egyszerű "mezei" dolgozó nyilvánvalóan még inkább hallgatásba burkolózik.

Teljes joggal egyébiránt. A szerkesztőség, a sajtó, ugyebár másfajta munkahely, mint egy gyár vagy hivatal. Lazább, lezserebb a légkör, kedélyesebb, barátiabb a főnök-beosztott viszony. Ha itt se nagyon mernek kiállni magukért (vagy legalább beszélni a dologról), akkor hogy merészelné ugyanezt a segédmunkás a basáskodó művezetővel? Ez ráadásul dupla paradoxon. A sajtó úgy működik, hogy rávesz embereket: nyilvánosan beszéljenek a maguk és/vagy mások számára kínos, egzisztenciálisan rizikós dolgokról. Leplezzék le a titkolni próbált, kellemetlen, kompromittáló ügyeket. Ugyanakkor a saját szennyesét illetően a vízprédikáló média is gyakran bort iszik. Daniel-Domscheit Bergnek a WikiLeaks-portál (s alapítója, Julian Assange) baklövéseit, jellemhibáit, zsarnoki természetét feltáró könyvéről írva ütköztem bele legelőször abba, hogy a médiavezetők, "sztárleleplezők" más mércével mérnek, amikor a hóhért akasztják, tehát a saját titkaik kerülnek napvilágra. Berget eme vélekedés (amelyet persze inkább csak egymás közt, szakmai berkekben hangoztattak) saját fészkébe piszkító árulónak tekintette. Hasonló reakciók jöttek Szily László újságírónak a korábbi munkahelyét érintő bírálatára is. Miszerint nem szabad belső dolgokat kivinni, aki ilyet tesz, az minimum renegát és dezertőr.

Itt teendő fel a kérdés - s ez már nem csak a mi szakmánkról, hanem általában a munkahelyeket kettéosztó főnök-beosztott törésvonalakról szól - hogy meddig terjed az alkalmazotti lojalitás? Meddig köteles a dolgozó hallgatni, belenyugodni, amennyiben számára elfogadhatatlan vezetői döntéssel szembesül? Természetesen jogos igény, hogy a beosztott ne legyen indiszkrét, ne vigye rögtön ki az utcára a panaszát, bírálatát, ellenvetését. Hanem először jelezze mindazt az illetékes vezetőnek, magyarul: próbálja házon belül elintézni a dolgot. De mi van akkor, ha a cégnél eleve olyan légkör uralkodik, hogy a beosztott nem mer szembeszállni, vitázni a főnökkel? Mivel pontosan tudja, hogy úgysem lehet meggyőzni, sőt az ilyen "okoskodás" veszélybe sodorhatja a karrierjét. Általános tapasztalat, hogy az itthoni vezetők jelentős hányada (ha nem a többsége) rosszul tűri, ha ellentmondanak neki. A magyar vezetési kultúra, iskolarendszer feudális, poroszos és szovjet hagyományai, az autokrata-paternalista kormányzás mind azt sugallják: a főnökkel (tanárral) feleselni, a tornasorból kipofázni nem érdemes, sőt kifejezetten ellenjavallott.

Persze aligha lehet mindezt kizárólag a demokratikus rutin hiányára fogni. Irving L. Janis és Leon Mann 1977-ben publikált kutatása az akkor kétszáz éve alkotmányos jogállam USA vezetési kultúráját tanulmányozta. A vezetői prekoncepciónak való megfelelési kényszer példájaként hozza fel e kutatás az Egyesült Államok egyik legnagyobb titkosszolgálati kudarcát, a Castro-rezsim megdöntésének szándékával indított 1961-es Disznó-öbölbeli műveletet. Arthur M. Schlesinger, John Fitzgerald Kennedy tanácsadója bizalmas értekezletre volt hivatalos, ahol az elnöki stáb az akcióra vonatkozólag tett javaslatokat. Schlesinger ellenezte a műveletet, de Robert Kennedy, az elnök öccse (és igazságügy-minisztere) letorkollta: "Az elnök már döntött. Ne akadékoskodjon tovább! Most már mindenkinek az a dolga, hogy támogassa őt, ahogy tudja." (Stuart Sutherland: Irracionalitás. Noran Libro Kiadó, 2010. 73. o.) Ez a legnagyobb hiba, amit egy stratégiai döntést megelőzően véthet az illetékes. Hogy a vezető, illetve annak bizalmi embere, amikor megkérdezi az alárendeltjeit, hogyan történjen valami, utána rögtön azt is közli, hogy szerinte miként kellene történnie. Tehát nem az emberei szuverén véleményére kíváncsi, hogy a pro és kontra érveket mérlegre téve döntsön, csupán önnön (már elhatározott) döntésének megerősítését várja. A konformizmusra idomított beosztott pedig szolgalelkűen helyesel a főnök ötletének, legyen az bármilyen irracionális, önsorsrontó baromság.

A vezetéspszichológiai következtetések eléggé baljósak. Olyasmit jeleznek, hogy "amikor egy vezető tanácsadó testületet választ, nagy valószínűséggel olyan embereket kér fel, akiknek a nézetei nem sokban térnek el az ő nézeteitől, és akik nem intelligensebbek, illetve nem vitáznak jobban, mint ő maga." Továbbá: "amikor egy bizottság rendelkezik vezetővel, a tagok meg akarnak neki felelni, főleg ha a vezető hatással lehet a pályafutásukra: ez különösen veszedelmessé válhat, ugyanis minél inkább egyetért a vezetővel egy csoporttag, annál szélsőségesebb alakot ölthet a saját nézete, és ezzel a többi tag is egyre szélsőségesebbé válhat." (Uo. 72. o.) Egyetlen munkavállalót sem biztathatunk tehát azzal, hogy a főnökkel való konfrontáció rizikója csekély volna. Mindenkinek először önmagával kell tisztába jönni. Hogy milyen személyiség. Végrehajtó típus-e, aki zokszó, berzenkedés nélkül cselekszik a vezetői ukázok szellemében - akkor is, ha azokkal egyáltalán nem ért egyet? Vagy szuverén karakter, örök lázadó, aki a többséggel, a felsőbbséggel szemben is bátran vállalkozik az ördög ügyvédjének szerepére?

Ha az utóbbi populációba tartozik, akkor tanácsos már az állásinterjún tisztázni a potenciális munkahelyi elöljárónkkal: mennyire szabad itt önálló, akár a vezetőtől gyökeresen eltérő nézetet, felfogást hangoztatni, mennyire kérik ki egy döntés előtt a beosztott véleményét. Persze azért vérmes illúzióink ne legyenek. Olyan vezető ugyanis nemigen van, aki nyíltan bevallaná: "Nálam a dolgozónak kuss a neve, semmilyen ellenkezést, kétkedést, vitát nem tűrök!" Még a legrabiátusabb zsarnokok is szeretnek kérkedni úgymond demokratizmusukkal. Sőt, ők szeretnek csak igazán. Mert minél inkább nincs nyitottság, párbeszéd, méltóságtisztelet, annál inkább szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy van. Sok főnök örömmel megjátssza a toleráns, joviális vezetőt, akinek nyugodtan meg lehet mondani. Csakhogy az, hogy valaki engedélyezi, hogy a rangban alatta állók vitázzanak vele, önmagában nem jelenti, hogy az illetőt meg is győzhetjük az igazunkról. "Ha a főnökkel játszol, akkor nem szabad nyerni. De bolond az, aki könnyen veszít, mert ilyen ellenfélre nincsen szükség. Éles, kemény küzdelemben kell veszíteni, és akkor a főnök kedvenc partnere leszel" - mondja Szita György bűnügyi kultregényének egyik hőse. (Magánnyomozás. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1987, 91.o. )

Találó bölcsesség. A főnökkel lefolytatott vita gyakran emlékeztet ilyen sakkjátszmára. Az efféle vezető a gyenge, eleve behódoló dolgozót nem szereti, mert mi abban az élvezet? Sokkal jobb, amikor egy kemény érvelővel szemben diadalmaskodik. Csakhogy egy realitásérzékkel bíró menedzsernek tudnia kell: egy ilyen vitában aligha beszélhetünk fegyveregyenlőségről. A vezető elbocsáthatja, lefokozhatja, megróhatja a dolgozót, az viszont nem rúghatja ki a főnököt. A kulcskérdés tehát az: engedi-e a fentebb lévő, hogy időnként a beosztottnak is lehessen igaza? Hagyja-e magát meggyőzni? Valamint jár-e következménnyel, ha a dolgozó minden vezetői érv dacára ragaszkodik saját vélekedéséhez? (Azt mondván: mint lojális alkalmazott, végrehajtom az utasítást, de továbbra sem értek egyet azzal.) A premodern korban és a modern diktatúrákban az egyén, nemcsak mint röghöz kötött dolgozó, hanem alattvaló és fogyasztó gyanánt is el volt nyomva. Nem voltak jogai, a köz- és magánjavakhoz való hozzáférése pedig igen korlátozott volt. Ette, itta, hordta, amit kapott. Napjaink embere azonban jogainak birtokában lévő választópolgár és fogyasztó. Az ő kegyeiért versengenek, neki hízelegnek az üzleti, illetve politikai reklámok. Így aztán lassan elhiszi, hogy ő az úr. Aztán bemegy a munkahelyre, ahol éreztetik vele: neki itt semmi szava. A demokrácia azonban fertőző: akit vásárlóként, szavazóként arra nevelnek, hogy neki beleszólása van, az a munkahelyén is nagyobb eséllyel nyitja ki a száját.

A gyengébb, a legyőzött, az alárendelt felé természetesen a csúcson lévő próbálhatja legitimálni a parancsuralmat. Hogy ehhez neki megvan a felhatalmazása, joga van hozzá. És ki tagadná, hogy ez így van? A tulajdonosok által kinevezett szakmai vezető (a jogszerűség keretein belül) azt csinál, amit akar. Nem köteles meghallgatni a beosztott "akadékoskodását", s végképp nem köteles igazat adni neki. Ez a fajta vezetői szemlélet, hogy "amit jogunkban áll, azt meg is tesszük, minek itt bárkit meghallgatni" a nép által kinevezett politikusok soraiban is domináns. Mi sem árulkodik erről jobban, mint Kövér László házelnök nyilatkozata. "Ki is a demokrata? Én, aki szerint a nép szabad döntésén múlik az ország iránya, aztán négy év múlva lehet korrigálni, vagy az, aki a nép iránti bizalmatlanságában egy szűk grémiumtól várja, hogy a csillagok állásából, belekből és madárcsontokból olvassa ki, hogy alkotmányosságisten mit üzen a földi halandóknak?" Eme interjúban - amelyben Kövér a saját pártjának korábbi "emberét", a Fidesz-adminisztrációval szemben is kritikus Stumpf Istvánt támadja - a parlamenti elnök látszólag az Alkotmánybíróságot "kóstolgatja". Valójában a népnek üzen - a miheztartás végett. Hogy felhatalmaztatok bennünket, tehát csak négy év múlva lehet korrigálni - a cikluson belül nem. Most az teszünk, amit jónak látunk. Semmilyen ellensúly vagy ellenérv nem állíthat meg bennünket.

Akár a basáskodó főnök. S hogy a NER-rezsim követői másolják a bálványaikat, azon nincs mit csodálkozni. A sok kis Orbán (és kis Kövér) polgármesterként, intézmény-vagy cégvezetőként ugyanilyen szellemben dirigálja "katonáit" és az alattvalóvá degradált polgárokat. De igazából azon se lepődhetünk meg, hogy az ellenoldalon és a politikamentes szektorban is eme mentalitás terjeng. Az utóbbi öt-hat év válságpszichózisa és politikai hisztériája mind inkább autokrata irányba tolja a vezetésfilozófiát. Mondjuk az én szakmám, a közéleti újságírás sem ugyanaz már, mint hat-nyolc éve. Akkoriban a szerkesztők tisztelték a külső munkatársakat, nemigen (vagy csak nagyon ritkán) fordult elő, hogy az engedélyük nélkül, a szerzői jogot megtiporva belenyúltak a cikkébe. Manapság viszont az egykor legendásan szabadelvű, nyitott helyek némelyikén is ugyanolyan parancsuralom van, mint Orbán köreiben. Ráadásul az orbáni módszerek lemásolását a politikai lapszerkesztők, kiadók Orbán-ellenes retorikával igazolják ("Ez háború, ez a rezsim nem viccel, a demokrácia és a sajtószabadság fennmaradása a tét, nem engedhetjük meg a belső vita luxusát, kemény, egyszemélyi, akár diktatórikus vezetés kell!" - ilyesmiket mondanak.) S ha az ember közli, hogy amennyiben Orbán legyőzésének ára az, hogy közben olyanná válunk, mint ő, akkor nem kérek az ilyen győzelemből, úgy bizony le is út, fel is út. Némelyik szerkesztő annyira belehergelte magát ebbe, hogy Orbán arcvonásait véltem felfedezni rajta. Ugyanazon arrogancia, erőkultusz, toleranciahiány, durvaság. Reményt az jelent, hogy akadnak még a szabállyal dacoló kivételek. Olyan médiavezetők, akik nem csak kifelé ordibálnak a demokratikus princípiumokról, hanem befelé is gyakorolják azt. Tudván, hogy "az engedelmesség, az alkalmazkodás és a főnöknek való tetszeni vágyás együttes hatásaként" (Stuart Sutherland i.m., 138. o.) sok minden kijöhet, de igazi vezetői tekintély, a munkavégzéshez optimális légkör aligha.

Sajnos nemigen mondható, hogy a vezetővel történt ütközés esetén az illető alapozhat a kollegiális szolidaritásra. Még a nyilvánossággal érintkező munkaterületeken sem történt ilyenkor "dolgozói lázadás." A státuszféltő, taktikus hallgatás annál inkább jellemző. A média területén publikussá vált ügyekben - Bodoky Tamás kilépése az Indextől, valamint Stumpf András Schmitt Pálról írt cikkének lecenzúrázása a Heti Válasz oldaláról - ez volt az uralkodó. (Saját ez irányú keserű tapasztalataimmal most nem terhelném az olvasót.) Ismét feltehetjük a kérdést: ha a "bátor" újságírók ilyenek, mire számítson a "reflektorárnyékban" dolgozó átlagpolgár, ha kiviszi, nyilvánossá teszi az ügyét? Ráadásul a szennyes kiteregetésénél felléphet a bumeránghatás. A közvélemény nehezen tud annyira eligazodni egy munkahelyi konfliktus részleteiben, hogy állást foglaljon, a potenciális munkaadók jelentős része pedig feketelistára teszi a "kipofázó árulót". Na de ott az érem túloldala: jól van-e az úgy, hogy a vezetők az egzisztenciálisan kiszolgáltatott beosztottakkal bármit megtehetnek, mert azok kirúgásuk után "lojálisan" úgyis kussolni fognak, úgyse csinálnak botrányt? Tehát úgyis megússzák? Jól van ez így? A dolog állása nem szívderítő. De azért a zsarnokoskodó fejesnek érdemes figyelmébe ajánlani Montesquieu aranyköpését: "A hízelgő olyan szolga, akinek egy gazda sem látja hasznát." El lehet hatalmi szóval, basáskodással üldözni a kreatív, tehetséges alkalmazottakat, s a helyükre fel lehet venni mindig bólogató és benyaló szolgalelkeket. Csak aztán ne csodálkozzon a végeredményen. Meg azon se, hogy a főnök elől disszidált beosztott a konkurenciát gazdagítja tudásával.
  • 2020.08.30Sämling Solution most induló online nyílt képzései! Összes képzésünk elérhető online, professzionális csapatunk profi megoldásokkal a megszokott színvonalon a következő képzéseket ajánlja figyelmébe: Virtuális csapatok menedzselése, Practical Task&Project menedzsment, Hogyan oktassunk online, Kreatív problémamegoldás, Megtartó erőim a változó időkben, Reziliencia,Virtuális interjútechnika Részletek Jegyek
  • 2020.09.17HR Basic képzés HR feladatai vannak? Szeretné rendszerezni ismereteit, vagy szeretné összevetni saját gyakorlatát a másokéval, illetve egyszerűen csak érdeklődik a téma iránt? Nálunk megtanulhatja mit és hogyan kell hatékonyan csinálni. Jöjjön el képzésünkre és sajátítsa el – évek helyett 11 napban – az operatív HR munka legfontosabb eszközeit! Részletek Jegyek
  • 2020.10.06Vigyázz, jönnek az ellenőrök! Az ellenőrzésektől mindenki tart. Sok esetben azonban nem könnyű magunkat kiismerni a jogszabályok és az ellenőrzési folyamatok útvesztőjében. Ebben az eligazodásban szeretnénk segíteni olyan szakértőkkel, akik az ellenőrzések napi gyakorlatára látnak rá. Részletek Jegyek
Follow hrportal_hu on Twitter
További cikkek
Miért rémes a home office?

Több hátrányt mint előnyt lát a tartós home office-ban Csizy Beatrix, az Enetha Learning Kft. ügyvezetője. Szerinte pótolhatatlan a személyes... Teljes cikk

Újra az irodában? Annyira megszoktuk a home office-t!

Munkavállalók ezrei sóhajtoznak ekképpen, amikor a cégek elkezdik a visszatérés előkészítését. Akadnak szép számmal, akik viszont már toporogva... Teljes cikk

Re-Start!? Mikor? Hogyan? Kikkel?

Aki szokott Forma 1-et nézni tudja mi az a safety car. A versenypályán baleset esetén egy lassító autó köröz a versenyzők előtt. Amikor elhárult a... Teljes cikk