Több fizetés az érzelmi munkáért - miért ne valósulhatna meg?

Az érzelmi munka az a munka, amelyet valaki azért végez, hogy szabályozza, befolyásolja a körülötte lévő emberek érzelmeit. Mivel ez az emberek közötti kapcsolat munkája, a legtöbb érzelmi munka alapvetően nem automatizálható. Ez a fajta munka a modern gazdaságban több millió munkavállaló központi munkája évtizedek óta, különösen így van ez az erősen elnőiesedett, úgynevezett rózsaszíngalléros iparágakban – fejti ki könyvének főbb megállapításait Rose Hackman, a Detroitban élő brit újságíró egy a The Washington Postban megjelent véleménycikkben. Az "Emotional Labor: The Invisible Work Shaping Our Lives and How to Claim Our Power" (Az életünket alakító láthatatlan munka és hogyan tegyük láthatóvá ezt az előnyt) című könyv egy fontos szempontrendszert állít előtérbe az amerikai munkaerőpiac jövőbeli víziójának tekintetében.

A szolgáltatás szektorban, az oktatásban, egészségügyben, vendéglátásban dolgozó alkalmazott érzelmi munkát végez, mikor megkérdezi, milyen napod volt. Érzelmi munkát végez az a tanárnő, aki türelemmel kezeli egy gyermek zavaros érzéseit, miközben irányít egy egész osztályt. Érzelmi munkát végez az az ügyfélszolgálati munkatárs, aki rendíthetetlen marad, miközben kiabálnak vele, és az az ápoló, aki figyelmesen hallgatja végig egy beteg élettörténetét századik alkalommal is.

Az érzelmi munka a fehérgalléros iparágakban is mindenütt jelen van. Ez az a munka, amely a szakmai környezetet élhetővé teszi, amely az embereket együttműködésre és a feladatok sikeres elvégzésére ösztönzi, amely a vállalatokat válsághelyzetekben is működteti. Nem arról van szó, hogy ne kerülne szóba, mennyire fontosak az érzelmi intelligencia „skillek”, készségek a legtöbb munkakör betöltéséhez. Mégis azt mondhatjuk, hogy az érzelmi munka folyamatainak nagy része láthatatlanul, kevés jutalommal zajlik – hangsúlyozza a szerző.

Rose Hackman azt állítja, hogy az Egyesült Államok régóta a munka ezen árnyékformájára támaszkodik, hogy társadalomként és gazdaságként működjön. Miközben ennek a munkaerőnek a nagy része ingyen, illetve alulfizetetten dolgozik. Ennek az az oka, hogy - a fizikai, szellemi vagy kreatív munkával ellentétben - a kultúránk megtanította a legtöbb embert arra, hogy az érzelmi munkát a feminizált, önzetlen tulajdonságok rögzült halmazának tekintse, és egyáltalán ne munkaként gondoljon rá.

A közvélekedés a nőket természetüknél fogva "jobbnak" tartja az érzelmek terén, ezért az is egyértelművé válik, hogy a közösségek jólétéért vállalt felelősséget ők viszik a hátukon szakmai és magánéleti környezetben egyaránt. Mindeközben tanulmányok bizonyítják, hogy a nők és a férfiak ugyanolyan empátiaképességgel rendelkeznek, ha megfelelő motivációval rendelkeznek.

A szerzőnő szerint vigaszként hathat az a gondolat, hogy az érzelmi munkásokat szeretettel és dicsérettel jutalmazzák, de ez a dicséret általában üres, és csak eltereli a figyelmet a bosszantó munkakörülményekről. Példaként hozza fel a pandémia alatt tapssal és esti éljenzéssel „jutalmazott” egészségügyi dolgozókat, akiknek a kormány mégsem írta elő a veszélyességi pótlékot. Széleskörű az a közvélekedés, hogy dicséret és elismerés jár az anyáknak, mert teljes munkaidő mellett is ellátnak egy családot, mégsem kompenzálja őket ezért senki.

Fehérgalléros munkakörnyezetben ünneplik és elismerik azokat a vállalatvezetőket, akik az érzelmi intelligencia vagy "EQ" állítólag ritka adottságát mutatják - annak ellenére, hogy az érzelmi munkát folyamatosan elvárják minden dolgozótól.

A szerzőnő szerint nemcsak a nőknek, hanem a színesbőrű férfiaknak is nagyobb elvárásoknak kell megfelelniük érzelmi munka terén, ezeknek a csoportoknak több időt kell belefektetniük érzelmi munkába. Egy fekete férfi professzor például jobban oda kell, hogy figyeljen azokra a hallgatókra, akik hátrányos helyzetűek valamilyen szempontból. Több időt kell belefektetnie abba, hogy az egyenlő bánásmód elve ne csak látszólag valósuljon meg a munkája során.

A szerzőnő további fontos megállapítása az, hogy a törődés, a kapcsolatteremtés és az empátia képességénél, nem az számít feltétlenül, hogy ki az, aki ezt veleszületetten kapta, hanem az, hogy ki motivált abban, hogy használja ezeket a képességeket. A nőket és a kisebbségeket ugyanis motiválják, vagy mondjuk úgy, kényszerítik az érzelmi munka elvégzésére, mert ha ezt a pluszmunkát nem végzik el, akkor lehetőségektől esnek el.

Példaként a teniszlegenda Serena Williams-et említi, akinek számtalanszor kellett kettős mérce szerint teljesítenie a karrierje során.

Pedig a kutatások egyértelműen azt bizonyítják, hogy nincs veleszületett oka annak, hogy bizonyos csoportok több érzelmi munkát végezzenek. Az igazság az, hogy ha a pénz ösztönzőként szolgál, akkor mindenki, beleértve a férfiakat is, képes elképesztő - és ami döntő fontosságú, egyenlő - mennyiségű empátiát és érzelmi munkát végezni.

Az érzelmi munka felismerése a munkahelyen azt jelenti, hogy azonosítani kell azokat a munkavállalókat, akik pozitív kapcsolatmenedzsmentet folytatnak a szervezeten belüli és kívüli emberekkel. Azt jelenti, hogy olyan embereket kell keresni, akik aktívan lehetővé teszik a zökkenőmentes együttműködést és a csapatmunkát, akik rugalmasak és alkalmazkodóképesek, és akik a változó környezetben és nyomásszinteken keresztül is képesek előre látni az igényeket, türelmesnek lenni és az összképre összpontosítani.

Ezek a készségek racionálisabb döntéshozatalt eredményeznek, és a munkáltatói márka építésében rendkívül fontosak. Egy erős márka (akárcsak egy erős közösség) az egyének kemény érzelmi munkájából épül fel. Arlie Russell Hochschild szociológus a "The Managed Heart" című könyvében dokumentálta, hogy a légiutas-kísérők érzelmi munkája hogyan alakította a légitársaságok brandjét.

Miként valósulhatna meg az érzelmi munka kompenzálása?

Rose Hackman szerint a rózsaszíngalléros iparágakban csak a magas színvonalú bérek biztosítanák a munkavállalók toborzását és megtartását. Ezek azok a szakmák, melyekben a munkafolyamatok nem automatizálhatóak. Mindannyian érintettek leszünk, ha majd nem lesz, aki ápoljon minket szükség esetén. Amerika „ápolási válság” (care crisis) előtt áll.

Középtávon továbbá a garantált jövedelem és a munkahely jogi értelmezésének kiterjesztése a háztartási szférára megoldást jelentene a nemek közötti egyenlőtlenségre, és orvosolná a munkajog évszázados mulasztását, amely bizonyítottan szándékosan hátrányosan érinti a nőket és a színesbőrűeket. A fizetett szülői szabadság és gyermekgondozás fontos lépések lennének az érzelmi munka honorálásában.

Fehérgalléros környezetben az érzelmi munka láthatósága és jutalmazása a hierarchia minden szintjén a fizetés, a státusz és az előléptetés révén elősegítené a magas teljesítményt és a munkahelyi stabilitást, valamint eltörölné a hátrányos helyzetű munkavállalókkal szemben támasztott kettős mércét.

A humánerőforrás osztályoknak a bőségesen rendelkezésre álló kutatások alapján egyértelmű érzelmi munka mérőszámokat kellene kidolgozniuk, és el kellene ismerniük ennek a teljesítményéből származó exponenciális értékét. Ezzel a nárcisztikus vezetők kora is végleg leáldozna.

A jövő egyre inkább abba az irányba mutat, hogy a "kemény készségeket", azaz hard skilleket átveszik a robotok, és az érzelmi munka lesz az az emberi készség, amely a digitalizált, mesterséges intelligencia által uralt, személytelen környezetben nélkülözhetetlen marad. Az érzelmi munkát pluszban díjazni nemcsak igazságos törekvés, hanem az egyszerű józan ész diktálta lépés is.