Virág Judit: Sikerem titka a férjem

- A magyar műkereskedelem egyik legismertebb, legjelentősebb képviselője, galériatulajdonos, a hazai árverések meghatározó szereplője, emellett igazságügyi festményszakértő. Színes, dinamikus egyéniség, komoly elméleti háttérrel. Egyetért ezekkel a meghatározásokkal? Hogyan jellemezné önmagát?

- Vannak pillanatok, és ezek vannak többségben, amikor nagy örömmel, szenvedéllyel végzem a munkám, sok a jó kép és az izgatott vevő. Most nem megy annyira jól az üzlet, mint két éve, kevesebb a jó mű a piacon, így lelkesedésem is kicsit alábbhagyott. Nem adom azonban fel, mert bízom benne, hogy ez csak átmeneti időszak.

- Hogyan fogadták a szülei, hogy művészettel kíván foglalkozni?

- Nem nagyon volt beleszólásuk a pályaválasztásomba. Természetesen kaptam olyan intelmet, hogy a művészet nem áru, de nem nagyon izgatott. Én sem szabtam meg a gyerekeimnek, hogy mivel foglalkozzanak.

- Az ELTE orosz-francia szakán kezdett, majd felvette a művészettörténetet is. Egy profi francia árverező szinkrontolmácsaként kitanulta az árverések vezetésének szakmai fortélyait, majd Amerikában szerzett további szakmai tapasztalatokat. Karrierútja, végzettségei tudatos karrierépítésről tanúskodnak.

Virág Judit

- Pedig nem így van. 1976-ban, az egyetem után a Kiscelli Múzeumban dolgoztam, akkor azt sem tudtuk, mi az a műkereskedelem. Tudatosságot abban a döntésemben lehet felfedezni, hogy otthagytam a múzeumot. Tudtam, hogy valami olyasmit kell csinálnom, ahol nyüzsöghetek és pénzt is kereshetek. A múzeumtól való távozásom után egy magángalériában, a Műgyűjtők Galériájában helyezkedtem el festménybecsüsként. Ez a lehetőség teljesen véletlenül jött. Aztán a szakmába belekóstolva érzékeltem, mennyire nekem való ez a hivatás, vonzott a változatossága és az, hogy emberekkel foglalkozhatok. Teljesen más lexikális tudást igényelt, mint amivel én rendelkeztem, de időközben kiképeztem magam.

- Akkor milyen indíttatásból ment Franciaországba és Amerikába?

- 1989-ban az akkori munkahelyemen nem tudtuk, hogyan kell aukciót rendezni, mivel addig nem volt erre precedens hazánkban. Ekkor felajánlotta egy francia ügyfél, hogy menjek ki Franciaországba és nézzem meg az aukciósház működését, aukció megszervezését, lebonyolítását. Kapva kaptam a lehetőségen, ellestem a szakmai fortélyokat, amelyeket itthon honosítottam meg. Amerikába pedig 1993-ban utaztam ki. Az akkori férjem jóvoltából fél évet tölthettem kint. New Yorkban természetesen végigjártam az aukciósházakat. Később ezekből az élményekből sokat profitáltam, hiszen itthon egyedül én árvereztem, ráadásul nőként. Onnantól kezdve mindent beleadtam, hiszen nagyon élvezem az aukciók levezényelését. A mai napig minden árverés előtt lámpalázas, stresszes vagyok, és elhatározom, hogy soha többet nem csinálom, majd a pulpituson ismét magával ragad a hév és a munkám szépsége.

- Hasonló a színészek előadás előtti izgatottságához?

- Igen, bár ennek sokkal nagyobb a tétje. Mivel három és fél óra alatt dől el a munkánk sorsa, amin kollégáimmal: restaurátorokkal, művészettörténészekkel fél évig dolgoztunk. Erre az ember hosszasan készül, minden tudását beleadja, beveti emberi kapcsolatait. Ha itt az ember kap egy gyomrost, utána nagyon nehéz felállni.

- Mi lendíti tovább a mélypontjain?

- Mindenkinek vannak nehéz korszakai. Nekem is voltak mélypontjaim, amikor úgy éreztem, nem tudok megbírkózni ezzel a rengeteg ismeretanyaggal, és elmenekültem volna, de szerencsére nem tettem. Úgy gondoltam nem lehet ennyire egyszerűen elmenekülni, meg egyáltalán: hova is mentem volna dolgozni? Egy művészettörténész akkoriban sem talált könnyen állást.

- Úgy tűnik, jól tette, hiszen olyan sikeres, hogy az embernek elsőként az Ön neve ugrik be az aukciósházról és galériáról. Ritka az ilyen sikeres női karrier. Mi a titka?

- Az én sikerem titka Törő István, a társam. Hiszen tehetségünk, egyéni képességünk összeadódott. A siker csupán 50 százaléka köszönhető nekem. Egymás nélkül ez nem jött volna létre. Nagyon szerencsés egymásra találás ez az élet minden szintjén, hiszen együtt is élünk. Istvánban megvan mindaz a képesség és tudás, marketing ismeret, üzleti habitus, ami egy cég felépítéséhez, felfuttatásához szükséges. Belőlem ez hiányzik, mint ahogy a versenyszellem is csak pislákol bennem. Amikor 1997-ben létrehoztuk a Falk Miksa utcai első kis galériánkat, addigra már nemcsak a szaktudásom volt meg, hanem tízéves műkereskedelemben eltöltött tapasztalat, gyakorlat is, az évek alatt pedig mérhetetlen kapcsolatrendszerre tettem szert, ami nélkül szintén nem lehetett volna ezt létrehozni.

- Gondolom a személyisége is nagy szerepet játszott sikerében, hiszen kell ehhez egyfajta belső késztetés, egy belső erő, ami hajtja előre az embert.

- Igen azt mondják, jól tudok bánni az emberekkel, de az évtizedes gyakorlat, végzettség, és a szakmában eltöltött idő a fontos.

- Mit gondol, egyedülálló nőként meddig jutott volna?

- Nyitottam egy galériát a pasaréti úton egyedülálló anyaként, ami működött és tisztességesen meg tudtam élni belőle, el tudtam tartani a gyerekeimet, és minden aukciót én vezettem. Ez nagyon sikeres időszaka volt az életemnek. De hogy ebből ekkora cég legyen, ilyen forgalommal, marketinggel, ezt egyedül nem tudtam volna véghez vinni. Nem is volt bennem ilyen ambíció. István sikeres üzletemberként jól látta, hogy ki kell lépni a pasaréti kis galériámból, a háttérből. Mint ahogyan azt a piaci rést is ő ismerte fel, hogy áveréseket kell csinálni, mert elmúlt az az idő, amikor galériából lehet árulni. Ekkora sikerre azonban nem voltunk felkészülve. Ez teljesen új szakma, új iparág lett Magyarországon.

- Milyen tapasztalatai vannak, nehéz nőként érvényesülni ebben a szakmában?

Virág Judit

- Minden szakmában nehéz, hiszen nőként mindig többet kell lerakni az asztalra. Szerencsés voltam, mire belekerültem a műkereskedelembe, már megvolt a három gyerekem, így nem volt nehéz összehangolni a munkámat a családommal. A szakmám kezdete óta azt tapasztalom azonban, hogy nem veszik komolyan a gyengébbik nemet. Ha például egy műgyűjtő feltesz egy kérdést, akkor biztosan a férfitól fogja várni a választ. Előfordult, hogy míg tőlem nem fogadták el a negatív véleményt egy képről, addig egy másik galéria vezetőjétől igen, aki történetesen férfi volt. Megjegyzem a galériák többségét férfiak vezetik. Ez ellen sajnos nem lehet semmit tenni, a probléma a társadalomban gyökeredzik.

- Azt nyilatkozta, hogy a Tony Curtis képzőművészeti alkotásaiból rendezett tárlat révén kapott reklám jól jött, hiszen most bármi hasznos lehet, ami felkavarja az állóvizet a műkereskedelemben.

- Valóban fellendült az érdeklődés a galéria iránt, hiszen Tony Curtis olyan hívónév, akire sokan kíváncsiak voltak, és tényleg elkelt néhány kép, de ez nem olyan tétel, ami meghatározó lenne egy galéria életében. A hazai kortárs művészet visszaesett, de ez remélhetőleg el fog múlni. Beindult az a folyamat, hogy a kortárs művészetnek vannak vevői, gyűjtői, hiszen galéria és vevő nélkül nem művész a művész. Ha nem tudja hol kiállítani alkotásait, akkor hiába jó művész.

- Mit üzen a következő generációnak: hogyan érvényesüljenek a művészek és a művésznők?

- Nem is tudják, milyen nagy szerencséjük van, hiszen sokkal több lehetőség áll előttük: egyre több a kortárs galéria és bármikor szerencsét próbálhatnak külföldön, el tudnak menni azokba a gócpontokba, ahol ma a művészet születik. A hatvanas évek művész generációja csak az ide vetődött képeslapokból értesült arról, mi zajlik a világban, hiszen sem könyvek, sem a kiállítások nem voltak elérhetők. Tény ugyanakkor, hogy nem könnyű ma művésznek lenni: sokkal többen vannak, mint ahány galéria működik. De mióta világ a világ, ez mindig is így volt. Csak nagyon kevés tehetség találja meg a kitörési pontját és tud érvényesülni, egy elhivatott művész azonban nem módosít pályát.