Megjelent: 10 éve

"Elveszik a munkát! Aztat el." - Appok, startupok kontra "régi gazdaság"

A South Park címben idézett részében a jövőből érkező bevándorlók veszik el a munkát a jó munkásemberektől - hogy egy másik élő klasszikust idézzünk. A probléma azonban nem csak vicc, az életben is létezik. A rajzfilm is onnan merített. A forradalmi új online alkalmazások szinte szó szerint a jövőből törnek be a mába, és egzisztenciálisan fenyegetik a múlt, a XX. technológiájával dolgozó szektorokat. Kérdés, lehet-e, s főként: érdemes-e harcolni ellenük?

Egy taxihívó (egyben "taxipótló") online alkalmazás, az Uber hazánkba való bejövetele lett hírül adva nemrég. A konkrét témát nemigen ragoznám, kimerítően be lett mutatva. Illetve véleményezve pro és kontra. A konkrét esetnél azonban sokkal érdekesebb (illetve fontosabb) a rendezőelv, mely a dolgot mozgatja. Aminek kőkemény munkaerő-piaci vonatkozásai lesznek. Illetve már vannak is. Az Uber - mint az összes ilyen típusú alkalmazás - a közvetítőt iktatja ki az ügyfél-szolgáltató/szolgáltatás viszonylatból. A taxinál speciel a fuvarszervező diszpécserszolgálatot. A szolgáltatói kört pedig tágíthatja, hisz az alkalmazás révén bárki lehetne taxis, aki megfelel a keretfeltételeknek. (Itt is van a taxiscéhet fenyegető egzisztenciális kihívás.) Saját foglalkozásomnál maradva: a papíralapú médiára az újságírón és a laptulajdonoson kívül még nagyon sok ember alapozta megélhetését. A nyomdász, aki előállította, a raktáros, aki tárolta, a sofőr, aki szállította, a kézbesítő, aki bedobta, a rikkancs, aki eladta. S a végén a papírhulladékot feldolgozó, újrahasznosító MÉH és jogutódai is kerestek vele. De a papírkorszaknak vége. A két felet összekötő világháló pedig jóval kisebb élőerőt igényel.


Jogállamban már nem(csak) pénz a fegyver



Múlóban van a statikus, a munkavégzés során helyhez kötött fizikai jelenlétet igénylő korszak. Ahol az emberek papírújságot olvastak, amelyért papírpénzzel fizettek. Hogy ezt papírpénzt megkeressék, ahhoz papírral kellett rendelkezniük arról a szakmáról, amiben dolgoztak. S nem pusztán annyi a változás, hogy a papír bankjegy elektronikus tranzakcióvá, a nyomtatott lap online portállá változik. (Amely a papírpénz őrzésével, szállításával, kezelésével megbízottak létszámát ugyanúgy csökkenti, mint a papírújság kiszolgáló személyzetét.) De maga a hagyományos pénz is kezd teret veszíteni. A levelezőprogramok, keresőmotorok, Facebook-típusú oldalak, hírportálok, véleményfelületek használatáért nem pénzzel fizetünk, hanem adattal. Az információ lett a posztmodern valuta. Minek fizessünk pénzzel, ha információval is lehet? Néha pedig direktben még azzal sem kell. Az okostelefonok elterjedése óta létezik egy jelenség. Hipermarketek újságos polcainál éppúgy tetten érhető, akár könyvtárak, levéltárak olvasótermeiben. Régen az ember (hacsak nem volt időmilliomos, hogy elolvassa, kijegyzetelje) kénytelen volt megvásárolni vagy lefénymásoltatni. Pénzért. Most pedig a telefonjával ingyen kifotózza azokat a cikkeket, dokumentumokat, amelyek érdeklik. Persze lehet biztonsági őrrel, gömbkamerával figyeltetni a vásárlót. Vagy teremügyeletessel lefülelni az aljas, fotózgató olvasót. Aki bliccel ugyebár. Vagy mégse? Tulajdonképpen már fizetett. Az adatok hordozására, rögzítésére, másolására alkalmas eszközök árába bele van építve a jogdíj. Az pedig külön téma, hogy miért is nincsen a levéltári dokumentumállomány teljes körűen digitalizálva? Miért kell még ma is (állományvédelmi szempontból sem optimálisan) kézzel tapogatni, a XX. századi xeroxgépre rárakni az értékes dokumentumokat? Egy-két stadion árából biztosan kijönne a digitalizálás. Ami ugyanazt iktatná ki, mint az Uber: a közvetítő réteget. A közgyűjteményi dolgozókat.

A taxiszektorban, illetve a médiában tapasztalt, fent leírt tünet egyéb ágazatokban is jelentkezik. Például a szórakoztatóiparban. Hajdanán a show-business szinte egészét hivatásos, főállású szereplők alkották. Énekesek, zenészek, komikusok, táncosok és színészek. Akik jól fizetett, profi alkalmazottak vagy alvállalkozók voltak. Őket váltották le egy jelentős - nem egyszer prime time - szegmensben az amatőrök és félprofik. A valóságshow-k, zenei és gasztronómiai tehetségkutatók, vetélkedők, kibeszélő, szembesítő, Kész Átverés-típusú beugrató-műsorok hősei. Akik már többnyire nem kapnak semmiféle fizetést, bért, fellépti díjat. Főleg nem kapnak sztárgázsi-nagyságrendű jövedelmet. Legfeljebb a győztes a legvégén valami pénzösszeget vagy tárgynyereményt. Fizetségük alapjáraton nem a pénz, hanem a hírnév, az ismertség. És még csak tehetségesnek sem kell lenni ahhoz, hogy néhány órányi vagy pár napnyi hírnévhez jussanak. Sőt. Direkt beválogatnak a műsorba béna lúzereket is, akiken lehet röhögni. Ez a fajta szereplő a csatorna szempontjából vitán felül költséghatékony. Úgy hozza a nézettséget, hogy nincsenek sztárallűrjei, ahogy komoly, húsba vágó anyagi elvárásai sem. Eme médiaműfaj legnagyobb kárvallottja nem a hagyományos erkölcsöt védelmező konzervativizmus, hanem a korábbi, rendesen megfizetett népszórakoztató céh.


Stricik és pornócézárok alkonya



Ugyanilyen folyamat zajlott le a pornóiparban is, amelynek igazi vesztese az old school felnőtt filmes iskola. Mely annak köszönheti térvesztését, hogy önvédelemből csinált hamis alibijét később maga is elhitte. A pornófilm a születésekor - a cenzúra miatt - folyamatos üldözésnek, tiltásnak volt kitéve. Emiatt a szexfilmek és szexklubok művészeti intézménynek voltak kénytelenek álcázni magukat. Hisz a művészileg indokolt meztelenség, szexualitás - az öncélú vágygerjesztést és kielégülést célzó pornográfiával szemben - bizonyos korlátokkal engedélyezett volt. Csak aztán a pornóipar bedőlt saját alibijének. A rendezők és színészek komolyan már-már alkotóművésznek tekintették magukat. Díjakat osztogattak egymás között, összetett cselekményi körítést, háttértörténetet írattak az egymást követő szexuális aktusok közé. Méregdrága kosztümös, díszletes produkciókat csináltak. Az alibiből odatett körítés pedig lassacskán fontosabb és költségesebb lett, mint a lényeg. Ezt az álszent, de jól prosperáló világot döntötte romba az online amatőrpornó. Mely nyers, vulgáris keménységgel adta tudtára a finomkodó hivatásosoknak, miről is szól valójában ez a műfaj. A műkedvelő szexfüggők, exhibicionisták és pornórajongók videói a minimalizmus jegyében születtek. Nem volt mesterségesen világított, luxuskivitelű stúdióbelső, helyszínnek megtette egy lakás, kerthelyiség vagy mikrobusz. De pont ezért lettek ezek a pornófilmek ugyanolyan népszerűek, mint a valóságshow-k. Olyanok voltak, amilyennek a pornónak igazából lennie kell: közönséges, szókimondó, célratörő. S pont az vonzó benne, hogy a szereplők nincsenek tökéletesre retusálva, hanem akár mi is lehetnénk azok, vagy akár szomszédunk, kollégánk, barátunk. (A pornóipar kénytelen is volt alkalmazkodni, feltalálni a szimulált álamatőr műfajt.) Másrészt a bulvár- és pornófogyasztóknak elegük lett a nagyképű, a csapból évtizedeken keresztül folyó sztárokból. Rájuk untak. Jobban szeretik a változatosságot. Ezek a műfajok mind kevésbé szólnak a kitartó rajongásról. Inkább arról, hogy az ember megkapja a hónap dolgozójának produkcióját, a következő hónapban pedig már "új hús" kell neki.

De ha már a szexiparnál tartunk: a prostitúcióban éppúgy van tendencia a közvetítők munkafolyamatból való kikapcsolására. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még nehezen volt elképzelhető, hogy ha valaki fizetett szexet akar igénybe venni, akkor azt közvetlenül a szolgáltatóval tárgyalja le. A szexhirdetésben megadott számon hajdanán még a strici vagy a madam vette fel a telefont. Viszont ahogy a virágnyelven fogalmazott print "társkereső" hirdetéseket felváltották a nyíltabb (a "meztelen valóságot" is tartalmazó) online reklámfelületek, úgy változott ez is. Egyre több örömlány biggyesztette oda a szöveg végére, hogy "a telefont én veszem fel." Ma ezt már oda sem írják, annyira természetessé vált. A vendég közvetlenül a szolgáltatóval egyeztet árat, időpontot, helyszínt. A stricik, ha nem is mindenhonnan szorultak teljesen ki, de kénytelenek voltak hátrébb lépni, háttérbe vonulni. A lányok pedig jóval önállóbbak, öntudatosabbak lettek. Az elektronika és digitális technológia fejlődése ezt a szektort is biztonságosabbá tette - mindkét fél számára. Az egyik ilyen faktor a hívószám-kijelzés. A lakásokon rendelő, online hirdető szolgáltatók között főszabály, hogy csak kijelzett számú hívást fogadnak, rejtettet nem. Mivel ők felfedik a számukat, "munkahelyi címüket", (a hirdetésben gyakran az arcukat is), joggal várják el, hogy valamennyire az ügyfél is beazonosítható legyen. Mondjuk arra az esetre, ha erőszakoskodna vagy ki akarná rabolni. A rádiótelefon által hagyott elektronikus nyom valami minimális biztosítékot mégiscsak ad. Az ügyfelek persze éppúgy lehetnek rosszhiszeműség áldozatai e szektorban, mint a szolgáltatók. Erre találták ki azt, hogy online értékelhetik a szolgáltatás minőségét. Már olyan formája is létezik ennek, hogy a vendég a szexmunkástól kap egy kódot. Ezzel tud belépni és értékelést írni róla. Ami biztosítja, hogy csak a szolgáltatást ténylegesen igénybe vevők véleményezhessék azt, fiktív (a konkurencia érdekében ténykedő vagy csak egyszerűen rosszindulatú) kamuügyfelek ne. Hasonlóképp, mint a taxisalkalmazásnál, ahol szintén van minőségbiztosítási jellegű értékelési opció.


Anarchia, elvtársak!



Visszakanyarodva a kiinduláshoz: miért is kell a közhatalom által kegyesen osztogatott külön engedély a taxizáshoz? A GPS, az online útvonaltervező szoftverek korában miért igényel különös szaktudást a személygépjárművel való fuvarozás? Ha egy szimpla jogosítvány és autó birtokában a rokonomat, kollégámat, barátomat, házastársamat oda viszem ingyen, ahová akarom, akkor miért nem tehetem meg ezt vállalkozóként idegenekkel, mindenféle engedély nélkül, de számla ellenében, pénzért? És vajon miért van az, hogy Magyarországon jóformán a levegővételhez is külön szakhatósági engedély, kamarai tagság és kamarai tagdíjfizetés kell? Jó példa erre a magánnyomozás. Egy magánnyomozónak Magyarországon semmiféle extra jogosítványa, hatásköre nincs. Nem használhat titkosszolgálati vagy kényszerítő eszközöket, legálisan nem férhet hozzá zárt nyilvántartásokhoz. Ugyanannyit csinálhat, mint bármely újságíró, kutató, paparazzi vagy kíváncsi állampolgár. Böngészhet publikus adatbázisokban, adatokat igényelhet hivataloktól, közterületen követheti, lefotózhatja a célszemélyt stb. De neki mégis engedély kell arra, amit más alanyi jogon megtehet. Engedélyre olyan szakmák esetén van legitim szükség, amelynek tagjai olyat tehetnek, amit más nem. Például közhiteles okiratot szerkeszthetnek, vagy vényköteles gyógyszert írhatnak fel. Más esetben az engedélykötelesség, illetve a kötelező kamarai tagság csak arra jó, hogy néhány (vagyis annál jóval több) hivatali és kamarai naplopónak legyen alibi-melója.

A mindent túlszabályozó, túladminisztráló (és ezen felesleges funkciók finanszírozása érdekében túladóztató) államról nekem egy vicc jut az eszembe. Két szovjet külkereskedő Párizsban jár. Vesznek egy sorsjegyet, s megnyerik a fődíjat, egy Citroent. Az autószalonban átadják nekik a kocsit, de a két szovjet nyertes csak nem akar elindulni, zavartan ácsorognak. Az autószalon vezetőjének kérdésére, hogy miért nem szállnak be a kocsiba, azt kérdezik, hogy hol van az útvonalengedélyük? A franciák értetlenül néznek, hogy miféle útvonalengedélyről beszélnek, s elmagyarázzák nekik: Franciaországban semmi ilyesmire nincs szükség. Erre a két szerencsés nyertes beül a kocsiba, s elindulnak. Egy félóra múltán, amikor tapasztalják, hogy tényleg senki nem igazoltatja őket, senki nem kéri az engedélyüket, döbbenten néznek össze: micsoda anarchia!


Tényleg elveszik a munkát?



Az említett ingyenes vagy a hagyományos szolgáltatóiparnál lényegesen olcsóbb alkalmazásokat gyakran érik különböző vádak. Hogy jóval kevesebb embernek adnak munkát, de tönkreteszik a sokakat foglalkoztató régi ágazatokat. Hogy "ingyenes" vagy olcsóbb jellegük miatt alig fizetnek közterhet, de valójában közvetve hatalmas forgalmat realizálnak, így a szürke- vagy feketegazdaság részei. (Akár a zugtaxizás román modellje.) Nem mondom, hogy a fentiekben semmi igazság nincsen, ám a konvencionális "régi gazdaság" hangadóinak, tipikus haszonélvezőinek álláspontját ismerve nem sok empátia van bennem. Beszélgettem egyszer egy állami óriáscég, korábbi szocialista mamutvállalat dolgozójával. Győzködtem, hogy cége gazdaságtalanul működik, több üzletágára egyre kevesebb igény van. Érveim leperegtek róla, felfogása - amely leginkább a fentírt South Park-epizódot idézte - egy mondatban összegezhető: "Nekem a cég kenyeret ad, a többi meg nem érdekel." A hagyományos offline, posztkommunista gazdaság rengeteg szereplője gondolkodik így. Nemigen érdekli őket, hogy amit csinálnak, piacképes-e, van e rá reális igény és szükséglet. Nagyon sokan még ma is úgy vélik: egy cég nem azért van, hogy piaci igényeket elégítsen ki, (annak hiányában pedig elbukjon), hanem hogy nekik legyen munkájuk, ha kell, ha nem. Engem viszont meg az hagy hidegen, praktikus szempontból, hogy a Google vagy a Facebook mennyi adót fizet, s hány munkahelyet teremt Magyarországon, illetve, hogy egyáltalán fizet-e, teremt-e? Ezek a világcégek ingyen nyújtanak olyan szolgáltatásokat, amelyek hiányában egy újságíró, kutató vagy elemző jóformán moccanni sem tudna, ha forráskutatásról, adatgyűjtésről, információelemzésről van szó. A kép-, szöveg-, és személykeresési opciók lefuttatása nélkül, melyeket e felületek kínálnak, komoly oknyomozó bele sem kezd a munkába. S hány embernek nyújt még lehetőséget szellemi termékei, gondolatai, ötletei ingyenes terjesztésére. Nem többet ér a megszerezhető plusztudásnak e pazar tárháza, amelyet ingyen bocsátanak rendelkezésünkre, néhány milliárd vagy pár tízmilliárd beszedhető adóforintnál? Amelyből aztán főtéri díszburkolatok és stadionok nőnek ki a földből, nyilván. (Hogy mennyire értelmetlen - és sok tekintetben lehetetlen, a szolgáltatók helyett potenciálisan a felhasználót sújtó - e terület adóztatása, az nemrég bebizonyosodott.)

Szóval mik is ezek? Egy (vagy több) alkalmazás, ami(k) megrengeti(k) a világot? A leginkább fenyegető bennük az "áldozataikra", hogy nem rengeti. Inkább higanyszerűen körülfolyja. Kitölti a rendelkezésére álló teret, benyomul a repedésekbe. Ugyanazért áll vesztésre a közterheket beszedő állam, és az érintett piaci szektor az ilyen alkalmazásokkal szemben, mint a szoftvermásolás, fájlcserélés, zeneletöltés, videó-megosztás esetén. Ha egy bűnösnek nyilvánított tevékenység nem egy rivális nagyvállalat, illegális bűnszervezet vagy szomszédos államhatalom specialitása, hanem szétterül a kisemberek százmilliói között, akkor gyakorlatilag üldözhetetlenné válik. Eljöhet egy olyan kor, ahol a központi hierarchiában gondolkodó államok és nagyvállalatok válhatnak decentralizált hálózatok működésének szenvedő alanyává. Sőt, ez már nem is a jövő. A konvencionális, adóztató, pénzbeszedő állam ezzel nem tud mit kezdeni. Ahogy tehetetlen a szívességi munka és feketemunka határövezeti zónájában lévő területekkel is. Pont azért, mert ezek horizontálisan szétterülnek, globális méretekben. S ahogy a szesztilalom idején milliószámra berúgó átlagpolgárt nem lehetett megbüntetni, úgy vall majd kudarcot ezek jelenkori formaváltozatainak szankcionálásával.

A tény pedig, hogy egyre több olyan zseniális alkalmazásfejlesztő, szoftverépítő, startup-alapító, kreatív ötletgyáros van, aki nemhogy tudományos fokozattal, de felsőfokú végzettséggel sem rendelkezik, erőteljesen megkérdőjelezi a középszert preferáló, merev hierarchiába szerveződött jelenlegi felsőoktatás struktúráját is. Ha például az üzleti elemzésről, kockázatfelmérésről beszélünk, a nagyvállalatok mind kevésbé alkalmaznak belső humán erőforrást. A több szakirányú diplomával, s nyelvvizsgával rendelkező öltönyösök helyett egyre gyakrabban szerződtetnek külsős, autodidakta távmunkásokat. Leginkább pályaelhagyó bölcsészeket. Kevesebbet számít a papír, a formális végzettség, s többet a funkcionális, praktikus tudás. A belső használatú elemzések, tanulmányok megrendelésénél az illetékes részlegvezető bizony felteszi a kérdést: minek fizessek ennyit egy öltönyösnek, minek adjak neki sarokirodát, szolgálati autót, telefont, bónuszt, mikor egy pulóveres vagy pólós bölcsész harmad- vagy negyedáron elvégzi ugyanezt otthonról? A fordító-, és szótárprogramok fejlődésével, a jogi, közgazdasági, műszaki tudásbázis online hozzáférhetővé, bármikor lekérdezhetővé válásával egyre kevesebbet érnek a mechanikus tanulással elsajátítható képességek, s egyre többet a kreatív, kognitív, valamint innovatív és intuitív agyi funkciók. Ahogy manapság egy pilótának sem kell feltétlenül értenie már a katapultáláshoz, s az ejtőernyős ugráshoz, hisz a számítógép monitorja előtt ülve, botkormányt fogva vezérli a drónt. S minél inkább lehetővé válik, hogy távelérésű, felhőalapú szolgáltatások révén otthonról, de legalábbis a munkahelyen kívülről dolgozzunk, úgy csökken a jelentősége a munkahelyi kényszerközösségekben létrejövő - gyakran intrikáktól dominált - csoporthierarchiának, csoportközi viszonyoknak. Az ember munkakedvét nyilván növeli, ha nem kell általa utált kollégákkal összezárva lennie, ehelyett otthon, a családja körében dolgozhat.

"Mi, akik chaten keresztül olyan remekül megértettük egymást és annyira hatékonyan tudtunk együttműködni, egyre nehezebben bírtuk elviselni egymás fizikai jelenlétét. [...] Az informatikusoknak a világon mindenütt a szemére vetik, hogy ők felelősek az emberek közti kapcsolatok elsivárosodásáért, mert egyre inkább elidegenítik egymástól őket: a videokonferenciák és emailes megbeszélések felváltották a szemtől szembeni beszélgetéseket, az emberek az idegenséggel és mindenféle félreértésekkel küzdenek, amelyek egy személyes találkozásnál simán feloldhatóak lennének. Nálunk ennek épp az ellenkezője történt. Az első, valóban komoly következményekkel járó összeütközésre valószínűleg soha nem került volna sor, ha nem kell együtt élnünk abban a kis, izlandi szállóban. Vagy ha legalább mindenkinek lett volna egy saját szobája..." - írja a WikiLeaks egyik hajdani alapembere. (I. m. 158-159. o.) Az szinte biztos, hogy ebben a "szép új gazdaságban" jókora hátránnyal indulnak azok, akik a régiben szocializálódtak. Hogy a munkahely valami olyasmi, ahová be kell járni, ahol a főnök megmondja, mit csináljunk, ahol a legfontosabb szabály: alkalmazkodni a klikkhez. S ahol szolidan dolgozgatva évtizedekig is el lehet tengeni-lengeni úgy, hogy nem kérdik meg: bocs, te mit is csinálsz, miért is vagy itt tulajdonképpen? Hát ennek a világnak egyre inkább befellegzik. És igen, ha nem áll a változások élére, akkor elveszik a munkát.
  • 2024.04.04Six Sigma Black Belt képzés 9 napos gyakorlatorientált, intenzív képzési program, amely készségszintre fejleszti a résztvevőket a 6 Sigma ismeretek elsajátításában, alapoktól a Green Belt ismereteken át magas szintű hatékonyságjavító projektek megvalósításáig. info button Részletek ticket button Jegyek
  • 2024.04.04Az Év Irodája Konferencia & Díjátadó Kíváncsi vagy, hogy kié lesz Az Év Irodája díj, érdekelnek a legmodernebb irodai megoldások, valamint a magyar és nemzetközi piacot meghatározó szakemberek tapasztalatai? Akkor ott a helyed! KIKET FOGUNK DÍJAZNI?info button Részletek ticket button Jegyek
  • 2024.04.23Humán controlling mutatószámok a gyakorlatban A képzés célja: A HR munka modern személetének és mérésének, számításának gyakorlati ismerete. A humán controlling egyes eszközeit konkrét példákon mutatjuk be, a résztvevőkkel közösen értékeljük azok alkalmazását.info button Részletek ticket button Jegyek
  • 2024.04.30NewLeadership – Vezetői eszköztár bővítése Önmaguk fejlesztését is fontosnak tartó középvezetőknek, frissen kinevezett döntéshozóknak szóló komplex és intenzív vezetőfejlesztő program sok gyakorlattal. Különlegessége, hogy a résztvevők átgondolhatják és megoszthatják egymással aktuális kihívásaikat és még a kritikus vezetői helyzetek megoldásáról is tanulhatnak egymás jó gyakorlatából is!info button Részletek ticket button Jegyek
További cikkek
Hogyan zajlik egy globális szervezeti kultúra átalakítása cégegyesülést követően? - válaszol Lőrinczi Máté, a Danfoss Industrial globális HR vezetője

HR Szubjektív rovatunkban Lőrinczi Máté, a Danfoss Industrial divíziójának globális HR vezetője kérdez, miután válaszolt Bondici Flóra, a Chorus... Teljes cikk

Így zajlik a szervezeti evolúció a szemünk előtt

„Nem a legerősebb szervezet lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásra” – mondta Charles... Teljes cikk

Teljes transzparencia egy teljesen remote cégnél - Bondici Flóra, a Chorus One Chief People Officere

HR Szubjektív rovatunkban Bondici Flóra, a Chorus One Chief People Officere kérdez, miután válaszolt Gaál Annamária, az AGCO Hungary HR vezetője... Teljes cikk