A legjobb munkavállalók megtalálásának esélye gyakorlatilag nulla?

Inaktívaktivizáció - azaz a ’flaschensammler’ (flakonozó) munkakör hazai villámgyors kialakulása és felemelkedése. Megpróbálom megmagyarázni – többek között magamnak is –, hogy az egyre szaporodó, élet- és munkavitel-szerűen tevékenykedő ’flaschensammler’-eket látva mi a bánatér’ fog el egyfajta rosszértelemben vett munkaerőpiaci nosztalgia, miközben nem tudok szabadulni Nádasdy Ádám "Milyen nyelv a magyar?" című könyvében felidézett szavaitól, melyek szerint

„Magyarországra költözött angol kollégám állapította meg: nem véletlen, hogy a magyarban nincs szó arra, ami angolul EFFICIENT. De van, mondtam, és sorolni kezdtem: hatékony, eredményes, hathatós, serény, aktív, agilis... No jó, mondta, ez mind szép, de az EFFICIENT fogalmának ezek csak egy-egy szeletét ragadják meg. Ha azt akarom mondani, hogy Kinga is an EFFICIENT secretary, ezt ilyen tömören, ilyen EFFICIENTLY magyarul nem lehet megfogalmazni, és ez – mondta némi gúnnyal – nem véletlen. Ti, magyarok, ezt a fogalmat nem ismeritek…"

A dolog ott kezdődik, talán nem kell magyarázni, hogy a munkaerőpiac radikális változásai tagadhatatlanul hatást gyakoroltak a magyar társadalmi berendezkedésre is. Mióta a hazai gazdaságot is egyre inkább a megfelelő munkaerő hiánya határozza meg, a termelő üzemek, a szolgáltató szektor szereplői, az állami vagy közintézmények, de a gazdasági és társadalmi élet egyéb szereplői sem tehetik már meg, hogy olyan mértékben szelektálják leendő alkalmazottaikat, mint azt korábban, még a 2007-2010-es válság előtt és alatt tették. Egy olyan munkaerőpiaci környezetben, amikor nem a dolgozni vágyók állnak sorba a munkát kínálók kapui előtt, hanem a munkáltatók versenyeznek a munkavállalókért, elkerülhetetlen, hogy a recruitment folyamatokon belül a súlypont áthelyezésre kerüljön a kiválasztásról a toborzásra. Mivel azonban a jelen megfelelő-munkaerő-hiányos környezetben az adott pozíciókra a LEGJOBB munkavállalók megtalálásának valószínűsége a legtöbb foglalkoztató számára igen csekély (annál kisebb minél több magasröptű elvárásnak kell a munkára jelentkezőknek megfelelniük), sőt gyakorlatilag egyenlő a nullával, ezért a toborzási célkereszt látókörébe be kell, hogy kerüljenek, sőt felvételt kell, hogy nyerjenek a NEM-LEGJOBB „csak” ELFOGADHATÓ, az elvárásokat épphogy megütő, de dolgozni képes – és ímmel-ámmal még dolgozni is akaró – potenciális alkalmazottak is! 

Vagyis, amit évtizedek alatt nem sikerült kormányzati vagy társadalmi szinten meglépni, azt igazából – a mindenfajta politikai lózungok ellenére – a válság válságot követő gazdasági kényszerhelyzet, illetve az élelmesebb (a gazdasági folyamatokra nyitott, a változásokra pedig gyorsan reagáló, de eléggé szűköcske) munkaadói réteg kezdte el megoldani: 

• egyre inkább lebontani a társadalomba mélyen beépült, előítéletetekkel terhelt diszkriminációs falakat;

• megnyitni, vagy legalább szélesebbre tárni a hátrányos helyzetűek, a szegregátumokban élők, a feketegazdaságban tevékenykedők, vagy épp a másodlagos munkaerő-piacon megélni próbáló, az esetek döntő részében szakképzetlen, vagy mélyen alulképzett, vagy komoly átképzésre szoruló százezrek előtt a munkáltatás kapuit;

• fókuszba helyezni az inaktív munkavállalók foglalkoztatásba vonzását, illetve a másodlagos munkaerőpiac tudatos aktivizációját;

mely aktivitás eredményeképp 

• fokozódik a diákfoglalkoztatás; 

• reneszánszukat él(het)ik – jobban mondva dolgozhatják – a nyugdíjasok; 

• valamicskét emelkedik a cigány/roma foglalkoztatás (a rendszerváltást követően az szocialista ipar és mezőgazdaság leépülése miatt a roma munkanélküliség aránya 1993-ban a 60-70%-ot is elérte, manapság a foglakoztatási rátájuk 40-45%);

• egyre inkább az elsődleges munkaerőpiac felé fordul a kallódó, már nem tanuló, de még nem is dolgozó – pontosabban: hivatalosan nem dolgozó – NEET fiatalok (young people Not in Employment, Education or Training), akik aránya Magyarországon 2013-ban még 18,4% volt, 2023-ban már csak 11,2% lett;

• nő a rehabos (megváltozott munkaképességű) foglalkoztatás: a rendszerváltás utáni 10-12%-os aktív dolgozói arányuk mára megközelítette a 40%-ot;

• és áramlanak a közmunkások is az elsődleges munkaerő-piac felé: a 2012-2016-os időszakra jellemző 8-10%-ról, 2022-23-re 2-5 %-ra, idén októberre pedig 1,5% alá csökkent a foglakoztatási arányuk.

Akkor, hol itt a nosztalgikus rosszérzés?

1. Hát először is, ott van a közmunkaprogram. 2011-ben, a munkaalapú társadalom jegyében („ne segélyből, hanem munkából származó jövedelemből éljenek meg az emberek”) a korábbi közhasznú-, köz-, és közcélú munkavégzés egységesítésre került, és az addig valamilyen foglalkoztatást helyettesítő támogatásban vagy szociális juttatásban részesülő állásnélkülieknek, attól fogva uniformizáltan közfoglalkoztatottként/közmunkásként kellett megdolgozniuk a megélhetésükért: a rendeleti úton, a nettó minimálbér kb. 76-88%-ban meghatározott közfoglalkoztatási jövedelemért. Igaz, hogy a keresetük még az acélosnak egyáltalán nem mondható minimálbért sem érte el, de – aki látott közmunkavégzést közelről, sajnos tapasztalhatta, hogy – a munkavégzésük színvonala, az esetek döntő részében, meg még annál is alacsonyabb volt.

De a statisztikában mindez jól mutatott, a munkanélküliségi ráta csökkent, a foglalkoztatási mutató nőtt, az inaktív aktivizáció emelkedett. Na, erre a foglalkoztatás-struktúrára és -politikára mondja a magyar hogy: „hatékony!”, Nádasdy angolja meg azt hogy: „inefficient”…

2. Aztán 2013… Emlékszik még valaki, hogy az egészségmegőrzés és az ifjúságvédelem, no meg a dohányzás visszaszorításának nemes céljával, 2013. július 1-jén – alig több mint 10 éve! – vezették be a trafiktörvényt Magyarországon, és a korábbi 43 ezer dohányárusító helyet – melyek között ott voltak a benzinkutak, élelmiszerboltok, szórakozóhelyek, éttermek, kávéházak, éjjelnappalik, újságárusok stb. – felváltandó jelentek meg az állammonopolisztikus-koncessziós Nemzeti Dohányboltok. És bár ezek száma mára megközelítette a 6000 egységet, amely szám azonban még így is brutális, 1 nagyságrendnyi hatékonyságjavulást mutat, hiszen azt, amit 10 évvel ezelőtt 43 ezer helyen láttak el, azt most megcsinálják nem egészen hatezren (még úgy is imponálónak tűnik ez a javulás, ha maga a dohányfogyasztás is jócskán mérséklődött).

Igen ám, de amit annak idején a benzinkutas, a kasszás, a pultos, az újságárus a sok egyéb közvetlen vagy közvetett eladási/értékesítési feladata mellett mintegy mellékesen ellátott (tudniillik cigit is árult), azt most majd 20 ezer, mindössze általános iskolai végzettséget, gyakorlatilag nulla szaktudást, tapasztalatot és nyelvismeretet igénylő, alig valamicske hozzáadott értéket hozzá adó munkakört betöltő, főállású munkavállaló végzi el – akik javarészt inaktívból aktivizálták magukat aktívvá. Na, erre az egészség- és ifjúségvédelmi-politikára, és foglakoztatási struktúrára mondja a magyar hogy: „hatékony!”, Nádasdy angolja meg azt hogy: „inefficient”…

És meg is érkeztünk a mába, ahol azzal szemebsülünk, hogy a jól bevált, sikeres és eredményes recept szerint – amely alapjaiban táplálja az én nosztalgikus hangulatomat – megjelent egy újabb állammonopolisztikus-koncessziós megoldás, csak ezúttal nem a dohányra, hanem a szemétre, pontosabban az újrahasznosítás széleskörű hasznosságára alapítva. Igaz, most nem történt központi strukturális változtatás a munkáltatásban, de a piaci szereplők munkaerő-szerzési nyitottsága ellenére a gazdaság foglalkoztatási, és a társadalom szociális takarója alól még mindig igencsak kilóg valami, mert a visszaváltási rendszer indulását követően szinte azonnal és „spontán” kialakult, sőt – merem állítani – az egyén szintjén sok esetben tervezett és tudatos munkavégzéssé avanzsálódott a ’flakonozás’, és a nagyvárosaink utcáin egyre nagyobb számban láthatók a közterületi szemetesekből, főkép az átutazók, a turisták, és a költség- és környezetérzéketlen honpolgáraink által ki- és eldobált betétdíjas üvegeket, palackokat, fémdobozokat, műanyag flakonokat gyűjtögető, majd a visszaváltó automatáknál tömött – az akár 5000 forintot (100 darab flakont) is meghaladó… –  szatyrokkal hosszasan sorban álló, elsősorban 

• az elsődleges munkaerőpiac mélyen alulfizetett munkaköreiből,

• a főképp szezonális, alkalmi munkával jellemezhető másodlagos munkaerőpiacról;

• az elnyomni igyekezett gig economy kivéreztetett szegmenseiből;

• a fekete gazdaságból

illetve az azzal szoros kapcsolatban lévő inaktivitásból – a tartós munkanélküliségből; a nem regisztrált álláskeresésből; a közfoglalkoztatásból; a nagy szociális ellátó rendszerek által nem látott kallódásból-lemorzsolódásból-lézengésből; a mélyszegénységből és/vagy a kirekesztettségből – kitörni igyekvő, az anyagi erőforrásaikat üveg- és műanyagvisszaváltással kiegészíteni (vagy egyáltalán valahogy megteremteni!) próbáló, és maguknak ezáltal hosszabb távú megélhetési jövőképet és mindennapi munkavégzési célt találó, önfoglalkoztatók. 

Vagyis megint győzelmet aratott a „nem segélyt munkát adunk” és „aki nem dolgozik, ne is egyék” magasztos elv, hisz’ amellett, hogy a betétdíjas rendszerrel teret nyer a környezettudatos gondolkodás, a társadalmi szolidaritás, és a jobbmódúak szociális érzékenysége („gazdagék”, inkább lazán kihajítják és/vagy otthagyják/odaadják az energiaitalos dobozaikat a flakonozóknak, mintsem sorba’ álljanak a betétdíjvisszaszolgáltató automaták előtt…), aközben hasznos munkát végeznek (vagy büntetendőt cselekednek? – mondjuk, ez még nem tiszta…), sőt mi több kiegészítő jövedelemhez jutnak a hajléktalanok, a munkanélküliek – szegények. Amit akár meg is lehet(ne) adóztatni, hoppá! Na, erre mondja a magyar, hogy az elgondolás jó, a megvalósítás remek, a rendszer „hatékony”, de Nádasdy angolja udvariasan inkább csak azt, hogy: „inefficient”... 

Engem meg, elmerengve eme múltat idéző, alulról jövő, de felsőbbrendű foglalkoztatási stratégiainak is beállított, önaktivizáción alapuló gyűjtöget(tet)ésen, és látva kishazánk versenyképességi-produktivitási-hozzáadott értékbeli romló mutatóit, kaphatott el ez a kissé nyomasztó munkaerőpiaci nosztalgia – már megint…

Nyitókép: freepik