Amit Sir Alex Ferguson nem tud a vezetésről, azt nem is érdemes tudni

Minden, amit az egyetemes labdarúgás egyik legnagyobb edzője vezetésről, csapatépítésről tudott, és vallott, összeállt pár ihletett pillanatra.

A töretlen küzdelem. A harc a végsőkig. A játékosok („beosztottak”) motiválása - minden egyben volt a Manchester United Bayern München elleni Bajnokok Ligája döntőjének utolsó perceiben.

Az akkor már az az évi bajnoki címet és FA Kupát is begyűjtő, klasszisokkal teli (igaz, a barcelonai mérkőzésre tartalékosan felálló) angol klub finoman szólva sem nyújtott meggyőző teljesítményt, a németek nem csak 1-0-ra vezettek, de több és nagyobb helyzeteik is voltak.

A bajorok lélekben már ünnepeltek, edzőjük a 80. percben lehozta a kulcsjátékos Lothar Matthaust (utólag elmondható: vezetői hiba volt), ám a Manchester United nem adta fel. Mentek előre rendületlenül, és amikor a 91. percben kiegyenlítettek, hirtelen minden megváltozott.

A futballban ilyenkor alapszabály, hogy az utolsó utáni pillanatban egyenlítő csapat lélektani előnybe kerül a hosszabbításra. Alighanem ezen morfondíroztak a müncheni játékosok is, amikor két perccel később jött a második angol gól és azok a német labdarúgók, akik nem sokkal azelőtt akár tudat alatt, de már azt tervezgették, hogyan veszik át a kupát, ott álltak teljes sokkban, miközben a manchesteriek extázisban ünnepeltek.

A partvonal mellett pedig egy rágózó úr: Alex Ferguson.

Egy menedzser, aki 1986-ban átvett egy nagy múltú, de akkoriban erősen közepes együttest, hogy felépítse belőle a legnagyobb futballklubok egyikét - nem Nagy-Britanniában, hanem az egész világon.

Amit Sir Alex nem tud a vezetésről, azt nem is érdemes tudni. Amit ő nem tud az emberek (legyenek profi labdarúgók, vagy alkalmazottak) motiválásáról, azt nem is érdemes tudni. Amit ő nem tud a megalkuvás nélküli harcról, azt nem is érdemes tudni.

Kész szerencse, hogy Michael Moritz-cal közösen írt, Vezetés című könyvében minderről szó esik, így akit érdekel, hogyan volt képes nem csak felépíteni, hanem többször megújítani, és a világ tetejére vezetni a Manchester Unitedet, az ebből megtudhatja.

A könyv ugyanis meglepően érdekes a futballrajongóknak és a vezetés elmélete iránt érdeklődőknek egyaránt. Azért fogalmaztam így, mert nagyon kevés könyv találja meg a megfelelő egyensúlyt sztorizgatás és szakmaiság között, és bár néha ebben az esetben is billegnek az arányok, azért Michael Moritz a legtöbbször jó érzékkel lavírozik a veszélyes vizeken.

Itt kell megjegyeznem, hogy a magyar fordítás többségében elég jól elkerüli az ilyen „hibrid” könyvek rákfenéjét, jelesül, hogy a fordító vagy a téma gazdasági, vagy a sportrészéhez nem ért, és emiatt kínos sületlenségek kerülnek papírra.

Bojtár Péter szerencsére ritkán esik ebbe a csapdába, de azért én a HVG kiadó helyében nyomdába küldés előtt átolvastattam volna egy Manchester United szurkolóval, és akkor a maradék pár butaság is kikerült volna a könyvből. Összességében azért a magyar szöveg csak néha döccen és élvezhető.

Számomra a legfontosabb üzenet az volt, hogy a jó vezető nem másokhoz képest határozza meg magát, hanem a maga elé kitűzött célt akarja elérni. Ez sablonosnak hangozhat (mint minden Nagy Igazság), de ha megnézzük Sir Alex pályafutását, akkor egyértelmű, hogy nem azt figyelte, éppen melyik klub csapata legnagyobb ellenfele, hanem mindig a legjobb akart lenni, a saját játékát játszatva.

A jó vezető egyben kitűnő motivátor, nem lehet kérdéses, hogy Ferguson ebben is korszakos alak volt: legendás „hajszárítói” (az öltőzőben jellemzően a két félidő közti szünetben a nem megfelelően teljesítő játékosokkal közölte úgy a véleményét, hogy a hangerőtől és a közelségtől azok fején „megszáradt a haj”), a média manipulálása, a csapategység megteremtése és megtartása (a millió fontokat kereső sztárok korában), és persze a Liverpool, mint a megdöntendő rekordot tartó ősellenség képének megteremtése és állandó fenntartása mind-mind olyan vezetői trükkök, melyek folyamatosan vitték előre a klubot.

A jó vezető mindig tanul, fejleszti magát. Amikor Sir Alex 1986-ban átvette a Manchester United vezetését, a futball teljesen más volt, mint amikor 2013-ban átadta a stafétabotot.

A klubnál eltöltött 27 év alatt négyszer-ötször kellett teljesen új csapatot építenie, és minden egyes alkalommal sikerrel járt, ami egészen példátlan teljesítmény.

Ráadásul ez nem csak a játékosok cseréjét jelentette, hanem az egész rendszer átalakítását: egyik legnagyobb erénye szerintem az volt, hogy mindig a klubot tartotta a legfontosabbnak, és gondolkodás nélkül küldte el a legnagyobb sztárokat is, ha úgy érezte, már nem áldoznak fel mindent a csapatért, vagy már képtelenek az elvárt színvonalat hozni. (Olyan legendák, mint David Beckham, Roy Keane vagy Jaap Stam hosszan tudnának erről mesélni.)

Mégis, Sir Alex Ferguson legfontosabb vezetői tulajdonsága az volt, hogy felismerte az idők szavát, és képes volt alkalmazkodni hozzájuk. Amikor a kilencvenes évek elején elkezdett ömleni a pénz az angol futballba, ő kapcsolt a leggyorsabban, és rájött, hogy az addig működő klubmodell, amiben mindent a menedzser intéz, nem tartható fenn tovább, és a különböző szakterületeket a megfelelő szakembereknek kell kézben tartani - így épült ki egy pár fős stábból egy hatalmas gépezet, és így sikerül a közepes vállalkozások sokszor legnagyobb gondját, a növekedést megfelelően menedzselni.

(Alex Ferguson és Michael Moritz: Vezetés, HVG Könyvek, Fordította: Bojtár Péter)

Csák Gyula

fotó: Reuters