Ha a buszon ülve fejben összerakom a prezit, az munkaidő vagy nem?

Munkaórák. Kimeríthetetlen témája mind a munkavállalói mind a munkáltatói oldalnak, rendszerint a mennyiségén és tartamán lehet (és szoktak) polemizálni. Mindkét fél nagyságrendileg hasonló mennyiségű és súlyú érvet tud felhozni saját maga igazának elfogadtatására. De mi is egyáltalán a munkaóra? Mérhető vagy sem? Lehet egyáltalán pontos adatokat kapni a ledolgozott munkaidőről? Ahogy ezekre a kérdésekre választ keresünk egyre több aspektus és egyre több kérdés körvonalazódik, egyre több válasszal.

Definíciós probléma

Mi is a munkaidő valójában? A 2003/88/EK irányelv szerint: „munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően”.

Az előbbi definíció azt engedi feltételezni, hogy fogalom tekintetében több teendő nincs, egyszerű és könnyen értelmezhető dologról van szó. Az esetek jó részében ez igaz, de léteznek olyan, méretüket tekintve nem negligálható szektorai a munkaerőpiacnak, melyek ebbe a keretbe nem, vagy csak nehezen férnek bele. Tipikus példái ennek a kreativitást, elméleti tudást igénylő és művészeti munkakörök, ahol a munkaidő kezdete és vége elég elasztikus gátjai a munkavégzésnek.

Elég arra gondolni, hogy ha a buszon vagy a dugóban ülve egy másnapi prezentációt az ember „fejben összerak” máris munkát végzett, mert másnap rövid idő alatt összeáll a prezentáció, hiszen a felépítése már megvan. Másként fogalmazva az olyan munkaköröket sorolnám ide, melyek nem kötődnek szorosan munkahelyhez. Ebből kifolyólag jól mérhetőek az ipari, termelő szektor munkakörei, ahol az eszköz használata meghatározza a munkaidő tartamát is. Ha viszont valaki a kreativitását, elméjét használja munkaeszközül, a munkaidő határai egyre inkább elmosódnak. Ha viszont nincs éles határa munkavégzésnek, létezik egy kvázi „szürke szektor” ami mérésen kívül van, szigorúan véve nem definiálható munkaidőként, így kérdésessé válik a maximum meghatározása, a munkaerő mennyiségének tervezése, kimutathatósága. Szintén a kimutathatóság ellen dolgozik az önfoglalkoztatás is, hiszen egy egyéni vállalkozó vagy cégtulajdonos saját munkaideje nincs nyilvántartva.

Mennyiségi kérdés

Napjainkban egyre több vita alakul ki arról, hogy milyen mértékű munkavégzés mellett teljesít legoptimálisabban egy munkavállaló. A mérleg nyelve egyre inkább a rövidebb munkanapok felé billen oly annyira, hogy Svédország úttörőként hat órás munkanapot vezetett be). Az, optimális és a maximum terhelés (munkaidő) megítélése szubjektív, hosszas vita tárgya lehet.

Az ILO Working Time Around The World című 2007-es kiadványa a maximálisan ledolgozható munkaidő problémakörét három oldalról vizsgálja, illetve definiálja:

1. amit a jog megenged
2. az a mennyiség, ami még nincs a dolgozóra negatív hatással
3. amennyit a munkavállaló szeretne

A magyar szabályozás a munkarendek adta lehetőségeken keresztül elég széles sávban tartja a ledolgozható munkaidő mértékét: a teljes napi munkaidő 8 óra, ami készenléti jelleg esetén 12 vagy 24 órára emelhető. (Pihenőidő vonatkozásában 2017. január 1-től várható változás, mely következtében - a készenléti munkarendnél az eddigi egységes nyolc órás pihenőidő helyett- egy új szabály lép életbe, mely szerint „két egymást követően beosztott napi pihenőidők együttes tartama legalább huszonkét óra.”)

A fenti vitaterületek illetve megközelítések tetszőlegesen kombinálhatók.

Trendek

Ha a képzeletbeli görbét nagyon a múltból indítjuk, jól látható hogy a szignifikáns csökkenést követően a csökkenés üteme lelassul ugyan, de folytatódik. Ez azért meglepő, mert cikkek sorai foglalkoznak a túlterhelt munkavállalókról, a túlhajszoltságról. E két tény ellentétben áll egymással. A csökkenés mögött tehát a munkavégzés rövidülése helyett más okot kell keresni. Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy a csökkenés mérési, vagy inkább mérhetetlenségi problémából fakad.

Ledolgozott munkaórák országonként 1870-1913 (forrás: Hubermann, 2002)

Érdemes megfigyelni, hogy a jól mérhető primer és szekunder ágazatok (gyárak, üzemek) szerepe a munkaerőpiacon zsugorodásnak indult, a tercier szektor munkaerő igénye növekszik. Magyarán a munkavégzés egyre inkább a kreatív - és ezzel együtt munkaidővel nehezen megfogható - irányba terelődik.

Ledolgozott munkaórák országonként 2004-2014 forrás: Eurostat

A zsugorodást jól jellemzik az alábbi ábrák

Szektorok foglalkoztatási aránya – forrás: oecd.org

Az önfoglalkoztatottak számának növekedése szintén torzíthatja a képet. Összevetve az önfoglalkoztatottak számát a ledolgozott munkaórákkal a mozgás ellentétes.

Önfoglalkoztatottak száma országonként (forrás eurostat)

A fenti tendenciák a jövőben komoly kihívás elé állíthatja mind a HR szakmát mind a jogalkotást. Egy munkakör betöltésénél minél magasabb igény van az ötletekre, gondolatokra, minél kevésbé köthető konkrét folyamathoz, helyhez a munkavégzés, annál nagyobb a „veszélye” annak, hogy munkaórában nem kifejezhető a tevékenység.

Gál István
HR-szakertő