Zaklatás: szex és erőszak határmezsgyéjén

Ez a téma ma uniós jogi szinten is definiálva van. Eszerint a dolog a "szexuális természetű, nemkívánatos magatartás minden formája, amely szóbeli, nem szavakkal történő vagy fizikai módon valósul meg, olyan céllal vagy hatással, amely sérti az adott személy méltóságát és különösen amennyiben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezetet alakít ki." Eme irányelv részben a magyar tagállami szabályozásba is beépült, mint "az emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű magatartás" tényállása. Pár fogalmat nem árt tisztázni. Önmagában a munkahelyi szexuális kapcsolat (illetve az annak kialakítására irányuló szándék) természetesen nem zaklatás. És nem is feltétlenül van tiltva vagy korlátozva. Akad persze olyan cég, intézmény, amely a dolgozói közötti önkéntes, legális nemi viszonyt is állásvesztéssel szankcionálja. Bár, hogy ezt megteheti-e, azt országa válogatja. "A német bíróság egyik döntésében kimondta, hogy egy amerikai tulajdonú áruházlánc nem vezethet be olyan szabályt, amellyel megtiltja alkalmazottainak, hogy szerelembe essenek egymással, ugyanis az ilyenfajta etikai kódex ellenkezik a német joggal. A cég egy olyan etikai szabályzatot akart elfogadtatni, amely megtiltja a szenvedély bárminemű formáját, beleértve "az összekapcsolódó tekinteteket, a kétértelmű tréfálkozást és mindenfajta szexuális tartalmú kommunikációt." - derült ki egy nagy vihart kavart esetben.

A legtöbb magáncég differenciáltan szabályozza a kölcsönösségen alapuló munkahelyi szexualitást. Attól függően engedélyezi vagy tiltja, hogy a két fél azonos rangban, netán alá-és fölérendeltségi relációban, egyazon szervezeti egységen belül vagy különálló részlegeknél dolgozik-e? S bejelentési kötelezettség a legtöbb helyen van. Ténykérdés, hogy egy vezető-beosztott intimitás súlyos összeférhetetlenségi dilemmákat generálhat. De két egyenrangú alkalmazott viszonylatában is kínos helyzetet teremthet, ha szerelmi vagy testi nexusuk véget ér, kapcsolatuk megromlik, ám továbbra is ugyanazon térben, egy kollektíva tagjaként kell egymást rendszeresen látniuk, egymással munkaügyben érintkezniük a hétköznapokban. Nemzetbiztonsági, katonai és rendvédelmi területen (illetve az oda bedolgozó, beszállító cégeknél) egyértelműen tilos a rizikót jelentő alkalmi munkahelyi viszony. S nyilvánvalóan a civil munkahelyeken is szabályzatba ütközik a munkaidőben, munkavégzés közben (pontosabban ahelyett) lebonyolított szexuális aktus. Ugyanakkor aligha lehet teljesen megakadályozni, hogy kötetlenebb légkörben (vállalati bulikon, csapatépítő rendezvényeken, stb.) néha sor kerüljön ilyesmire. Ha kiderül, a főnök (és a cég) hozzáállásától függ, szemet hunynak-e fölötte.

A zaklatás azonban mindenképp jogsértő cselekmény. Itt jön be - mint az elkövető motivációja, indítéka - a szexizmus. Mely a nemi sztereotípiák alapján való hátrányos megkülönböztetést, diszkriminációt jelenti. Fontos előrebocsátani: az, hogy az egyén másképp tekint, másképp gondol egy potenciális szexuális vonzalmat gerjesztő személyre, mint egy nemileg közömbösre vagy taszítóra, alapesetben még nem szexizmus. Ezek hormonvezérelt genetikai ösztönprogramok. Nehéz, gyakorlatilag lehetetlen kivitelezni, hogy egy, szexuálisan kívánatos munkatárs láttán ne érezzünk valamiféle vágyat, gerjedelmet, pulzus-és légzésszámunk ne emelkedjen, ne támadjanak fantáziaképeink. Ilyen értelemben jóformán mindenki "szexista." A gond, az igazi szexizmus ott kezdődik, ha valaki nem képes ezt a vágyat uralni. S akkor is ajánlatot tesz, a tettek mezejére lép, ha az evidensen nem helyénvaló, a másik fél ellenérzésével találkozik, annak terhére van. A zaklatás onnantól valósul meg, ha az illető visszautasításban részesül, de ennek dacára se száll le a témáról. Csakhogy az életben nem olyan nyilvánvaló ez. Kihívást jelenthet egy rangban fölöttünk álló ember szexuális célzásait, felkínálkozását próbaidős új dolgozóként úgy elutasítani, hogy az ne legyen sértő, ne gerjesszen konfliktust vagy feszültséget. Ráadásul az ezzel kapcsolatos ingerküszöb személyenként nagyon eltérő lehet. Amit az egyik sikamlós bókként könyvel el, azon a másik felháborodik. A munkahelyi politizáláshoz hasonlóan a szexuális megjegyzések terén is elsősorban annak kell önkontrolt gyakorolni, akinél a hatalom van. Hisz aligha életszerű, miszerint a beosztott zaklatja politikai vagy szexuális vonalon a főnököt. Nem vitás, hogy felháborító (s szankciók után kiált), ha egy közintézmény közpénzből finanszírozott testületének tagjai ilyen stílusban osztályozzák az "új hús" szexuális és politikai adottságait

Bonyolítja viszont a helyzetet, hogy a mobbing jelenségével rokoníthatóan sokszor a zaklatást sem a főnök követi el. Hanem az áldozattal formailag egyenrangú dolgozó. A szenvedő fél helyzete ilyenkor nem feltétlenül könnyebb, sőt. A vezető ellen rizikósabb panaszt tenni, de ott a beosztottak - ha nyíltan nem is állnak a "lázadó" mellé - legtöbbször egyfajta csendes szolidaritással viseltetnek iránta. De ha az egyik dolgozó "jelenti fel" a másikat a főnöknél, a többiek hajlamosak kollegiális összetartástól vezérelve spiclinek bélyegezni. Különösen igaz ez a verbális, gesztusos szexuális zaklatásra, amely - főleg, ha "diszkréten", négyszemközt zajlik - nehezen bizonyítható, nincs látható sérülés, nyom, trauma stb. Így a többiek annak hisznek, akit szimpatikusabbnak tartanak, akivel jóban vannak. A bűn tudományának külön ága a viktimológia. Az áldozattan azzal (is) foglalkozik, hogy a sértett viselkedése mennyiben járul(hatot)t hozzá a bűncselekményhez. Tipikus köznapi reakció, hogy a nő a munkahelyen (hisz a nőket jóval nagyobb arányban ér ilyen inzultus) ne viselkedjen, öltözködjön kihívóan, mert azzal kiprovokálja a zaklatást. Bizonyos esetekben valószínűleg ebben is lehet igazság. Nem véletlen, hogy a legtöbb munkahelyen van dress code. Csakhogy egyrészt - mint ez a szakanyag rámutat - sok helyen "előírás olyan ruházat viselése, amely máshol már túlzottan kihívónak minősülne (ilyen például a vendéglátóiparban gyakran kötelezően előírt miniszoknya), vagy olyan öltözék, amelyet egyesek egyszerűen kihívónak érzékelnek (mint például a menedzsmentben, vagy a médiában szokásos egyes ruházatok vagy ruházati kellékek)."

Másfelől tévhit, hogy leginkább vagy kizárólag a dekoratív, vonzó, szexuálisan szabados nőket zaklatják. Mit több, az ilyen nő általában magabiztos, az önbizalma révén képes "leépíteni" a tolakodó főnököt, illetve kollégát. Egy csinos szingli nőnek rendszerint több lehetséges szexpartnere, udvarlója van, akik egymást is szemmel tartják, és közbeavatkoznak, ha valamelyikük elveti a sulykot és a "célszemély" terhére van. Egy előnytelenebb küllemű, emiatt frusztrált nő ellenben esetleg akkor sem utasítja vissza a célzásokat, ha nem tetszik neki a későbbi zaklató. Belemegy a szituációba, mert úgy gondolja, hogy "még egy ellenszenves pasi udvarlása is jobb, mintha senkinek nem kellenék." A férfi elkezdi hazakísérgetni, szexuális tartalmú üzeneteket küldözget a munkahelyen, s mikor a nő kihátrálna a dologból, a közeg inkább ellene fordul. "Örülhetne, hogy egyáltalán kap valakit!", "Minek bátorította, ha most pofára ejti?" - ilyen megjegyzésekkel jönnek elő. Külön altípusa a zaklatásnak a szexuális mássággal találkozó része. Ha a zaklató meleg, akkor a szűkebb és tágabb közönség nem(csak) a zaklatást ítéli el, hanem a homoszexualitást (is). Amennyiben pedig a sértett is meleg, akkor pedig ő is meg lesz bélyegezve. Ha valaki "más", akkor sanszos, hogy tettesként erkölcsileg (de akár jogilag is) nagyobbat bűnhődik, áldozatként pedig kevesebb együttérzésre számíthat. Vagyis itt kettős diszkrimináció érvényesül.

A zaklatásnak ezenkívül van egy olyan dinamikája, amely az áldozatot a tettessel való azonosulásra, kollaborációra ösztökéli. A munkahelyi mikroklímába integrálódni akaró ember gyakran úgy érzi, hogy mindez afféle beavatás, amelyen úgyis át kell esni, de majd utána jobb lesz. Persze sajnos téved, mert ha enged, akkor csak rosszabbodik a helyzet. A szexuális zaklatás többnyire nem is elsősorban a szexről szól. S nemcsak azért, mert az esetek többségében az aktus kikényszerítéséig nem megy el a zaklató. Ugyanis a szexuális erőszaknak sem a szex a lényege. Ha valaki szexet akar, előbb-utóbb megkaphatja olyan alkalmi partnertől is, akit nem kell erővel rábírni. Egy nyitott társadalomban számos legális mód nyílik erre. Az erőszakolás főként a hatalomról szól. A börtönhierarchiában egyenrangú férfiak között ritkán van önkéntes szexkapcsolat. Pedig ha ez csupán arról szólna, hogy heteroszeszuális egyének, különnemű partner híján "egymásra fanyalodnak", akkor ez is beleférhetne. Csakhogy ez tipikusan az alacsonyabb státuszú rabtársak betörésének, megalázásának folyamata. Ugyanígy a zaklatás sem feltétlenül a "kényszerszex" lélektani előjátéka. Inkább a csapaton belüli fölény kinyilvánításának eszköze. A zaklatóban gyakran fel sem merül, hogy bármiféle szexet akarna az áldozattól, sőt. Van olyan zaklatástípus, amely kifejezetten az áldozat vonzerejének hiányát, annak szexuális értéktelenségét domborítja ki. Úgy, hogy ilyen tárgyú megjegyzésekkel kigúnyolja, sértegeti az illetőt. Ennek viszont nagyon gyakran lesznek áldozatai férfiak is, akiket férfikollégáik tesznek céltáblává. De eme műfajban rendszerint a nők is legalább olyan gyakran tettestársak, mint ahányszor áldozatok. Sőt, van, hogy ők a kezdeményezők és végrehajtók. Ennek a fordított, "negatív szexizmusnak" van egy női altípusa, ami - főként munkahelyi-iskolai közösségben - az általuk nem elég "menőnek", előnytelen külsejűnek gondolt férfiak megalázásában, kiröhögésében, kigúnyolásában, viccesnek szánt szívatásában jelenik meg. "Lúzer, szerencsétlen hülye, ciki, de égő, milyen feje van, jaj, hogy néz ki, nem égetném magam vele stb." - s ezek még az enyhébb minősítések. Ez a nőtípus sértő provokációnak veszi, ha egy, általa csúnyának, taszítónak gondolt férfi akár a legudvariasabb, legkevésbé sem zaklató módon ajánlatot tesz neki, ezért utána retorzió gyanánt mindent elkövet, hogy lejárassa és nevetségessé tegye.

Végül beszélni kell a szexuális zaklatási vádak időnként hamis, kétséges vagy bizonyíthatatlan jellegéről. Ennek példája Anita Hill ügye, amely a világ egyik leghíresebb zaklatási ügyeként vonult be a történelembe. 1991-ben idősebb George Bush elnök legfelsőbb bírónak jelölte Clarence Thomas oktatási-esélyegyenlőségi szakjogászt. Ekkor a volt asszisztense szexuális zaklatással vádolta meg Thomast, amely állítása szerint úgy valósult meg, hogy egykori főnöke a szexuális kalandjainak és pornófilmeknek a részleteivel traktálta őt. Az esetet nem sikerült bizonyítani, Thomas kinevezését pedig jóváhagyták. Paul Ekman viselkedéskutató elképzelhetőnek tartja, hogy: "Egyikük sem mondott igazat, ennek ellenére egyikük sem hazudott...Lehet, hogy Thomas már nem emlékszik rá, hogy mit tett, vagy ha emlékszik, akkor is egy jóval ártatlanabb változat van a fejében...Ha pedig Hillnek volt valami oka rá, hogy nehezteljen Thomasra valamilyen megaláztatás vagy sértés miatt, amely lehetett valódi vagy akár képzelt sérelem is, esetleg valamilyen teljesen más okból kialakult negatív érzés, elképzelhető, hogy idővel egyre jobban eltúlozta és kiszínezte a történetet." (Beszédes hazugságok. Kelly Kft., 2010. 324-325. o.) A dolog hitelességét és bizonyíthatóságát nyilvánvalóan gyengíti, hogy Anita Hill nyolc évvel az eset után állt elő a történetével - épp akkor, mikor Thomast magas posztra jelölték. A zaklatási vádak egy része mögött bizonyára állhat csalás, manipuláció vagy kompromittálási szándék. De ebből nyilvánvalóan nem következik, hogy az ilyen esetek többsége kitaláció volna - sem Amerikában, sem idehaza. Ami viszont előrelépést jelenthet a bizonyítás terén (s preventíven elrettenthet néhány zaklatót), az az okos zsebtelefonok, miniatűr komputerek révén elterjedt képes hangrögzítési technika. Amelynek hála, a tettes és az áldozat párbeszéde memóriakártyára - onnan pedig a hatóságok elé - kerülhet.