Egy szabadúszó naplója VII. - Munkahelyi érdekbarátságtól a céges szexig

Persze a legtöbb ember tudja, hogy egy munkahelyi jó viszony, barátság (melynek többféle altípusa van) nagyobb valószínűséggel lehet kényszer-, vagy érdekbarátság, mint odakinn. Miként az ügyfél sem gondolhatja komolyan, hogy a banktisztviselő, a recepciós vagy az ügyfélszolgálatos azért mosolyog rá olyan szélesen, mert annyira szimpatikusnak tartja, úgy a dolgozó se vélheti, hogy akivel munkaidőben jóban vannak, azzal a munkaviszony hiánya esetén is abban lennének. Persze azért lehet munkavégzés közben is távolságtartónak lenni. De köztudott, hogy az előrejutásnál a barátkozás nagyot lendíthet a dolgon. Vannak, akik kifejezetten az érdekvezérelt haverkodásra alapozva futtatják magasra karrierjüket. Ismerjük ezt a típust. Jópofa, megnyerő, a társaság közepe. Annyira képes bevágódni a kollégáinál, hogy ráveszi őket: mulasztás esetén fedezzék, tartsák a hátukat, vigyék el helyette a balhét. Ő az, akinek mindig örömmel és gyorsan segítenek, ha elakad. Amennyiben a vezető rokonszenvét is elnyeri, akkor biztos a pozíciója. Az ember pedig - legyen főnök vagy beosztott - gyarló. A személyes rokonszenv gyakran többet nyom nála a latban, mint az objektíven mérhető teljesítmény. Gyakran már az is, hogy egyáltalán bekerül-e valaki egy állásba, a baráti nexusokon dől el. Hogy valakinek elintézik, odaszólnak az érdekében. A munkahelyi barátságnak, ha nem is feltétlenül tetten érhetően jogsértő, de mindenképp etikátlan válfaja, mikor valakit olyan státuszba vesznek fel, amelyre nem alkalmas, illetve van nála alkalmasabb is, csak az nem haver. Továbbá, ha valakinek a gyengébb színvonalú munkavégzést is elnézik, bocsánatosnak tartják a vele szembeni pozitív elfogultság miatt. Jómagamnak, csaknem húszéves médiabeli pályafutásom során nemigen volt részem olyanfajta munkahelyi barátságban, aminek köszönhetően befolyásos klikkhez tartozó, "csókos", protekciós gyereknek gondolhattam volna magam. Olyannak, akinek egy kicsit (vagy akár sokkal) többet szabad. Igaz, nekem még sima, egyszerű munkahelyi barátom is ritkán volt. Olyan pedig végképp nem, akivel a munka után családostól összejártunk vagy bulizni mentünk volna. Aminek egyik oka, hogy soha nem volt "bejárós" melóm. Mindig home office üzemmódban dolgoztam. Soha nem voltam összezárva munka céljából senkivel. Mindig az önálló, egyemberes melókat szerettem.

Rengeteget olvashatunk a közösségi értékek, a csoporthoz tartozás fontosságáról. Ezt magam is megerősíthetem. A közösségnek becézett csoporthalmazokban jó néhány dolgot megtanultam. A teljesség igénye nélkül: dohányozni, lerészegedni, módosult tudatállapotban hülyeségeket, életveszélyes dolgokat csinálni. Valamint mások kedvéért belemenni olyan szituációkba, amikhez se kedvem, se indíttatásom nem volt. Az ember bármit megtesz, hogy elfogadják, hogy elfogadtassa magát. Van, aki ölni is képes érte. Az emberek szeretetéért oly sok mindent elkövet az ember. Legjobban a diktátorok és a pszichopaták vágynak rá, és ők aztán be is dobnak érte apait-anyait. Miért szokik rá az ember a káros függőségekre? Nyilván azért, hogy képes legyen nyüzsögni, vegyülni, jópofáskodni, képes legyen elviselni a többieket. Csoporthoz tartozni stresszes dolog. Főként akkor, ha igazából nem is akarsz odatartozni, csak úgy szocializálódtál, úgy neveltek, hogy alkalmazkodni kell. Beilleszkedni, mert rendes ember nem lóg ki a sorból. Ha neked olyan szerep jut a csoportban, hogy te legyél az, akinek a kárára és rovására büntetlenül lehet poénkodni, még az is jobb, mint kívül rekedni. A lelki roncs emberek nagyüzemi gyártásának tuti receptje, ha belekényszerítjük őket olyan struktúrákba, ahol csöppet sem érzik jól magukat.

Amióta nincs bennem legyűrhetetlen kényszer, hogy mindenáron elfogadtassam magam, s akárhogyan is, de barátokat szerezzek, azóta a bagó és a pia többé nem gond. A cigiről azzal párhuzamosan kezdtem leszokni, hogy szabadúszó "magányos farkas" lettem. 2001 óta egy slukkot sem szívtam. És nem is hiányzik. Hasonló folyamat ment végbe az alkohollal is. Egyetemistaként szinte nem volt olyan hétvége, amely ne berúgással (rosszabb esetben hányással) végződött volna. Ma viszont (és ez már vagy évtizedes tendencia) nagyon ritkán - és egyre ritkábban - iszom. A cigarettának és a szesznek se az ízét, se a szagát nem szeretem. Akkor se szerettem, amikor fogyasztottam. Szerintem ezzel százmilliók vannak így, akik napi szinten szívják és isszák. De akkor miért csinálják? Ugyanazért, amiért én is. Mert a többiek is azt csinálták, s úgy éreztük, ez a közösségbe való befogadás rítusa. Vajon hány ember lett alkoholista, mivel úgy gondolta: akkor lesz igazi tagja a kollektívának, ha munkaidő után elmegy velük kocsmába? Hányan szoktak rá a dohányzásra, mert azt gondolták: úgy lehet a többiekkel összebarátkozni, ha a cigiszünetben ő is rágyújt? Mennyien lettek kokainfüggők, amiatt, hogy úgy vélték, csak így fogadják be őket a menő felső körbe? Ultrakonzervatív mezőgazdásztól az ultraliberális értelmiségiig rengeteg szakmában tradíció: csak akkor fogadnak be, ha együtt iszol vagy szívsz velük. Semmit nem nyom a latban a hozzáértés, amennyiben erre nemet mondasz.

Van még valami, amiről szintén lemondtam. A kényszeres munkahelyi, (pontosabban nálam: iskolai) csajozásról. Ezt a típust is ismerjük, ugyebár. Ő az a srác, aki valamilyen belső késztetéstől hajtva rástartol minden nőnemű egyedre a suliban, aztán pedig a cégnél. Én is ilyen srác voltam. Úgy éreztem minden csajnál, aki elém került, hogy udvarolnom, bókolnom, flörtölnöm kell, meg kell próbálnom felszedni. Eme lányok jelentős részével ugyanúgy voltam, mint a piával meg a cigivel. Igazából nem működött a kémia, némelyikük nem is volt különösebben szimpatikus, az érdeklődési körünk se hasonlított. Akkor miért? Megfelelési kényszer. Úgy szocializálódtam, hogy egy férfinak mindig próbálkoznia kell. Akkor is, ha a se a hely, se az idő nem alkalmas. Folyamatosan olyan voltam, mint egy násztáncos páva. Csak nem voltam benne sikeres. Hisz valójában nem vagyok az az udvarlós, bókolós típus. Ugyanazért nem, amiért hasznos érdekbarátságokat sem tudok kötni. Hiányzik belőlem az érzelmi manipulációhoz szükséges játszmázás, hazudozás képessége. Időnként voltak tartósabb kapcsolataim, meg persze azok mellett alkalmi kalandok is. Ez utóbbiak soha nem derültek volna ki, ha úgy akarom. De nem úgy akartam. Legtöbbször már másnap tudtára adtam annak, akivel jártam, hogy mi is történt. Végül is egy kapcsolat az őszinteségen alapul, nem? Ekkor tanultam meg, hogy az emberek többsége érzelmi társként ugyanolyan, mint választóként vagy kollégaként: a hazugságot nem tűri, az igazságot azonban nem viseli el. Nem igaz, hogy az őszinteség mindig kifizetődik. Legalábbis nem mindenkinél fizetődik ki.

Ugyanezt tapasztaltam munkatársként is. Volt egy-két főnököm, akivel barátinak tűnő nexus jött létre. Legalábbis én azt hittem, hogy barátok vagyunk. Ezen felbuzdulva nem tettem lakatot a számra. Mivel ők is kendőzetlenül tudatták, ha a munkámmal probléma volt, azt gondoltam, ez kölcsönös. Így, amikor vezetői stílusukkal, döntéseikkel szemben kifogásom volt, ezt nyíltan a szemükbe mondtam. Aztán szépen megfagyott körülöttem a levegő. Nem rúgtak ki, csupán a panaszaimat semmibe vették, érdemi válaszra nem méltatták, így aztán én hagytam ott őket. El lehet olvasni, megírtam, ami ebből megírható, lásd a fenti linket. A cigivel, piával, meg a munkahelyi barátkozással ellentétben a szakmán belüli udvarlásról, mint káros szenvedélyről nem kellett leszoknom. Merthogy ez utóbbira rá se szoktam, még az egyetemen sikerült ezt a függőséget elhagynom. Lassan húsz éve dolgozom újságíróként, de egyetlen érzelmi vagy szexuális kapcsolatom sem volt munkahelyi. Szabadúszó távmunkásként nyilván eleve nehezebb az ilyen kapcsolatteremtési kísérlet, de azért meg lehet oldani, ha valaki nagyon akarja. De én nem akartam. Nem azért, mert szexuálisan prűdebb vagy konzervatívabb lettem. Nem lettem az, sőt. Csak profinak tartom magam, aki nem keveri az üzletet a szórakozással. Ennek kockázatait aligha kell hosszasan taglalni. Ha megromlik a kezdetben oly harmonikus vagy szenvedélyes viszony, az óhatatlanul a teljesítmény rovására mehet. Tapasztalatból mondom: még szépreményű, pont egyetemre felvételiző ifjúként olyasvalakivel lett magánéleti kapcsolatom, akivel egy politikai mozgalom közös csoportjához tartoztunk. Szakításunk után viszont, ha a mozgalmat nem is, de a konkrét csoportot nemsokára elhagytam. Kerülendő az egyre szaporodó kínos pillanatokat. Van persze olyan, aki szinte sportot űz az alkalmi munkahelyi viszonyokból, akár párhuzamosan egyszerre többet is fenntart. Senkitől nem irigylem az effajta sikereket, erkölcsileg felháborodva sem vagyok rajta. Cinikusabb vagyok annál, semhogy bárkire irigykedjek, bármi effélén felháborodjak, kinőttem már abból, hogy bárkinek imponálni vagy megfelelni akarjak. Csak épp úgy vélem: ha az ember a munkahelyén alkalmi szex reményében bepróbálkozik, és visszautasítják, az ciki. Ha pedig összejön, az előbb-utóbb kiderül. És minél többször, minél többekkel jön össze, annál inkább kialakul a feltételezés, hogy az illető az előrejutását, biztos helyzetét szexuális teljesítőképessége miatti "népszerűségének" köszönheti. Amondó vagyok, ha valakinek nagyobb a szexuális étvágya az átlagnál, a munkahelyen kívül is talál alkalmat a kielégítésére.

Sokan kárhoztatják a világháló előretörését, hogy elidegeníti az embereket egymástól. Számomra viszont ez maga volt a digitális megváltás. Lehet úgy dolgozni, értékes és értelmes munkát végezni, hogy nem kell bejárni sehova. Nem kell alkalmazkodni, alakoskodni. Nem kell a csoport páriájaként, testközelből a bőrünkön érezni a nyomasztó formális, illetve hallgatólagos alá-, és fölérendeltséget. Komolyan bíztam abban, hogy ez forradalmasítja a munkakapcsolatokat is. Mivel az emberek nem lesznek kényszerűen összezárva, a csomagolás egyre kevésbé számít, a tartalom pedig egyre inkább. Nem fog számítani, hogy nézel ki, hogy tudod előadni magad, kizárólag az, hogyan dolgozol, milyen tartalmat produkálsz. Hiába. Pozitív változás nyilván lett, de azért forradalom nem. Továbbra is szabály: lehetsz te tehetséges szakmailag, ha nincs tehetséged az emberek manipulatív befolyásolásához, akkor egy bizonyos határon túl nem juthatsz. Sokszor éreztem úgy, hogy barátinak nevezhető viszonyom alakult ki a melóban valakivel. De ezek a kapcsolatok soha nem lépték túl azt a szintet, amiből bármiféle előnyöm lehetett volna. Ám az ilyenfajta előnynélküliségnek van egy hatalmas előnye.

Annak is megvan a jó oldala, ha az embernek nincsenek sok mindent elintéző, befolyásos haverjai. Merthogy nekem nem voltak. Így aztán, ha akárhol leközöltek tőlem egy cikket, tanulmányt, elemzést, úgy egyvalamiben biztos lehettem. Abban, hogy nem azért publikálták, mert olyan jó cimborája vagyok a döntéshozó személynek, hogy már akkor ellágyul, ha a nevemet olvassa az írás fölött. Velem soha, sehol nem voltak haverilag elnézőek. Az emberek egy jelentős része olyan helyzetben van, hogy nem tudja megmondani: pontosan mit köszönhet önmagának, és mit másoknak. Sokan dolgoznak a családjuk vállalkozásánál, amely egyszer majd örökségként rájuk száll. Rengeteg ember mögött van családi hátszél. Nem kevés polgártársunk annak köszönheti praxisát, státuszát, jövedelmét, hogy szürkén lojális közkatonája volt egy pártnak, kormánynak, közcégnek, holdudvarnak vagy egyéb hatalmi szervezetnek. Megint mások felemelkedésének kulcsa megnyerő stílusukban van, amely mögött gyakran igen kevés a lényegi, érdemi tartalom. De hát olyan vicces, olyan jó dumája van, így aztán senki nem teszi fel a kérdést: mit is csinál egyáltalán, miért van szükség a munkájára? És ők, az ilyen emberek sem igen tesznek fel egy másik kérdést. Vajon mi lett volna, ha nem apám cégéhez megyek dolgozni, ha nem lépek be a pártba, ha az emberek érzelmi zsarolása és manipulálása helyett a szakmai kritériumok mezején próbálok boldogulni? Nos, nekem nincs ilyen gondom. A szüleim, a rokonságom soha nem intézett számomra semmiféle állást. Ha beléptem egy pártba, mozgalomba, akkor néhány hónapon belül vagy kiléptem, vagy kizártak. A munkahelyi barátaim pedig, (ha voltak ilyenek egyáltalán) nekem aztán nem intéztek semmit. Amit elértem, (legyen sok vagy kevés, jó vagy rossz), magamnak köszönhetem. És ez így jó.