Te is a Mátrix csapdájában élsz?

Talán 16 éves lehettem, amikor először olvastam Berkeley munkásságáról, aki az ezerhétszázas években azt állította, hogy a valóság materiális objektív formájában nem létezik, kizárólag az észlelő agyában. Tulajdonképpen megcáfolhatatlan a felvetése, mivel valóban nehéz azon vitatkozni, hogy minden, amit észlelünk azt a tudat közvetítésével érzékeljük csak. Az elmúlt 10 év egyik legsikeresebb filmje a Mátrix, többek között ehhez az ötlethez lépett vissza, amikor az embereket, mint a valóságot álmodó, laboratóriumi körülmények közötti üvegtestbe zárt lényeket mutatta be, akik egy közös káprázat részesei. A modern neurológia ugyan nem bizonyította be, hogy Berkeley-nak igaza lenne, mégis egyre több bizonyítást nyer az, hogy az objektívnak vélt valóságról alkotott képünk végtelenül szubjektív. Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy az, amit valóságként érzékelünk (hallunk, látunk, tapintunk, ízlelünk és szagolunk) az nem más, mint a központi idegrendszer által feldolgozott külső és belső ingerületekből újrakonstruált virtuális környezet, avagy térkép, amire aztán reagálunk. Az álom, mint jelenség már régóta világossá tette, hogy az agy egy "virtuális szimulátor", hiszen az álombeli valóságot úgy hallucináljuk, hogy közben nem tudjuk, hogy miért és hogyan csináljuk ezt. Az ébrenlét abban különbözik az álomtól, hogy az agy folyamatos külső ingereket érzékel a testből, melyek alapján "egy valóság stratégia részeként" folyamatosan új térképet tud konstruálni, majd pedig döntünk, hogyan válaszolunk egy adott helyzetre.

Mi ennek a jelentősége a fejlesztés és vezetés szempontjából? Szerintem minden fejlesztés alfája és ómegája az a kérdés, hogy miben különbözik egy egészséges, boldog és sikeres ember egy sikertelen és boldogtalan másiktól. Hogyan lehet valakiből a lehető legtöbbet és legjobbat kihozni? Ha elakadást látunk valakiben, vagyis az illető saját képességeinek csak egy részét tudja kihasználni, vagy kiégett, akkor mit lehet tenni? A kapcsolat több mint egyértelmű a fenti tudományos eredmények és e kérdések között. Kiderült ugyanis, hogy az egészséges, boldog és sikeres embert elsősorban az különbözteti meg a többiektől, hogy az általa valóságról alkotott "térkép" lehetőségekben és erőforrásokban gazdag és reményteli. Ezt támasztják alá a sportteljesítményekhez kapcsolódó kutatások eredményei is. Itt is azt látjuk, hogy a teljesítmény minősége "a fejben dől el". Timothy Gallway például megmutatta, hogy van egy belső játszma is, ami egy teniszmeccs során lezajlik a versenyzők fejében, miközben a valódi fizikai értelemben vett játék zajlik. A győztes az, aki a belső játszmát meg tudja nyerni. A győztesek fejében más belső képek és hangok játszódnak le, melyek az előbb említett belső térkép jellemzői. Egyértelmű tehát, hogy akár vezetőként, akár coachként a fő feladatunk az, hogy segítsünk másoknak erőforrásokban minél gazdagabb és több lehetőséget mutató térképet alkotni a valóságról.

Az áttörés, előrelépés és átalakulás útja tehát belül kezdődik. Az igazi transzformáció nem mindig egy radikális külső átalakítás, sokkal inkább egy belső, radikális áttöréssel elinduló folyamat. Az áttöréshez pedig párbeszéd vagy dialógus által vezethet az út. A dialógus görög eredetű szó, a "dia" és a "logosz" szavakból áll össze. A logosz értelmet jelent, a dia pedig azt, hogy valamin keresztül. A szó etimológiája arra utal, hogy a jelentés a párbeszéd segítségével születik meg. Vannak persze hétköznapi beszélgetések és mély, átalakító hatású katartikus beszélgetések is. A valódi, mély párbeszéd akkor jöhet létre, amikor mindkét személy veszi a bátorságot ahhoz, hogy arról beszéljen, amiről a hétköznapokban általában hallgatni kell. Nevezetesen arról, hogy mik azok a hiedelmek, előfeltételezések és értékek, amik meghatároznak minket belülről. Meghatároznak minket, mert ezek mentén születnek azok az értelmezési keretek, amelyek mentén a valóságot érzékeljük. Mert nem elég, hogy az érzékelésünk révén a valóságról alkotott képünk csak egy virtuális belső térkép. Ez a belső térkép úgy jön létre, hogy az eleve korlátozott képességekkel rendelkező érzékszerveink eljuttatják agyunkba az információt, majd bekapcsolódnak a belső rendszereink, melyek általánosítanak, torzítanak és törölnek is bizonyos elemeket aszerint, hogy milyen hiedelmeink és meggyőződéseink vannak. Ennek az értelmezési keretrendszernek keresve sem találhatunk jobb elnevezést, mint a filmből ismert Mátrix.

Amikor valaki azt mondja például, hogy nincs más választásom, ebben a vállalatban kell dolgoznom és ebben a pozícióban, akkor az a kérdés, hogyan érzékeli ő úgy "ezt", hogy nincs más választása? Mi az oka, hogy ő a térképén nem lehetőségeket, hanem korlátokat lát? Hogyan tartja fogva a "Mátrixa", hogy úgy érzi, hogy túsz a saját életében? A lényeges kérdés bármilyen döntéssel, vagy megkérdőjelezhetetlennek tűnő állítással kapcsolatban, hogy aki ezt mondja, az vajon a számára lehetséges legjobb belső térkép alapján hozza-e meg a döntését? Vannak esetleg olyan erőforrások, amelyeket ha aktivál magában, akkor több lehetőség és jobb megoldások között választhat? A belső térképet vagy "a Mátrixot" ugyanis, ami nem azonos a valósággal, ritkán tesszük vizsgálat tárgyává, pedig nem sok izgalmasabb felfedezés lehet, mint ennek megismerése. Itt jön a képbe a coach képessége arra, hogy ne csak a tartalommal, információval és eseményekkel dolgozzon, hanem olyan kérdéseket tegyen fel, amit meta-kérdésnek nevezünk. A meta-kérdés célja az, hogy a kijelentések és észlelések mögött meghúzódó előfeltevéseket és értelmezési kereteket tudatosítsa. Az első áttörési pont sokszor az, hogy van-e valakinek bátorsága ahhoz, hogy meta-kérdéseket tegyen fel saját magának, mint például:

Mit ad nekem az a Mátrix, amiben élek? Gazdagabbá tesz vagy korlátoz?

Mire van szükségem, hogy tudatában legyek a saját Mátrixomnak?

Ha az egész életem egy válasz lenne egy kérdésre, mi lenne az a kérdés?

Milyen lehetőségeim vannak, hogy egy új Mátrixot készítsek magamnak?

Hogyan érzem magam attól, ami velem történik? Hogyan érzem magam attól, ahogy érzem magam?

Ilyen kérdéseket többnyire nem merünk magunknak feltenni. Nincs is rá időnk, rohanunk tovább anélkül, hogy egy pillanatra is mernénk magunkra maradni magunkkal. Ha mégis kérdezünk, akkor többnyire csak akkor, amikor valami külső dolog, esemény megállít. Mondjuk, kirúgnak. Vagy elkap a pánikbetegség egy előléptetés után. Vagy egyik reggel nem értjük, hogy mit keresünk azzal az idegennel egy ágyban, akit eddig a feleségünknek vagy férjünknek hívtunk. De miért várunk eddig a pontig? "Gazdaságos és hatékony" ez nekünk? Nem hiszem. Aztán, ha ahhoz van bátorságunk, hogy feltegyük a kérdést, akkor a következő kulcspont, ahol ismét szükség van a bátorságra akkor jön, amikor rájöttünk, hogy nem tudjuk a választ. Vagy a válasz ijesztő és dönteni kell, hogy az ember hogyan alakítsa át az életét, hogy az arról szóljon, ami neki fontos és értelmet találjon abban, amit csinál. Szóval honnan van valakinek ehhez bátorsága? Ki segíthet, ha nincs és fél? Szerintem ez a coaching egyik fő feladata. Segíteni abban, hogy feltegyük a megfelelően kemény kérdéseket, és utána a félelmünk ellenére, merjük azt tenni, amit valóban szeretnénk. Ez egy radikális műfaj, amire kevesen képesek. Annál is inkább, mert ez igen sokat kíván meg magától a coachtól is, az identitás és meggyőződések szintjén.

Nyitott, őszinte kíváncsiság - mert minden ember végtelenül egyedi;

A "nem-tudás ártatlansága", a kezdő tudatállapota - vagyis előítéletek nélküli teljes figyelem;

Tisztelni a másikban azt, ami szent- a megoldás csírája mindig ott van minden problémában;

A bátorság, hogy meg merjük kérdezni azt, amit soha senki nem mert megkérdezni;

Könyörtelen együttérzés, hogy érezzük, nem azzal segítünk, ha hozzájárulunk a struccpolitikához, de a szembesítés egyben támogató is kell, hogy legyen;

Teljes jelenlét a pillanatban.

A modern személyiségpszichológia egyik ismert elmélete az ún. little voice theory, magyarul a kis benső hang elmélete (R. W. Firestone: Compassionate Child Rearing, Glendon Association, 2000, 81. old.). Sokunk fejében van egy olyan benső hang, mely szinte folyamatosan, beszél hozzánk, "etet" bennünket. Ez a hang többnyire benső riporterként kommentálja azt, ami velünk történik, és megjegyzéseket, értelmezéseket fűz ahhoz, hogy miért sikerül vagy nem sikerül valami. A hang mindenkiben egy kicsit máshogy működik. Néha arról beszél, hogy a másik ember valójában mit akar tőlünk, és miért viselkedik úgy ahogy. De az is gyakori, hogy a hang szinte benső bíróságként működik, amely folyamatosan ítéletet hirdet fölöttünk és világ fölött. A benső bíró olyanokat mond például, hogy:

"Nem fog sikerülni, nem vagy képes rá, mindig is gyenge voltál!"
"Vagy X csak tetteti a kedvességet, egyértelműen hazudik, a mosoly mögött ott a rosszakarat. Az első adandó alkalommal hátba szúr, ha elfordulsz!"
"Anyád sohasem szeretett és te sem vagy képes szeretni egy másik embert!"

Szélsőséges esetekben a hang teljesen destruktívvá válik, öngyilkosságra sarkall vagy depresszióba sodor. A hang eredete szintén egy beszélgetéshez köthető, ami többnyire egy olyan, számunkra fontos, külső személlyel zajlott le, aki hosszú éveken át meghatározó szerepet játszott az életünkben. Ez igen gyakran az apa vagy az anya, vagy valamely más, jelentős alak hangja, amint korholja, szidja, leteremti gyermekét, vagy folyamatosan teljesíthetetlen elvárások elé állítja, amelyeknek meg kell, hogy feleljen, és amelyektől súlyos stressz hatása alá kerülhet. A hangot aztán fokozatosan benső hanggá tesszük. Egyes teóriák szerint ez a hang nem más, mint a felettes énünk, aki folyamatosan ostoroz bennünket, hogy még nem értük el a kitűzött nemes célokat. A hang szinte mindenki életében jelen van, és akár naplót is vezethetünk arról, amit nekünk mond. A kulcskérdés az, hogy tudunk-e a hang meglétértől, és képesek vagyunk-e tudatosan megfigyelni azt, hogy mit tesz velünk, illetve befolyásolni azt, hogy mit mondjon.

Úgy gondolom, a benső hang teória két dologról tanúskodik. Az egyik - amiről Smail igen sokat beszél (David Smail: Illusion & Reality, Constable, London, 1999, 15. oldal) -, hogy senki sem függetlenítheti önmagát teljesen a környezetétől. Sokszor nem a másik törékeny lelki alkatában kell keresni a problémák gyökerét. A környezet, a referenciacsoport - ami mikro szinten lehet egy család, egy baráti közösség, egy kollégium, makro szinten pedig egy cég, egy városi közösség kultúrája - meghatározó jelentőséggel bírhatnak egy ember életében. A "másik kegyetlen tekintete", ahogy Smail fogalmaz fenti könyvében, sok emberben állandóan jelen van, akkor is, amikor nincs körülötte senki. A másik dolog, a párbeszéd jelentősége a személyiség fejlődésében, annak a jelentősége, hogy az ember mekkora erővel igyekszik folyamatos kommunikációban lenni valakivel, akár önmagán kívül - akár önmagán belül. Egy jó beszélgetés reveláció és katarzis lehet, egy rossz beszélgetés pedig mételyező és pusztító.

Sokan azt gondolják, hogy az a felvetés, mely szerint emberek máshogyan is tudnának együtt lenni, menthetetlenül naiv és idealista. Hiszen, mondják ők, valószínűleg csak ez a kárt okozó és bántó együttlét az, ami kitelik tőlünk, emberektől. Mindenki maga kell, hogy megválaszolja, elsősorban saját magának, hogy mindez így igaz-e! Tapasztalataim szerint, amikor valaki egy coaching helyzetbe kerül, jó esetben előfordulhat, hogy a coach a benső hang külső megjelenítőjévé válik. Ez segíthet abban, hogy a coaching alanyban először is tudatosuljon a benső hangja. Ha ez a benső hang destruktív, akkor azáltal, hogy az új külső hang végre valóban feltétel nélküli és pozitív megközelítésből szól hozzá, a coaching alany talán elindulhat egy másik úton, és egy új benső hangot alakíthat ki a coach közreműködésével. Ez a coaching stimulus, vagyis a feltétlen pozitív viszonyulás ingere, amire leginkább szükségünk lenne, és amiből roppant keveset kapunk. Ez aztán egy jó alapot képez ahhoz, hogy a coaching résztvevője tényleg megvizsgálja saját térképét a valóságról, azokat a hiedelmeket és feltételezéseket, melyeken keresztül megalkotja saját értelmezési keretét a világról.

Fehér A. Miklós

A szerző pszichológus és közgazdász végzettségű, szervezetfejlesztő coach és tréner. 20 év magyar és nemzetközi tapasztalattal rendelkezik a vállalatvezetés területén. Hét éve foglalkozik tréninggel és coachinggal, ügyfelei között megtalálható a magyar gazdaság számos meghatározó cége. Az Advantage Group/Prosell CEE ügyvezető partnere.