Megjelent: 7 éve

Amikor eljő a jutalom ideje...De kinek?

images

„Tudtad, hogy a pszichológiai kutatások szerint a munkavégzés során a kissé negatív visszajelzés bír a leginkább teljesítménynövelő hatással? Nem a nagyon negatív, és nem is a pozitív, hanem a kissé negatív. Vagyis ha azzal büntetlek benneteket, hogy mindig csak egy nyomozót ölök meg az akkori csapatokból, az egy kissé negatív visszacsatolás, nem gondolod?” – kérdezi áldozatától a rendőröket ölő sorozatgyilkos Jo Nesbø legújabb krimijében. (Police. Animus Kiadó, Budapest, 2013. 154. o.) Így akarván jobb munkára serkenteni a bizonyos ügyekben kudarcot valló hatóságokat. Ez kétségtelenül bizarr fekete humor, de a valóságban is léteznek olyan, motiválásra szánt pozitív faktorok, amelyek tényleg ellentétes hatást fejtenek ki. „A nagy könyv szerint a motivációt csökkenti, ha pénzzel jutalmazzuk a jó teljesítményt. Mégis nagyon gyakran év végi jutalom, bónusz, magasabb fizetésemelés kapcsolódik a kiváló eredményekhez.” – írja a szakértő. Ugyanis „a jutalmazás csökkenti a belülről fakadó motivációt. Amikor tehát bónuszt kapcsolunk a kiváló teljesítményhez, oda kell figyelnünk arra, hogy ne a pénz járjon folyamatosan munkatársaink fejében. Ehhez elengedhetetlen, hogy elégedettek legyenek a juttatási csomagjukkal, azt méltányosnak tartsák. Rendkívül fontos az is, hogy a teljesítményértékelési rendszer jól felépített, korrekt rendszer legyen. Akkor lesz jól felépített egy rendszer, ha ad hiteles visszajelzést és tartalmaz célkitűzéseket, továbbá illeszkedik a vállalati stratégiához.” – folytatódik a diagnózis.

A jutalmazásnak, elismerésnek számos formája létezik. Vannak kifejezetten a nagyvállalati szférára jellemző, egyénösztönző (a hónap dolgozója), illetve ágazati (az év bankja) vagy ágazatközi-szakterületi (az év ügyfélszolgálata) szintűek. Kifejezetten állami-önkormányzati monopóliumnak tekinthetőek a pénzbeli jutalommal együtt járó, hivatalos kitüntetések, címek (a Nemzet Színésze.) S vannak hasonló, de magánmecenatúrás, vállalati díjak, érdemjelek is. A legtöbb dolgozót persze az anyagiakban megnyilvánuló év végi pénz (jutalom, nyereségrészesedés, bónusz, prémium, sikerdíj stb.) érinti. Politológiai törvényszerűség, hogy a közszereplők, hatalomgyakorlók viselkedése mintaképző jelleggel átsugárzik a magánemberi és magánszektoros kultúrára is. Vajon milyen példát ad a kormányzat, a közcéges övezet? Az idei decemberből sem maradhatott ki a jutalombotrány. Menetrendszerűen érkezett, ahogy a tavalyelőtti év jutalmai okán is kórusban magyarázkodott az egész közintézményi, közvállalati ágazat legjava. Az ügyészséggel kezdve, a BKK-n át, az MFB-n keresztül, a Magyar Postával bezárólag. Védekeztek, cáfoltak, helyesbítettek. Hogy nem is volt ilyen. Vagy ha volt is, nem úgy, és nem abból. Meg hogy ugyan járt, de nem vette/veszi fel az illető. Egy évvel később önkormányzati szereposztásban ismétlődött meg eme abszurd jutalombohózat. Hogy idén újból a köztulajdonú nagyvállalatok jutalomügyei taroljanak.

Az előző kormányok „pofátlan végkielégítésein”, extra juttatásain felháborodó (s azokat visszamenőleges különadóval büntető) jelenlegi kormánynak egy majdnem teljes ciklus nem volt elég, hogy saját portáján is rendet tegyen. Vagyis, hogy kialakítson egy hosszútávon érvényes, objektív szakmai kritériumokon nyugvó jutalomszabályzást. (Jár, nem jár, kinek, hogyan, miért és mennyi.) Ehelyett van évről évre a cinikus parasztvakítás. Hogy a gonosz kincstárnok jutalmazná a népnyúzó Döbrögi-cégeket, de a Ludas Matyiba oltott jó király nem engedi. Normatív regula helyett következetes elvtelenség uralkodik. A különadó 98 százalékról 75-re mérséklésének szándékában az is benne rejlik, hogy csak a más végkielégítése pofátlan, a mienk nem annyira. A „kincstári” jutalomkultúra állapotát tükrözi az állami kitüntetés-adományozás odaítélési szokásrendje. Már az előző, balliberális kormányciklusban úgy volt, hogy a hatalmon lévő politikus rokonát és az uralkodó párt kampánydrukker szimpatizánsát „találta el” a kitüntetés. A mostani kormánynak pedig sikerült demonstrálnia, hogy még ennél is van lejjebb. Mert olyan viszonylag ritkán történik, hogy a végrehajtó hatalom – egyik tagján át – közvetve önmagát tünteti ki. Tavaly Fónagy János államtitkár-képviselő állami kitüntetésével ezt a szép pillanatot is megértük. Szalonképtelen figurák aztán botrányba fulladó „kidekorálásáról” nem is beszélve. E sorok írójának nemigen maradtak illúziói a fentiek pozitív irányú változásáról. Az előző kabinet idején éppúgy megírta bírálatát a kitüntetési gyakorlatról, mint a jelenleginél. Hiába. Legutóbb pedig, amikor egy tekintélyes magándíjra jelölt médiaszemélyiség pártállami múltját idézte fel, támadások sorát kapta. Hogy minek kell ezt felhánytorgatni, és a múltban vájkálni. Holott, amennyiben a nyugati világban bárkit ilyen vagy hasonló díjra jelölnek (az Oscartól a Nobelig) az újságírók magától értetődő természetességgel kutatják végig a díjra esélyesek múltját, a díjazásra érdemtelenné tévő (vagy a jelölést megingató, megkérdőjelező) ideológiai, morális, gazdasági vagy jogi „szeplőket” keresve benne. Régebbi példával élve: a szenttéavatások kötelező résztvevője volt az advocatus diaboli, aki a „szentjelölt” bűneit, hibáit, botlásait sorolta fel. Nyilván azért, hogy a jelölő és jóváhagyó testület, közösség, stb. teljes képet kapjon az illetőről.

Ha pedig ilyen a közpénzes jutalmazás és/vagy közszereplők elismerésének állapota – mely ugyebár mégiscsak nyilvános, transzparens adat – akkor milyen lehet magánszektoré? Ahol a fizetések, jutalmak, bónuszok összegszerűsége gyakran nemes egyszerűséggel üzleti titkot képez. A dolgozók még egymásnak sem árulhatják el, ki mennyit kapott (vagy egyáltalán kapott-e.) Lehet mondani persze, s van is benne nem kevés igazság, hogy a saját pénzéből jutalmazó tulajdonos – illetve az általa kinevezett vezetők – sokkal inkább megnézik, kit motiválnak anyagilag. Ugyanakkor ez a szép elv a gyakorlatban nem mindig teljesül. Napjaink meghatározó cégei gyakran kontinenseket átölelő vállalatbirodalmak. Melyek tulajdonosköre összetett, nemegyszer számos cég, bank, kisbefektető, magánrészvényes, vagyonkezelő alap, stb. alkotja. Akik időnként nem képesek teljesen átlátni a menedzsment előterjesztéseit. A végső szót nyilván ők mondják ki, de „hozott anyagból” dolgozva. Ráadásul a nyugati centrumban kidolgozott teljesítményértékelési modellek a perifériákon sokszor eleve kevésbé optimálisak. Az anyaországban bevált minták vagy receptek gépies adaptálása egy későkádári-nyugatbalkáni miliőben szocializálódott társadalom esetében nem feltétlenül sikeres. Keserű tapasztalatai az itteni átlagembert megtanították, hogyan lehet teljesítményt színlelve, valódi munka nélkül és/vagy görbe úton elnyerni a jutalmat.

A régiónkban létező diktatúrák keményebb szakaszában a „jók” azt kapták jutalmul, amit a „rosszak” büntetésül. A rendszer szinte csak negatívan motivált. Ha valaki nem teljesítette az ipari normát, agrárkvótát, kereskedelmi előirányzatot, stb., nem vállalta a „kommunista műszaknak” nevezett fizetés nélküli túlmunkát, szabotőrnek minősült. Az emberek nem jutalomért, hanem a büntetés elkerülése miatt hajtottak. A rezsim puhulásával előtérbe került az alkalmazottak közötti differenciálás, a minőségi teljesítménybérezés, az anyagi ösztönzés kérdése. De leszámítva a ritka kivételeket, igazán érvényre nem juthatott, mert a rendszer két alappillérébe – az egyenlősdibe és kontraszelekcióba – ütközött. Ha egyes dolgozók arányosan annyival több bért kaptak volna, amennyivel jobban dolgoztak, az a rendszer bázismítoszát zúzta volna szét. Hogy ugyan szerényen, szegényesen élünk, de ebben (a hiányban, az alacsony létnívóban) legalább egyformák vagyunk. Másrészt nem lehetett a jutalompénzt csak a tehetségeseknek adni, hisz minden diktatúra az ostoba, aljas, kreativitáshiányos szolgalelkekre alapoz, akiket ugyebár szintén el kell tartani, meg kell jutalmazni. Az egyszerre deficites és pazarló költségvetésben nem is lett volna tartós fedezet a jól dolgozók motiválására. A gazdasági reformkísérletek elhaltak, kezdődött a brezsnyevi pangás „melyben az embereknek nem volt tovább érdekük, hogy dolgozzanak, amikor az anyagi ösztönzőket szinte minden téren felváltották az erkölcsiek: díszokleveleket és vándorzászlókat osztogattak, s nem véletlenül olyan sokat.” (Dimitrij Lihanov - Vagyim Belih: Tovaris keresztapa. Haas & Singer Könyvkiadó. 1991. 87-88. o.)

Az egyetlen, amit az állam megtett, hogy az emberek az „egyenlő” bérüknél többet keressenek, az volt, hogy félrenézett. Bizonyos határig tűrte, hogy a dolgozók lógjanak és lopjanak. S az így megspórolt energiát, kivitt munkaeszközt a szürke- és feketegazdaságban hasznosítsák. Fusizzanak, maszekoljanak. A ’80-as évek első felében, a hanyatló kádárizmus légkörében írt és kiadott egyik regény „hőse” Cseszlák, az egykori sztahanovista ifjúmunkásból lett brigádvezető. Aki nemhogy elnézi a lógást, de kifejezetten arra biztatja embereit: takarékoskodjanak az erejükkel az állami melónál, hogy bírják az utána jövő maszek projektet, ahová együtt vonul át a teljes csapat. „Úgy van, hogy a vállalatnak kijár egy csicsás brigádkitüntetés. Két brigád között lehet válogatni. A kettő közül a miénk a jobbik. Elképzelheted, milyen lehet a másik, meg a többi, hogyha a mi együttesünk a bajnok.” – mondja cinikusan a könyv főszereplője, az egyik brigádtag. (Szilvási Lajos: A néma. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984, 381. o.) Egyvalamire tehát valóban nagyon jól megtanította az embert a szocializmus. Mégpedig arra, hogy teljesítményt szimuláljon, munkavégzés látszatát keltse. Közben pedig lazsálva üsse el az időt, vagy a jobban tejelő „feketefuvart” intézze.

A multinacionális cégeknek állandóan szemére vetik a „gyarmatosító” mentalitást. Hogy a regionális csúcsvezetői (sőt akár a szűkebb főnöki stáb tagjai is) anyaországiak. Ez kétségtelenül így van. De ennek oka mégiscsak az, hogy a privatizáció után helyzetbe került (legtöbbször már a Kádár-rendszer utolsó évtizedében vezető beosztásban lévő) menedzserréteg jelentős hányada bizony nemigen tudta levetkőzni a szocializációját. Az előző rezsim vállalatvezetőinek körében nemhogy bűn, de egyenesen érdem volt a tulajdonost (a túlbürokratizált, ideológiavezérelt, kompetenciahiányos, tehetetlen államot) átverni. Hamis teljesítménymutatókat, retusált statisztikákat gyártani. Ezen pragmatikus, technokrata fiatalembereknek az agyában ez valahogy rendben lévőnek bizonyult. „Az állam és annak vagyona mindenkié, tehát senkié. Én viszont egy konkrét gyárért, konkrét emberekért felelek. Mit számít, valósak-e a lejelentett számok, a könyv szerinti érték? Az a lényeg, hogy a prémiumunk meglegyen, hogy a maszekban, melléküzemágban hozzuk a tutit.” Ha pedig valaki a régi tulajdonost átvágta, miért ne próbálkozhatna be az újnál? Már csak virtusból is, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

Mindenki tudna a hazai kapitalizmus elmúlt negyedszázadából sztorikat mesélni. Hogyan záratott le, nyilvánított befejezettnek munkafolyamatokat, ügyeket, projekteket papíron, névlegesen a részleg-vagy divízióvezető, amikor közeledett a jutalom ideje. Aztán, mikor felmarkolták a pénzt, szépen újra elkezdtek melózni rajta, és visszadátumozva ténylegesen is befejezték. Mindenki ismer egy olyan kollégát, akit csak azért vettek fel a céghez (és jutalmaznak busásan), mert az illető valamelyik ellenőrző szakhatóság vagy pénzosztó közintézmény vezetőjének a rokona, barátja. A nyugalom (és a közbeszerzés) csak megér ennyit. És még lebukni is nehezebb, mintha nokiás vagy whiskys dobozban adná oda a pénzt. Mindenkivel esett már meg olyan, hogy csak ugyanannyit (vagy akár kevesebbet) kapott, mint a jóval „gyengébben muzsikáló” társa. Csak amiatt, mivel az egyéni szimpátiát a dolgozói erényekkel összemosó főnöknek a menőbb, behízelgőbb, vele azonos hobbijú, ízlésű, öltözködésű kedvenc felé hajlik a keze. Mint ahogy az is előfordul, hogy a jutalomért keményen, de sportszerűen hajtó (keveset lazító, cigi-és/vagy Facebook-szünet idején is dolgozó) munkatársat kollégái strébernek bélyegzik. A vezető pedig a munkahelyi status quót, illetve saját pozícióját félti a „különc csodagyerektől.”

Emellett a legtöbb munkahelyen kialakul a „bónuszpontoknak” a szén-dioxid kvóták adásvételére hajazó, csak épp barterjellegű, informális feketepiaca. Két munkatárs „leboltol”: én ebben vagyok jó, abban meg lemaradva. Te épp fordítva, hát cseréljünk, átszignáljuk egymásra. Ez a sajátos cserekereskedelmi játék vállalatszintűvé nőhet. Ahol már bónuszbrókerek zsugáznak a cserealap-tételekkel. Ahol az ellenérték már nem feltétlenül tárgyiasul, sőt: virtualizálódik, „emocionális szimpátiavaluta” lesz belőle. A dolgozó nem is valami hasonló konkrétumért engedi át a másiknak a „normakreditjeit”, bónuszpontjait. Hanem mert szimpatikus neki. Vagy épp bizonyos érzelmi (ellen)értéket, alkalmi szexet remél a dologtól. Ha maga a topmenedzser is cinkelt teljesítménymérő adatlapokkal játszmázik a tulajdonos és anyavállalat felé, ebből hatalmas „teljesítménykönyvelési csalás”, manipulációs potenciál jöhet ki. Tegyük hozzá: a dolgozók, leányvállalatok - karbonkredithez vagy a bitcoinhoz hasonló – teljesítménytőzsdén való „shortolása” illetve bennfentes kereskedése gyakran szintén kényszer szülte szituáció. Ugyanis megesik, hogy az anyavállalat vagy tulajdonoskör is cinkeli a zsugát. Irreális elvárásokat támaszt, amelyeket, menet közben, visszamenőlegesen „nagylelkűen” módosít.” Vagy fordítva: a teljesíthetőt emeli év közben az átlagdolgozónak kivitelezhetetlenre. Összegzésként annyit mondhatunk: a jutalmazás időnként torzuló arányaiban egyaránt szerepet játszhatnak – Terry Gilliamet idézve - a „modern világ vég nélkül sokasodó valóságai” és a múlt nyomasztó öröksége.
  • 2020.08.30Sämling Solution most induló online nyílt képzései! Összes képzésünk elérhető online, professzionális csapatunk profi megoldásokkal a megszokott színvonalon a következő képzéseket ajánlja figyelmébe: Virtuális csapatok menedzselése, Practical Task&Project menedzsment, Hogyan oktassunk online, Kreatív problémamegoldás, Megtartó erőim a változó időkben, Reziliencia,Virtuális interjútechnika Részletek Jegyek
  • 2020.09.17HR Basic képzés HR feladatai vannak? Szeretné rendszerezni ismereteit, vagy szeretné összevetni saját gyakorlatát a másokéval, illetve egyszerűen csak érdeklődik a téma iránt? Nálunk megtanulhatja mit és hogyan kell hatékonyan csinálni. Jöjjön el képzésünkre és sajátítsa el – évek helyett 11 napban – az operatív HR munka legfontosabb eszközeit! Részletek Jegyek
  • 2020.10.06Vigyázz, jönnek az ellenőrök! Az ellenőrzésektől mindenki tart. Sok esetben azonban nem könnyű magunkat kiismerni a jogszabályok és az ellenőrzési folyamatok útvesztőjében. Ebben az eligazodásban szeretnénk segíteni olyan szakértőkkel, akik az ellenőrzések napi gyakorlatára látnak rá. Részletek Jegyek
Follow hrportal_hu on Twitter
További cikkek
Re-Start!? Mikor? Hogyan? Kikkel?

Aki szokott Forma 1-et nézni tudja mi az a safety car. A versenypályán baleset esetén egy lassító autó köröz a versenyzők előtt. Amikor elhárult a... Teljes cikk

Történet a szerencséről - vagy a szerencsétlenségről…

Ma, amikor annyi vélemény hangzik el a working from home, a távoktatás és még sok más, új volumenben megélt jelenség mellett és ellen, érdemes... Teljes cikk

Ez is elmúlik egyszer majd

Van, aki Salamon királyhoz köti az alábbi történetet, mások ősrégi szufi meseként tartják számon: tanulsága szerencsére független attól, hogy... Teljes cikk